„A mesék reneszánszukat élik”
Az elmúlt néhány évben egyre több tanulmány, cikk és interjú kezdődik a fenti mondattal, és ez igaz is, hisz sűrűsödnek a különféle korosztályoknak szóló mesemondó alkalmak, foglalkozások, és nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is válogathatnak a jobbnál jobb programok, mesegyűjtemények közül.
Ugyanakkor az is igaz, hogy jó meséből nem lehet túl sok, így különösen pedagógusként fontosnak érzem, hogy folyamatosan bővítsem a meserepertoáromat újabb és újabb mesegyűjtemények segítségével, s erre biztatnék minden pedagógus kollégát is, dolgozzon akár kisgyermeknevelőként, óvodapedagógusként, tanítóként, felső tagozatos vagy középiskolai tanárként.
S ha már megismertük, megtanultuk a történeteket, meséljük is el a gyerekeknek, akár a nagyoknak is, lehetőleg élőszóval.
Hogy mit nyújthat a mesemondás, annak definiálására hadd hívjam segítségül Deepa Kiran indiai mesemondó szavait, akit Bumberák Maja idéz egy tanulmányában
„Deepa Kiran indiai mesemondó egy TED-előadásában beszélt arról a – mesemondók által jól ismert – jelenségről, hogy ha elmegy egy-egy iskolába mesélni, a gyerekek már egyetlen alkalom után kitörő lelkesedéssel, jó barátként üdvözlik a folyosón. Integetnek, mosolyognak rá, mintha régről ismernék egymást. Vajon miért történik így, hogyan lehetséges ez? – kérdi. – Nos, azért lehet így – folytatja Deepa –, mert megosztottam velük egy történetet. Odaálltam eléjük, teljes hús-vér valómban, és azt mondtam, értékesnek tartom a veletek töltött időt, szeretek veletek lenni, szeretek beszélni hozzátok. És a gyerekekkel együtt a szavak szárnyán elrepültünk. Új vidékre utaztunk, együtt nevettünk, sírtunk, féltünk, izgultunk, meglepődtünk, és azután visszahoztam őket biztonságban. És ez hatalmas bizalmat és kötődést épített közöttünk.”[1]
Ez a közös élmény, ez az egymás felé fordulás és bizalom az, amelynek megtapasztalására valamennyiünknek szüksége van időről időre, még felnőttként is, gyerek- és serdülőkorban pedig egyenesen elengedhetetlen a lelki egyensúly megőrzéséhez és az érzelmi intelligencia fejlődéséhez.
Ezért is örömteli, ha egy olyan különleges, és minden szempontból minőségi kiadványt forgathatunk, mint a Kisgombos Kiadó gondozásában megjelent A két csillag – Egy vándor mesemondó történetei című kötet,[2] amely válogatás a Samuel Allo breton vándor mesemondó által összegyűjtött történetekből.
Gyakran okoz nehézséget a pedagógusoknak, hogy kiskamaszoknak, kamaszoknak milyen meséket válasszanak, mi az, ami leköti őket, hiszen a pubertás időszakában jellemző, hogy eleve elutasítanak mindent, ami (véleményük szerint) a kisgyerekkorhoz köthető, kezdve a sort a mesékkel, a mesehallgatással.
A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy ha sikerül valamilyen módon a mesehallgató körbe csábítanunk őket, pontosan ugyanúgy ragadja magával őket egy-egy jó történet, mint a kisebbeket.
Zalka Csenge Virág a kötetében[3] rámutatott arra, hogy történetmesélés (storytelling) műfajába bizony nemcsak a hagyományos népmesék tartoznak, hanem sok egyéb mellett például a személyes, igaz történetek is.
Ebben a könyvben az első egy ilyen személyes, igaz történet Samuel Allo vallomása arról, hogyan vált tanárból vándor mesemondóvá, és hogyan jutottak el odáig Gombos Katával, a kötet fordítójával, szerkesztőjével és kiadójával, hogy létrejöjjön a gyűjtemény. (Bajzáth Mária mindkét alkotóval készített egy-egy interjút. ITT és ITT olvashatjátok.)
Kétségtelen: a kamaszok számára a gyerekkort idéző mesékkel szemben izgalmasabb lehet egy valóságos élettörténet meghallgatása, mert ez olyan fordulatokat, motívumokat tartalmaz, amelyekkel ebben az életkorban azonosulni tudnak. Ilyen a különlegesség, a szabadság, „a magam ura vagyok”-érzés vagy a függetlenség, a spontaneitás napi szinten való megélése, ami Allo életstílusára jellemző.
Sok fiatal számára vonzó lehet az is, hogy a szerző bejárta a világot, hiszen épp ez az az időszak, amikor ők is késztetést éreznek arra, hogy lassan leválva a családjukról elinduljanak a saját útjukon, akár képletesen, akár valóságosan.
Arról nem is beszélve, hogy – mivel Allo eredeti foglalkozását tekintve tanár – különleges életútja felhívhatja a figyelmet arra, hogy akár a saját tanáraiknak is lehetnek izgalmas, érdekes, különleges történeteik, amelyek meghallgatása erősebbre szőheti a tanár–diák közötti köteléket, illetve új alkalmat adhat a történetmesélésre. Kezdhetjük hát bátran ennél a korosztálynál a mesélést Allo saját „meséjével”, a könyv keletkezésének körülményeivel.
A személyesség az egész kötetet átszövi
A mesélő mindegyik mese előtt leírja pár szóval, hogyan jutott birtokába a történetnek. Ez a néhány bevezető mondat olyan sajátos, varázslatos, ugyanakkor kézzelfoghatóan közeli és valóságosnak ható világba vezeti a mesehallgatót, ami szintén kaput nyithat a kiskamaszok, kamaszok szívéhez.
Ebből a szempontból (is) nagyszerű ötlet a szövegeknek a valóságból a mesésbe való átmenete, az archaikus és a mai világ egyidejű jelenléte és e kettősségnek végig nyomon követhető játéka. Fontos ez, hiszen maguk a mesék olyan témaköröket érintenek – természetesen a maguk szimbolikus nyelvén –, amelyek ezt a korosztályt (is) foglalkoztatják, például az elválás a szülőktől, az otthontól (felnőtté válás), gondoskodás a körülöttünk levő világról (életcélt, életpályát választani), új utakon járni (élni a lehetőségekkel, megvalósítani az álmainkat), az igaz barátság (szövetségest, párt találni), vagy akár megtanulni megelégedni azzal, ami a miénk.
Olyan útravalók ezek, melyeknek az átadása szülőként, pedagógusként egyaránt nélkülözhetetlen, s ezt a legkevésbé didaktikusan és leginkább élvezetes módon a mesék által tudunk megtenni.
Bár ajánlónkban a 10–16 éveseket helyeztük fókuszba, ennek oka csupán az, hogy ennek a korosztálynak a legnehezebb meséket választani, jelen kötet pedig különleges szerkezeténél fogva a könyvpiacon egyedülálló módon alkalmas erre. Természetesen nem arról van szó, hogy ezeket a meséket ne lehetne legalább ilyen jó szívvel ajánlani nagycsoportos óvodások és kisiskolások részére, vagy akár felnőtteknek is, azaz igazi családi könyvről beszélünk.
A mesék befogadásához új kapukat nyitnak meg Szimonidesz Hajnalka varázslatos, élénk színvilágú illusztrációi. Jól szerkesztett népmesegyűjteményhez méltón a képek nem nyomják agyon, nem magyarázzák túl a meséket, hanem alátámasztják a történeteket, egyszersmind új perspektívát is nyitva a befogadó számára.
Figyelemre méltó, hogy akár a kicsi, fejezetközi -végi képeket, akár a nagy, teljes oldalt vagy oldalpárt elfoglaló festményeket vizsgáljuk, megállapítható, hogy emberalakot legfeljebb jelzésszinten (kis méretben, hátulról, messziről stb.) ábrázolnak. Ugyanakkor visszatérő motívum az egyes mesék helyszíne (hegy, mező, falvak), melynek perspektívája legtöbbször a végtelent idézi. Ez nemcsak a mesék hallgatása közben létrejövő belső képalkotást segíti elő, de nagyszerű lehetőség, hogy a mesélés után (vagy akár attól függetlenül) fantáziafejlesztő képzeletjátékokat, érzékfejlesztő vagy szituációs gyakorlatokat kapcsoljunk a képekhez, esetleg a segítségükkel önálló történetalkotásra biztassuk tanítványainkat.
A játékosságot és a kreativitást segíti a könyv rendhagyó papírválasztása is: néhány nagy festmény előtt egy-egy áttetsző papír van bekötve, s ezeken apró, jelzésszerű illusztrációk (lábnyomok, csónak stb.) láthatók. Ezek mindig az alattuk lévő képhez igazodnak, ám akár az áttetsző lapon keresztül, akár enélkül nézzük az illusztrációt, mindkét esetben más-más jelentéstartalmat adhatunk neki. Hiszen nem mindegy, hogy egy üres kertet látunk, vagy az elhelyezett lapon megjelenő madársziluettel már nem is olyan kihalt a hely, és más perspektívából értelmezhetjük a képet, vagy hogy a faluba vezető út néptelen, ám a plusz lapon megjelenő lábnyomok azt mutatják: valaki járt itt. Talán említeni sem kell, milyen új játéklehetőséget és értelmezési szintet nyújtanak így a képek.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyes művek feldolgozása során roppant keveset használjuk a szövegekhez tartozó illusztrációkat, holott a klasszikus szövegfeldolgozási munkát (és ebből fakadóan a gyerekek látószögét) új elemekkel bővíthetjük, szélesíthetjük általuk, illetve módszertanunkba való beemelésükkel könnyebben jöhetnek létre az oktatásban oly kívánatos tantárgyközi kapcsolatok (a vizuális kultúra, a dráma, a földrajz stb. tárgyakkal).
Mindent összevetve a Samuel Allo által gyűjtött és továbbmesélt, a Kisgombos Kiadó által pedig meghallgatott, lejegyzett, lefordított és kiadott A két csillag című kötet Szimonidesz Hajnalka páratlan szépségű illusztrációival olyan gyűjtemény, amely megmutatja, hogyan tudjuk az évezredeken átívelő örök emberi értékeket a ma emberéhez szóló friss szemlélettel átadni. Legyen jelen minden család és iskola könyvespolcán!
Csörgei Andrea
Samuel Allo – Szimonidesz Hajnalka – Gombos Kata: A két csillag – Egy vándor mesemondó történetei
Kisgombos Kiadó, 2021
88 oldal
5490 Ft
[1] Bumberák Maja: A mese útján, in: Gombos Péter (szerk.): Az élőszó ereje – Gondolatok mesemondóktól és mesét mondóknak, Budapest, Hagyományok Háza, 2021, 7.
[2] Allo, Samuel (vál.): A két csillag. Egy vándor mesemondó történetei, ford. Gombos Kata – Szimonidesz Hajnalka, Biatorbágy, Kisgombos Könyvek, 2021, 88.
[3] Zalka Csenge Virág: Mesemondók márpedig vannak, Budapest, Pont Kiadó, 2015.