Fotó: BudoArt
Vissza
  • 2022.04.28
  • Ayhan Gökhan

„Minden érdekli a mai gyerekeket, ha átélhetik, hogy az nekik és róluk szól”

Miklya Luzsányi Mónikával és Miklya Zsolttal Ayhan Gökhan beszélgetett.

Hogyan foglaltátok el magatokat gyerekkorotokban, mi volt a kedvenc játékotok, gyerekkönyvetek?

Miklya Zsolt:  A gyerekkorom szűk térben, egy T-alakú utcakereszteződés két utcanegyedében zajlott, ahonnan több udvar és kert is kitárult előttünk, főleg a szomszéd Matyi bácsi és Mancika néni kertje, akik gyermektelen, de gyermekszerető házaspár lévén szinte nagyszülőként bántak velünk a húgommal. Üldögéltünk a padon a diófa alatt, hallgattuk a rigókat, sétát tettünk a „forráshoz” vagy a temetőbe, virágot szedtünk, léteztünk. Volt az utcában még néhány fiú, velük fociztunk az utca gyepén, vagy játékokat szerveztünk egyik vagy másik udvarban vagy az árokban. Döntő volt a kintlét, a szabad tér a játékainkban, ami számomra akkor bővült igazán, amikor először mertem a kerítésen átlendülve a hátsó telek mélyén húzódó bágergödörig elkúszni. Attól kezdve az volt a kanyon, ahol rendre nyomkereső utakat jártam, és becserkésztem a mélyén húzódó nádast, ahol békakirályfit és békakirálylányt lehetett fogni.

Benedek Elek mesevilága vegyült itt a Winnetouéval. Merthogy mindkettő mese, az biztos.

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-03

Miklya Luzsányi Mónika: Amikor egészen kicsi voltam, oviskorom előtt és az ovi alatt is sokat mesélt nekem Anyukám, de szinte sohasem könyvből. Ő maga alkotta újra a meséket, mitológiai történeteket, sőt, attól sem riadt vissza, hogy, mondjuk, a Rómeó és Júliát elmesélje, pontosabban szabadon újraalkossa nekem. A verseket viszont mindig felolvasta. Így lehetett az egyik kedvenc „mesém” Goethétől A Villikirály és Homérosztól az Odüsszeia.

Gyorsan megtanultam olvasni, az első önállóan kibetűzött meséskönyvem egy szépen illusztrált Andersen-mesegyűjtemény, amiből A vadhattyúkat, a testvéri szeretet meséjét legalább százszor elolvastam. Az első regény az Egri csillagok volt, amit aztán átvittünk „offline” verzióba is. Ugyanis sok barátom volt az utcából, jobbára fiúk, velük bandáztam végig a gyerekkoromat, és velük játszottunk sokszor egricsillagosat. (Erről korábban is írtunk már, olvassátok el ITT – a szerk.)

Miklya Luzsányi Mónika Vadócz Dávid-01
Fotó: Vadócz Dávid

Bár egykeként nőttem fel, sohasem unatkoztam, mert mindig velem voltak a kis barátaim: vagy a valóságosak, vagy azok, akiket én alkottam meg az olvasmányélményeim alapján, esetleg teljesen szabadon.

Mikor és miért fordult az érdeklődésetek a gyerekirodalom felé?

M. ZS.: Benedek Elek meséit és indiánregényeket olvastam, és a magányos képzeletjátékaimmal építettem tovább őket. Nem tekintettem gyerekirodalomnak, az olvasás hozzátartozott a játékvilághoz, hiszen ez adta meg a kerettörténetet a játékaimhoz. Ha a képzeletmunkát is egyfajta valóságnak tekintjük, nem volt ez más, mint egy olyan létmód, amely a történeteket, meséket játékká alakítja.

„Gyerekirodalom felé való fordulásom” már tudatosan, a gimnázium utolsó évében történt, amikor Lázár Ervin meséi törték át a gátat, egyfajta szellemi divatként a kamasztársaságban.

M. L. M.: Fogalmam sincs. Mivel gyerekként abba nőttem bele, hogy a valódi művészet minden korosztálynak való, azt hiszem, igazán sohasem differenciáltam magamban, mi is az a gyerekirodalom.

Arra emlékszem, hogy a tanítóképzőn volt gyermekirodalom-óránk, és annyira semmitmondó volt az a szeminárium, hogy nem jártunk be Zsolttal. Ki is rúgtak minket, évet kellett miatta ismételnünk, úgyhogy az indexünkben ma is ott virít, hogy mi megbuktunk gyermekirodalomból…

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-03

Az irodalom viszont, amióta az eszemet tudom (meg már előtte is), az életem része volt, olyannyira, mint a levegővétel. Nálam mindig volt könyv, amit olvashattam üres időmben vagy épp a pad alatt, ha unalmas volt az óra. Ovi, majd suli után a könyvesboltba mentem „haza” anyámhoz, a nyári szünet nagy részét a könyvtárban meg a strandon töltöttem. A békéscsabai gyerekkönyvtár egy kis kúriaszerű épületben volt a Körös-parton. Imádtam odajárni, és imádtam azt is, hogy nem néztek hülyének a furcsaságaimmal, hanem elfogadtak. Amikor például alsó tagozatos koromban Ehnatonról kértem regényt, nem mondták azt a csabai gyerekkönyvtárban, hogy kicsi vagy te ehhez, hanem a kezembe nyomták Hegedűs Géza Az írnok és a fáraóját.

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-01
 

Egy mai gyerek nehéz helyzetben van minőségi játék és szórakozás szempontjából?

M. L. M.: Már miért lenne? Sőt! Én úgy gondolom, hogy a mai gyerekek sokkal szélesebb palettáról válogathatnak, mint amit a mi gyerekkorunkban el lehetett érni. Nyilván a világ hajtósabb lett, meg, ugye, a fránya digitalitás, és jöhetnek a kifogások sorban, de a szülőknek csak venniük kellene a fáradságot, és megkeresni (akár az interneten) azokat a szórakozási vagy játéklehetőségeket, amelyek valóban minőségiek.

Mert az, hogy a gyerek mivel játszik és hogyan szórakozik, a szülő felelőssége.

A gyerek belenő a kultúrába, azt olvassa, nézi, hallgatja, azzal játszik, ami a környezetében adott. És ezeket az „adottságokat” a szülőknek kell megteremteniük.

Az viszont tény, hogy sokkal könnyebb a gyereket rászabadítani a világhálóra, mint odafigyelni arra, hogy milyen kultúrát fogyaszt. Olyan ez, mint a gyorskaja. A gyerekek többsége, ha tehetné, pizzán meg sültkrumplin élne. De ha a szülő ezt megengedné, akkor kamaszkorára biztosan elhízna, összeszedne egy jó kis cukorbetegséget vagy akár komolyabb szervi bajt. Ezért a szülők többségének eszébe sem jut, hogy nulla-huszonnégyben gyorskajával tömje a gyerekét, mert tudja, hogy káros. Megveszi neki inkább a (méregdrága) gyümölcsöt, biozöldséget, és maga készíti el a gyerek uzsonnáját, megfőzi a vacsorát vagy a hétvégi menüt. Ez az étkezésnél természetes, a játéknál, szórakozásnál viszont nyugodtan tömhetik a gyerekek magukat „gyorskajával”, a szülők sokszor észre sem veszik, pedig ugyanúgy mérgez, csak nem a testet, hanem a lelket.

(Rozmaringról és Tarackról Ayhan Gökhan írt ajánlót, olvassátok el ITT – a szerk.)

Miklya Luzsányi Mónika  Rozmaring és Tarack  Gökhan-05
 

M. Zs.: A kérdés túl általános, hiszen a „mai gyerek” is millió féle helyzetben él és reagál. Nehéz meghatározni a „minőségi” értékhatárait is, hiszen ami az egyik gyereknek frusztráló, az a másiknak épp hogy fejlesztő, inspiráló helyzet. Az biztos, hogy határozott korszakváltás történt a digitalizáció miatt, így a digitális nemzedékek nyelve teljesen más, mint a miénk. Ezért sem tudom igazán a választ, csak sejtem, hogy a „minőséget” mindig az jelenti, mennyire válik létformává, világot alkotóvá a játék. Ami a mai korszak nehézsége, inkább az adekvát választás lehet, hogy a kínálat látszólagos bősége ellenére az adott személy találja meg a neki megfelelő játék- és tevékenységformát, kint és bent egyaránt. És hogy ez a kettő – a kívül-belül – maradjon egyensúlyban.

A digitális világ egyik veszélye éppen az lehet – főleg, ha magára hagyjuk a gyerekeket benne –, hogy elszakad egymástól a külső és a belső világ, és a szakadékban megjelennek a szorongás táplálta démoni erők. Ami nem a külső „szellemvilág”, hanem a belső szeparáció csapdája.

Szépirodalmi kötetek, pedagógiai kiadványok, önfejlesztő munkák kötődnek a nevetekhez, továbbá pedagógusok és hitoktatók vagytok mindketten. Hogyan látjátok, problémásak a gyerekek, nem érdekli őket semmi, ahogy azt közhelyszerűen mondani szokták, vagy ez tévedés, és ha jól, megfelelő módszerrel közelítenek hozzájuk, nyitottak és érdeklődők?

M. Zs.: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” 

Vannak alapigazságok, amelyek nemzedékeken át érvényesek maradnak, sőt épp a nemzedéki újratapasztalás érleli őket „örökké”. A kis herceg bölcsessége is benne rejlik már a bibliai hagyományban, és a digitális korszakban sem veszti el az érvényességét, sőt inkább felértékelődik. A megfelelő módszer, ami túlél évszázadokat és évezredeket, az a „minőségi idő” eltöltése által kialakult kapcsolat felnőtt és gyerek, gyerek és gyerek között. Minden gyerek ezt várja, és ha nem kapja meg, máshol keresi. Hogy figyeljenek rá, vele legyenek, ne máshol, a körülötte élő felnőttek. Ha megkapják a kellő figyelmet, kinyílnak, és csodákra képesek. Ha nem kapják meg, sündisznóállásba húzódnak, és ki-ki a maga módján válik „kibírhatatlanná”.

Minden érdekli a mai gyerekeket, ha átélhetik, hogy az nekik és róluk szól, hogy az számukra létformává válhat. Semmi sem érdekli őket, ami elbeszél mellettük vagy a fejük fölött. És ezt a szülői vagy tanári tekintély sem tudja helyére illeszteni. Csak az adekvát nyelv, az adekvát és létazonos – neked/nekik szóló – beszéd.

M. L. M.: A gyülekezeti munkában Pál apostol nyomán azt szoktuk mondani, hogy „zsidónak zsidóvá lettem, görögnek göröggé, hogy megnyerjek némelyeket”.

Ez azt jelenti, hogy mindenkinek a saját nyelvén kell átadni az üzenetet. Pál apostol a zsidók, a görögök, a rómaiak között is hirdette az igét. Beszélte a nyelvüket, csak így tudott bármiféle eredményt elérni. Nekünk, pedagógusoknak és szülőknek is beszélnünk kell a gyerekek nyelvét. Ja, hogy ez nem az a nyelv, amit tíz, húsz, akárhány éve megtanultunk a főiskolán, egyetemen? Nem, persze hogy nem! Fel kell frissítenünk a „nyelvtudásunkat”, mert a gyerekeket csak mai, élő, eleven nyelven lehet megszólítani. Ha így teszünk, akkor hamar kiderül, hogy minden, de minden érdekli őket.

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-01
  

Ritka kivételektől eltekintve az élményalapú oktatás nem honosodott meg a magyarországi irodalomtanításban, a gyerekektől szerző és szövege olyan távol van, mint amikor én jártam iskolába, és lógott a fejem felett elérhetetlen messzeségben, teszem azt, Arany János szigorú portréja. Ha nem hozzuk földközelbe az irodalmat, reménytelen követelmény a gyerekektől az olvasóvá válás, nem?

M. Zs.: Az olvasóvá válás sosem reménytelen, hiszen alapja, a jó könyv azért többnyire elérhető. A leghátrányosabb körülmények között élő gyereknek is esélyt és menekülési útvonalat kínál az olvasmányélmény, amit nem vehetnek el tőle. Az olvasmányélmény egy olyan azonosulási folyamat, amely kiemel a jelen körülményeink téridejéből, és áthelyez egy másik téridőbe, egy másik „itt és most”-ba. Amikor az ember gyereke megtapasztalja ezt a téridőutazó élményt, szeretné újra és újra átélni, „itt és most”-tá alakítani a távoli világokat. Mert a magas polcra tett Arany-kötetek is „itt és most” valósággá válhatnak, éppen ez az olvasás csodája. Persze nem mindegy, mi az imprinting, hogyan is ér az első olvasmányélmény. Hogy bevon és megtart, vagy inkább taszít és eltávolít – ez már a közvetítő felnőttek, a család és a pedagógusok felelőssége.

M. L. M.: Egyetértek Zsolttal: az irodalom olyan erőteret tud létrehozni, amely beszippantja az embert, ha szeret olvasni. A probléma azonban itt van: a mai gyerekek többsége nem szeret olvasni. És ez nem az ő hibájuk, hiszen többségében nem látnak maguk körül olvasó embereket. Azt, hogy anya, apa, nagyi „csak úgy” olvas, pusztán azért, mert az jó dolog, jobb, mint a sorozat vagy a telefonozás… Ilyet ritkán lát a mai gyerek. Azt sem élik meg, hogy az irodalom az élet, a hétköznapunk része, hiszen nem olvasnak a szülők sokszor már esti mesét sem.

Ezért kell hát az élményalapú irodalomtanítás, mert a gyerekek zömének nincs saját élménye az olvasással, az irodalommal kapcsolatban. Nem vált az életük részéve, így fel kell fedeztetni velük azt, hogy menyire jó dolog olvasni.

 

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-02
  

Egy másik bolygóról idecsöppent vendégnek hogyan magyaráznátok el a mese szükségességét? Kérdem én: nem élhetünk mese nélkül?

M. Zs.: „Egy másik bolygóról idecsöppent vendég” ebben a kérdésformában antropomorfizmus, hiszen a magunk formájára, emberként képzeljük el őt, akivel tudunk kommunikálni. Ám a legelső probléma a „másikkal” mindig is a nyelv: hogy az ő nyelve nem az enyém, akkor sem, ha mindketten magyarul beszélünk. Mindenkinek megvan a saját nyelve és jelrendszere, amellyel értelmezi, elhelyezi magát a világban, és amely időben is beépíti egy folyamatba. Ez a folyamat maga a mese, a történet, amit elmondunk. De hogy a távoli vendég egyáltalán érzékeli-e az időt, és azt hogyan, mi módon rögzíti, tárolja, nem lehet tudni, előbb azt kell megérteni.

Az emberi tudat számára a kódolás-dekódolás egyik fő módszere a mese. Tehát nem csupán szórakozás, élményhajsza, hanem a világban való létünk alapkódja-kódrendszere. Ilyen értelemben nem tudunk mese nélkül élni. Akaratlanul, önkéntelenül is mesélünk mindennap.

Mindennapi szükségletünk a mese, hogy elmondjuk, mit tettünk, mi történt velünk. Ehhez a szorosan vett egzisztenciális szükséglethez kapcsolhatók aztán a mások által elmesélt történetek, a nemzedékek által őrzött léttapasztalat. Ami persze szórakoztat, izgalmi állapotba hoz, de ez csak a teste, kapszulája a mesének, amivel könnyű bevenni. A hatóanyaga belül van, a belsővé vált életmintákban, modellekben, esszenciákban.

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Ayhan Gökhan-01
BudoArt
 

M. L. M.: Mese, történet nélkül nem lehet élni. Hiszen valójában addig élünk, amíg történeteket mesélnek rólunk. Hiába áll a sírkövünk a temetőben, az utódok számára a történetek elevenítik majd meg azt, akik voltunk. A mese generációkon átívelő tudatforma, amely az ősidőkbe nyúlik vissza, és ezzel megmutatja az ember(iség) lényegét, esszenciáját. Ez pedig nem más, mint az istenképűségünk, ami az én teológiai nézetem szerint nem más, mint a kreativitás. Ahogyan Isten a szavával teremtett, úgy mi is képesek vagyunk a nem létezőből világra mesélni bármit.

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-06
 

„Keresztény gyermekirodalom.” Létezik, létezhet, van létjogosultsága, nem nézik ferde szemmel?

M. Zs.: Sajnos a „ferde szem” jogos, egyfajta gettólétre szorul a keresztény/keresztyén kultúra, amiről sokszor maguk a keresztények is tehetnek. Hogy a jelen magyar társadalomban ez milyen történeti-szociológiai okokból alakult ki, azt hosszan lehetne taglalni, és nem vagyok ebben kompetens. Csak érzékelem, hogy nehezített pálya keresztény gondolatokkal alkotni, írni. Hogy ismételten az az egyetlen kifogás egy írás kapcsán, hogy „túl keresztény”. Miközben tisztázni kell, hogy nem az irodalom a keresztény, hanem az író, az alkotó az, vagy nem az. Az irodalom tárgya lehet a keresztény kultúra, életvitel, akkor is, ha nem keresztény az író szemlélete. És keresztény értékeket, gondolkodásmódot közvetíthet egy írásmű, akkor is, ha nem ez a direkt szándéka az alkotónak. Egyszerűen csak így él, így gondolkodik. Ráadásul nálunk egyfajta politikai felhangja is van a „keresztény irodalmi kurzusnak”, mintha megragadnánk az államegyházi értelmezésnél, és nem látnánk meg a krisztusi létforma „lélekben és igazságban” létmódját.

M. L. M.: Nehéz kérdés, és nem a kereszténység miatt, hanem azért, hogy mit tekintünk irodalomnak. Én úgy vélem, hogy a sokszor „keresztény irodalom” címkével ellátott művek nem nevezhetők valódi (szép)irodalomnak. Ennek történeti okait most nem elemezném, de lényeg, hogy

sokak fejében a „keresztény irodalom” egy ilyen dilettáns, zs-kategóriás kulturális képződmény, amely nyomokban irodalmat is tartalmazhat, de inkább csak Jézus meg az egyház nevével próbálja takargatni a hiányosságait.

Éppen ezért tartom (legalábbis hazánkban) károsnak a „keresztény irodalom” kifejezést. A hittérítő művek nem sorolhatók a (szép)irodalom kategóriájába. Egyszerűen más a műfaj. Ám ezt nálunk sokszor összemossák. A valódi irodalmi mű esetében a szerző a keresztény, és mindegy, miről ír, a művén át kell szűrődjön a hite.

De a hite nem pótolhatja a tehetségét.

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-02
 

Móni, te voltál a főszerkesztője a CikkCakk című, vállaltan keresztény gyerekirodalmi újságnak. Mi volt a lap küldetése, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket?

M. L. M.: Nem klasszikus értelemben vett gyerekirodalmi lap volt, hanem kifejezetten ismeretterjesztő. A Harmat Kiadóban úgy véltük (és személy szerint ma is úgy vélem), hogy a keresztény családban felnövő gyerekek ugyanolyan érdeklődők és nyitottak a világ minden dolgára, mint a kortársaik. Egy olyan magazint hoztunk létre, amely a világ csodáit mutatja be a gyerekeknek mint Isten jelenvalóságának bizonyítékát. Öt évig működött a lap azzal a fajta komplex szemlélettel, amit már ismertek tőlem. Sajnos a magyar piac túl szűk volt ahhoz, hogy hosszabb ideig fent tudjunk maradni.

Zsolt, néhány éve a Károli Gáspár Református Egyetemen folytattál tanulmányokat gyerekirodalom tárgykörben. Nincs megállás, az élethosszig tartó tanulás magától értetődő, mindig van mit tanulni? Az állandó érdeklődés, kíváncsiság gyermeki alapállás?

M. Zs.: Magyarországon a KRE lépett elsőként, és hozott létre egyetemi szintű képzést a gyerek- és ifjúsági irodalom terén. Kár, hogy csak egyéves képzés erejéig. Teljes értékű mesterszakot, kutatási lehetőségeket érdemelne ez a gyerekekkel együtt dinamikusan változó terület. Szeretném követni valamelyest ezt a dinamikát, amely intézményi keretektől függetlenül is folyamatos önképzésre, tanulásra késztet. Nincs mese, abban az értelemben, hogy a létünket újra- és újraélve, -mesélve, -tanulva kell eleven, dinamikus létformává tenni.

Rengeteg információt kap az ember naponta, soha ennyire nem volt „tájékozott”, mint manapság, s a gyerekek is ehhez szoknak hozzá. Láttok pozitívumot ebben a hatalmas pörgésben, gyorsaságban, digitalizációban?

M. L. M.: Nem kérdés, hogy van-e pozitívum. Ebben a világban kell élnünk, erre a világra kell felkészítenünk a gyerekeinket, és igen, ebben a világban kell megtalálnunk a boldogságunkat, az örömeinket, és azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartunk, amelyek mentén be szeretnénk rendezni az életünket.

M. Zs.: Számomra a legnagyobb kihívás éppen ez az információdömping, valóságos információterror. Aminek a befogadására sosem is álltam készen, lévén, hogy elég szűk perspektívában éltem és nőttem fel. Csak ami belsővé válik, ami mesévé, személyes történetté alakul, és ami életbölcsességként, esszenciaként leszűrődik, az a releváns információ, de akkor már nem is ez a neve. A digitalizációval egy óriási világkönyvtár jött hozzánk közel, a belső szobánk elé, ahol naponta választanunk kell az információk között, mit engedünk be, mi lesz a mai élettörténet alkotóeleme, és mi az, ami haszontalan, amin csak átsiklik a szemünk. Éppen az olvasás, az irodalom aktív, alkotó befogadása alakíthatja ki többek között azokat a kompetenciákat, amikkel ezt a mindennapi szűrést el tudjuk végezni.

Budapesten minden hétre jut egy gyerekkönyv-bemutató, gyerekeknek szánt rendezvény. Mi a helyzet a kisebb falvakban, városokban, ahol könyvesbolt sincs? Kassákot parafrazeálva: menteni kéne, ami menthetetlen?

M. Zs.: A városokban azért van könyvesbolt, és a falvakban is van legalább könyvtár, ahol író–olvasó-találkozókat is szerveznek. A kérdésben benne rejlik egy olyan megosztottság, ami a magyar társadalom egyik rákfenéje, hogy van a főváros, meg a vidék, ahova még a könyv is csak akadályoztatva jut el. El kell árulnom, hogy Kiskunfélegyházán, ahol élünk, a könyvtárral igen jó kapcsolatunk van, és a kecskeméti megyei könyvtárban a legfrissebb kiadású irodalmat is el lehet érni körülbelül fél év átfutással. Mindkét városban van annyi könyvesbolt, hogy amit akarunk, meg tudjuk venni vagy rendelni. De épp a digitális korszak hozza közel a könyvesboltokat is a „vidékhez”, ezért aki tájékozódni szeretne, az tud, és a digitális csatornákon olyan művekhez is hozzájuthat, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna (például az ország antikváriumaiból).

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-01
 

M. L. M.: Abból a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagyon sokféle helyen éltem Magyarországon. A gyerekkorom egy részét Budapesten töltöttem, éltem két megyeszékhelyen, egy harmadikat pedig második hazámként szerettem kamaszkoromban. Azután laktam alig ezer fős faluban, majd nagyobb, pár ezer fős településen, és most Kiskunfélegyházán élünk, ami egy tipikus (és gyönyörű) kisváros. Nyilván bizonyos szempontból hátrányban van az, aki nem budapesti, de én úgy tapasztaltam, hogy akinek fontos az irodalom vagy a kultúra bármely területe, az megteszi érte az utakat.

Életünk egyik legszebb, és kulturálisan is leggazdagabb ideje éppen az a néhány év volt, amikor az alig ezerlelkes Ecsegfalván éltünk. Szerintem tévedés azt gondolni, hogy minden Budapesthez kötődik. A kis települések is képesek kialakítani a saját kulturális életüket.

Lehet, hogy nem kapcsolódik a kánonba vagy a fősodorba, de csodadolgok születhetnek egy aprócska faluban is.

Öt gyermeketek van. A gyereknevelés kritikus pillanataiban miből tudtatok erőt meríteni, továbbá hogyan fért meg egymás mellett a családvállalás és a karrier?

M. L. M.: Én egyedüli gyerek vagyok, és mindig egy kistestvérről álmodoztam. Sajnos nem lehetett, de éppen ezért már nagyon korán elhatároztam, hogy sok gyerekem lesz. Persze ehhez kellett Zsolt is, no nemcsak a fizikai kivitelezéshez, hanem a gyerekek felneveléséhez. Mert nem volt könnyű. Pontosítok. Kutyakemény volt. De számunkra mindig a gyerek volt az első. Már akkor is, amikor nekünk még nem volt saját gyerekünk, „csak” tanítottunk.

Nem tudtunk, és ma sem tudunk nem gyerekfejjel, gyerekésszel gondolkodni. És mit csinál a gyerek? Játszik. Mindig, mindenütt, minden helyzetben. Ez a játékos kedv segített át sok mindenen.

Sokszor, sokan kérdezték, hogy bírom az öt gyereket, a munkát, a karriert. Nem igazán tudtam rá válaszolni, helyette inkább megírtam egy könyvet (Egy marék zizi a címe) a hétköznapjainkról, ami egyszerre könnyed, vidám, játékos és kutyakemény.

M. Zs.: A gyereknevelés kritikus pillanataiban a gyerekekből merítettünk erőt. A gyermeki lét számunkra „szent”, ami nem azt jelenti, hogy távoli, elemelt, hanem hogy Istentől kapott ajándék, és szüntelen örömforrás, gyönyörködésre késztet. Ez a „keresztény”, hiszen a gyerek az evangéliumi értékrend csúcsán helyezkedik el: „ilyeneké a mennyek országa”. Hivatkozhatnék persze egyéb paradigmákra, amelyek tartották bennünk a lelket a nehéz pillanatokban, de alapvetően a gyermeki létben való funkcióöröm a legelső, amihez mindig visszatértünk, és térünk kezdettől fogva.

Aki elzárkózik a gyerekvállalástól amiatt, hogy nehezíti az önmegvalósításban, a kibontakozásban, a felszabadult életben, annak mit mondanátok, hogy a döntésén elgondolkodjon?

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-02

M. Zs.: Olyan korban élünk, amikor az élvezetek, a drogok, a szenvedélybetegség mindent visz, és az alkotó ember is könnyen beleesik abba a csapdába, hogy „életművészként” szeretne élni, mert ez ad igazi inspirációt az alkotáshoz, ez segíti az „önmegvalósításban” és a karrierben is. A gyerekekkel való együttlét a mi számunkra adott olyan elemi élményt, élvezetet, amit nem kellett külön utakon keresni, hajszolni. Így aztán a gyermeki létforma alkotó létformává alakult, szinte magától. Számunkra ez vált természetessé, saját gyermeki létünket is így tudtuk megőrizni idáig. Mindig is sok gyereket szerettünk volna, ezzel a vággyal indultunk a közös életünknek.

Nem az írói-költői karrier lebegett a szemünk előtt, eszünkbe sem jutott ilyesmi. Tettük a dolgunk, funkcióörömmel, mindig túlcsordulva kicsit, ami hozta a következő játékot, játékhelyzetet. Amiből kibontakozott egy alkotófolyamat, hiszen nemcsak a könyvtárgyak számítanak alkotásnak, hanem a személyiségfejlődés egész folyamata, akár családon belül, akár iskolában, akár könyveken, játékokon, kiadványokon keresztül.

Miklya Zsolt  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA  Bach Mate, Ayhan Gökhan-01

M. L. M.: Nem hiszem, hogy bármit is szeretnék mondani a gyermeket nem vállalónak, hogy megváltoztassam a döntését. Én hiszem azt, hogy mindenkinek egyéni és megismételhetetlen utat szabott Isten. Miért ne élhetne gyermek nélkül kiteljesedett életet? Ám ha kérdezne, válaszolnék. Őszintén, nem tagadva a nehézségeket sem. És elhívnám egyszer magunkhoz, amikor otthon van mindenki. Igaz, már felnőttek a gyerekek, de a ziziség, amivel egy nagycsaládot ki lehet bírni, még ma is jelen van mindannyiunkban.

Ayhan Gökhan

Olvassátok el Szokács Eszter beszámolóit interjúalanyaink Vadlazac-workshopos képzéseiről ITT és ITT

A szöveggyűjteményekről Csörgei Andrea írt ajánlót Tanári rovatunkba, ITT olvashatjátok el

Kovács Gergely írását is érdemes elolvasni Miklya Luzsányi Mónika Bibliai szuperhősök című könyvéről ITT

Miklya Zsolt portréfotóit és a Vadlazac-workhop fotóit Bach Máté készítette

további Interjúk

„A nézőt fel kell emelni, kiragadni a hétköznapi közegéből, és elgondolkodtatni”

Kovács Gézával, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatójával Turbuly Lilla beszélgetett.

Tovább
„Nemcsak olvasni és beszélgetni, hanem (meg)hallgatni és bekapcsolódni is jó”

A Pagony Kiadó iskolai projektjének koordinátorát és pedagógiai szakértőjét, Vinczellér Katalint kérdezte Zólya Andrea Csilla.

Tovább
„A népmesékről is elmondhatjuk, hogy nem ismernek határokat”

Ayhan Gökhan interjúja Tasnádi Edittel.

Tovább