Az Egri csillagokat nevezted meg mint kedvenc kötelező olvasmányodat. Mi ragadott magával a regényben?
Ez volt az első regény, amit magamtól végigolvastam az első osztály utáni nyáron. Előtte meséket, verseket már önállóan is olvastam. Volt egy csodaszép Andersen-kötetem, a Vadhattyúk, ezt annyiszor olvastam, hogy szinte kívülről fújtam. Egyébként jó dolgom volt, mert anyukám könyvesboltban dolgozott, így suli után mindig ott lógtam nála, és mi mást csinálhattam volna, mint olvastam.
A Babar-könyvek voltak még a kedvenceim, és a 3D-s pop-up-könyvek. De ezekben mind rövidke szövegek voltak. Az Egri csillagok volt az első olyan igazán a történetbe beleveszős olvasmányélményem. Még ma is emlékszem rá, ahogy ülök a nagy fotelben, és olvasok.
Anyukámnak az volt az elve, hogy alvó és olvasó embert nem zavarunk, úgyhogy én az Egri csillagokkal hetekre fotellakó lettem, úgy hordta a kaját kistányéron az anyukám, hogy egyek is valamit. Ez így is maradt, mert ettől a könyvtől olvasásfüggővé váltam.
Hogy miért pont az Egri csillagok? Kicsi koromtól minden évben Szilvásváradon nyaraltunk, és elmaradhatatlan volt a várlátogatás is. Igen, minden évben, mert egyszerűen nem tudtam megunni az egri várat, főleg a kazamatákat (ami a Cília árnyai című regényemben hangsúlyosan meg is jelenik).
Édesanyám rengeteget mesélt nekem, de ritkán olvasott fel könyvből, inkább fejből mondta el – így, visszatekintve azt mondom, hogy rettentő részletesen és jó stílusérzékkel –, mondhatni, újraalkotta a szövegeket. Nem foglalkozott a korosztályi besorolásokkal, úgyhogy én már ovis koromban ismertem anyám előadásában a Rómeó és Júliát, az Odüsszeiát és persze az Egri csillagokat is. A mindenéves egri látogatások miatt talán ezt a legtöbbször, így tényleg nem lehetett más az első nagy olvasmányélményem, mint Gárdonyi regénye.
A gyerekkor hétköznapjaiban, a játék szintjén is életre kelt az Egri csillagok? Ha igen, hogyan?
Békéscsaba belvárosában laktunk, a régi piac utcájában, ami egy csodavilág volt akkor. Mára négysávos, nagy forgalmú főút lett az utcánkból, a házunk helyén pedig a Csaba Center áll. De akkor olyan utca volt, ahol hat sorban álltak őrt az ősöreg zsidómeggyfák. A lombjuk fent összeért, így az egész utca olyan volt a fák boltívrendszere alatt, mintha egy tündevárban járnánk.
Az utcában volt egy gyerekcsapat, mind fiúk, én voltam egyedül lány, ráadásul a legkisebb. Csak azért kerülhettem be, mert az egyik „csapatkapitány”, Takács Lőrinc Öcsike kiscsoporttól kezdve a szerelmem volt, és mindenki tudta, hogy mi össze vagyunk nőve.
Általában „felszabadítósat” játszottunk, mi voltunk a hős Vörös Hadsereg. Meg időnként indiánosat is, de azután mindent elvitt az „Egri csillagok”-láz. A fiúk azt akarták, hogy én legyek Vicuska, mivel én voltam egyedül lány a csapatban, ráadásul a második nevem Éva.
Öcsike volt Gergő, szóval sima ügynek vették a dolgot. De én semmiképp sem akartam Vicuska lenni, mert unalmasnak tartottam a figurát. Sokkal jobban érdekelt Jumurdzsák. Többféle verzióban kitaláltam a háttérsztoriját, és mivel a fiúk nem olvasták a könyvet, csak a filmet látták, simán eladtam nekik, hogy ez így van a könyvben. Szóval mi leginkább jumurdzsákosat játszottunk, ahol én voltam Jumurdzsák, fél szememet lekötve a kisdobosnyakkendővel.
Gondolom, újraolvastad felnőttként. Változott valami? Másképpen hatott rád?
Gárdonyit ma már nehezen olvasok, de ugyanazt váltotta ki, mint minden jól megírt történelmi regény: bevont a korba, ott voltam a helyszíneken, együtt lélegeztem a szereplőkkel.
Később, amikor már kutatóként olvastam újra a könyvet, világosan láttam azokat a történettudományi és ideológiai trendeket, amelyekbe besorolt Gárdonyi. De ez nem vette el az alapélményt, amely sokban meghatározta az életemet, a gondolkodásomat.
A saját írásaidban megjelenik Gárdonyi halhatatlan munkája?
Többször írtam már gyerektörténetet, mesét a témából. Többek között a jumurdzsákos sztorit is feldolgoztam már az Író Cimborákon.
Viszont van, vagyis volt egy hatalmas „vitám” Gárdonyival és Móriczcal, pontosabban a XX. század eleji történelemszemlélettel. Egy időszakban a reformáció korszakát kutattam, ami több ezer oldalnyi korabeli dokumentum elolvasásával járt. Többek között így bukkantam Török Bálint, illetve a Török család okmánytárára, amely magánlevelezéseket is tartalmazott szép számmal. Nyilván beleástam magam, hiszen Török Bálint, a „rab oroszlán”, Török Jancsika meg, az örök hűséges barát, a szívem közepében laktak több évtizede.
A történeti valóság azonban egészen más, mint amilyennek Gárdonyi az „Egri csillagok”-ban vagy Móricz a „Tündérkert”.ben leírja. Így született meg „Az ecsedi boszorkány” című történelmi regényem, amely valójában Török Bálint családjának négy generáción átívelő regénye. Mert az ecsedi boszorkány nem más, mint Török Kata, Török Bálint utolsó vér szerinti leszármazottja, akiről Móricz is ír a „Tündérkert”-ben.
Egy mai fiatal mit tanulhat a regényből, milyen, a könyvben megjelenő értékeket alkalmazhat az életében?
Ha eltekintünk attól, hogy Gárdonyi mennyire olvasható egy mai gyereknek, akkor azt kell mondanom, hogy a karakterek (Gergő, Dobó, Mekcsey) nagyon jól illeszkednek a szuperhőskultúrába. Egy mission impossible-szituációban képesek győzni a hőseink, ráadásul együtt, egy csapatban, ami megint példaadó, hiszen nem a magányos, világmegváltó hős eszményét erősíti. A romantikus vonal is szép, Vica odaadó anya, amivel talán azonosulni tudnak a lányok. Feltéve, ha épp nem Jumurdzsákok akarnak lenni...
Ayhan Gökhan