„Hagyjuk abba az álmodozást és éljük az álmainkat” – üzeni weboldalán Samuel Allo világjáró mesemondó, A két csillag című könyvetek ihletője.
Te éled az álmaidat, Kata? Azt álmodtad magadnak, hogy lesz egy varázslatos könyvesboltod és egy könyvkiadód, vagy…?
Én sosem feküdtem a réten, fűszállal a számban, arról álmodozva, bárcsak egyszer lenne egy könyvesboltom vagy kiadóm. Harminchárom éves koromig ez eszembe sem jutott.
De akkor történt valami az életemben, ami miatt minden látható az érvényét vesztette, és a láthatatlan lett a közép. Felismertem – inkább elhatározás volt ez, mint álom –, hogy nem magamnak akarok élni.
Majd csak ezután kezdtem el kotorászni a tarisznyámban, hogy jó, de mit adhatok másoknak? Mi az amit csak én tudok adni? Így indultam el…
Most a könyvesbolti és a kiadói munkámat olyannak látom, mint egy kis csermelyt. Kicsike egészen, s csendesen folydogál, miközben megitatja a fák, a virágok gyökereit, és én igyekszem megőrizni a tisztaságát. Talán nem is jelölik a térképen, de a gyerekek papírhajóit megtáncoltatja a hátán, a felnőttek szívébe pedig kedves hangokat csobogtat, szebbnek látják a világot, ha a tükrébe néznek. Boldog vagyok, ha látom, hogy álmok születnek és teljesülnek be a nyomában, köztük az enyém is.
Ez a gyönyörű könyv mennyi idő alatt öltött testet? Olyan lett, amilyennek álmodtad?
Különös volt utólag rácsodálkozni, hogy A két csillag épp annyi ideig formálódott, mint amennyi egy emberi élet világrajöveteléhez szükséges: kilenc hónap intenzív munkája után született meg. Igen, anyai szívvel simogatom meg, ahányszor csak a kezembe veszem. Az olvasók csodálatos visszajelzéseit olvasva pedig azt a gyermeki örömöt érzem, ami a homokvár két oldalán alagutat fúró gyerekkezek egymásra találásában van. Számtalan ilyen kézszorítást őrzök már.
Azt írod az előszóban: „a könyv – »képzeld csak el kinyitva, lefelé fordítva« – inkább sátor, melynek védelmében a mesék tovább vándorolhatnak”. Szerinted mik a legfontosabb szempontok, amik miatt egy történetet érdemes továbbadni?
Nagyon szeretem az olyan meséket, amelyek szép, világos és mély kérdéseket tesznek fel, s egyúttal teret engednek a mi válaszainknak. A két csillag épp ezért a gyerekek és a felnőttek könyve is.
Egy másik szempont lehet, hogy a szeretetnek, a hitnek, az örömnek az a természete, hogy minél többet adunk belőlük, annál több marad nekünk. Amelyik mesében ezek fénylenek, azokat szívesen adjuk tovább.
Melyik a kedvenc meséd a könyvből, és miért? Elmeséled, mikor és hogyan hallottad először Samueltől?
Nehezet kérdezel, mert mindegyik mese közel áll hozzám, hiszen Samuel végtelen mesetárából volt szerencsém a gyűjteménybe válogatni hét kiemelkedően fontos történetet. Közülük hármat hallottam élőszóban, ezek különösen elevenek bennem. A helyhez kötött életet élő földműves és a vándorszívvel élő juhász történetét Samuel a nagy diófánk alatt mondta el 2016-ban.
Ők két jó barát, akik kincsre lelnek, de nem a maguk javát keresik benne, hanem a másikét, csakúgy, mint a mesebeli bölcs ember legfiatalabb tanítványa, aki a bölcsességet nem a fejében, hanem a szívében hordozza. Ez a mese nagyon megérintette a családom minden tagját, később még sokat beszélgettünk róla.
Samuel elment, majd három év múlva egyszer csak újra ott állt a kapunkban a hatalmas hátizsákjával és A szabó történetével… A háláról beszélgettünk, s arról, hogyan győzhető le a félelem. Akkor elővette a citeráját, és azt mondta: „Kata, Burkina Fasóban hallottam egy történetet, egy hatéves kisfiútól, ami épp arról szól, amiről most beszélsz. Elmondom, de nem állok meg közben, hallgasd végig, és csak utána fordítsd le a többieknek. Nekik már te fogod elmesélni.” Megrettentem, hogy az én szita fejem erre nem lesz képes, de a mese olyan igaz volt, szóról szóra igaz, hogy miközben hallgattam, úgy éreztem, mintha belőlem nőtt volna ki. S így maradt akkor is, amikor átadtam.
A címadó mese hozzám találása pedig azért különleges, mert ezt a történetet Samuel a könyv készítése közben, hangüzenetben mesélte el nekem. Hajnalban felkeltem, és ott várt a telefonomon. Mint addig hiányzó láncszemet illesztettük a könyvbe, vele lett teljes a gyűjtemény.
Mesélj a fordításról…
Élőszóban hagyományozott, sőt mi több, különféle idegen nyelveken élőszóban átadott, majd lejegyzetelt történeteket könyvbe rögzíteni több volt, mint klasszikus fordítói feladat, de nagyon élveztem.
Maguk a francia nyelven leírt szövegek szépségesen egyszerűek voltak, hiszen egy mesemondó közérthetőségre törekszik a hallgatósága előtt. Így ez nem is kívánt tőlem – akinek ez egyébként sem szakmája – nagy fordítói bravúrt. Ráadásul már sokszor tolmácsoltam Samuel meséit a családom számára „élő adásban”: mondatról mondatra kísérve magyarul a francia nyelven elhangzó történeteket. Ám az másféle fordítói feladat volt: nagyon intenzív, de nem a szavak megfelelő kiválasztása, elrendezése adta az erejüket, hanem a mesemondó jelenléte, intonációja, aki ott lélegzett mellettünk.
Az átadott francia kéziratban is ott dobogott a mesék szíve, de segítenem kellett, hogy papíron is megszólalhassanak. Ehhez valamiképpen nekem is a mesélőjükké kellett válnom, sőt meg kellett élnem velük a saját utazásomat.
Egyébként abban, hogy az élőszó impulzusai megmaradjanak, a könyv gazdag, festői képvilága is nagy segítséget nyújtott.
Milyen szempontok alapján választottál illusztrátort?
Már a kezdet kezdetén úgy képzeltem el ezt a könyvet, mint egy nagy utazás művészi albumát, mely korosztály szerint nem kategorizálható, ahol a szöveg és a kép viszonya nem a szokásos mese–illusztráció-viszony, hanem ennél valahogy több. Ehhez a feladathoz kerestem „útitársat”, méghozzá úgy, hogy Samuelt is bevontam a döntésbe.
A két csillag egymást követő teljes oldalas és duplaoldalas tájképei, melyek a mesék helyszíneit ábrázolják, óriási erővel húzzák be magukba az olvasót, azt a hatást keltve, hogy nem nézzük az elénk táruló látványt, hanem egyenesen benne vagyunk. Szimonidesz Hajni finom rezdülésekkel teli ábrázolásmódja olyan gyengéden marasztalja egy-egy tájrészleten az olvasót, hogy az apró fűszálak, növények, színharmóniák csillók módjára sodornak minket egyre beljebb és beljebb, míg teljesen el nem merülünk a látképben. Így lassítja és mélyíti a mesék egyébként lendületes cselekményének befogadását. Ez a hatás sokkal fontosabb volt számunkra, mint a cselekményábrázolás vagy a szereplők megformálása. Régóta éreztem, hogy Hajni ecsetjében mindez benne van...
(ITT ti is megnézhetitek egy nem egészen háromperces filmecskében, miképp zajlik az alkotófolyamat Hajni műhelyében – a szerk.)
Hogyan dolgoztatok?
Bár alapvetően egyikünk sem volt hozzászokva szoros együttműködéshez, munka közben az derült ki, hogy termékenyen és harmonikusan tudunk együtt dolgozni. Erről röviden elmesélek egy érdekes esetet a gyönyörű borítókép kialakulásával kapcsolatban.
Hajninak már a munka legelején volt egy ötlete, ami mindkettőnknek tetszett, ám mikor a megvalósítására került sor, hiába volt nagyon szép, derengett bennünk egy halvány bizonytalanság, de erről nem beszéltünk. Akkor egyik este hirtelen beugrott a fejembe egy kép: mi lenne, ha a borítón nem lenne más, csak végtelenül egyszerűen a szélfútta fű, melyben heverészve nézzük a csillagokat? Megírtam Hajninak, szabadkozva, hogy csak érdekességképp írom, hiszen már van szép borítónk, és az időnk is lejárt, várja az anyagot a nyomda… Kis hezitálás után elküldtem a levelet, amire nem több, mint egy perc múlva érkezett is Hajni válasza: „telepátia márpedig létezik”, s mellette a megfestett, csodálatos füves-csillagos borító. Vagyis ő magában pontosan ugyanakkor és ugyanoda jutott, ahová én. Így aztán együtt néztük nevetve a fényes eget!
Már több mint két hónapja jelent meg a könyv. Kik az olvasók, és milyen visszajelzéseket kapsz tőlük?
Bárki fellapozza a mesegyűjteményünket, a hatalmas panorámaképek, a képekre boruló fátyollapok, a vándor mesemondó lábnyomainak különleges játéka rögtön elárulja számára, hogy rendkívüli könyvet tart a kezében. Mindenki ámulva gyönyörködik benne, ahogy nap mint nap örömmel látjuk-halljuk a könyvesboltban.
A legkedvesebbek számomra mégis azok a visszajelzések, melyek azoktól az olvasóktól érkeznek, akik már közelebbről megismerkedtek a mesegyűjteménnyel. Egyszerűen virágba borul a lelkem, mikor a legkülönfélébb helyekről, szülőktől, nagyszülőktől, egyedülállóktól, fiatal pároktól, óvónőktől, tanároktól, meseterapeutáktól, sőt idősek otthonából érkező leveleket olvasom. Samuel meséi tényleg mindenkire hatással vannak…
Ki arról számol be, hogy milyen ünnepi pillanatokat él meg, valahányszor esti csendes nyugalomban megajándékozza magát egy-egy történettel, mások a közös meseolvasás élményéről írnak, arról, hogy a könyv a család apraját-nagyját lenyűgözte, mert még sosem láttak hasonlót. A történetek bennük élnek, velük maradnak – fogalmazzák meg a felnőtt olvasók –, elgondolkodtatnak, fényt, reményt, bátorítást adnak. Jólesik őket továbbadni, megosztani, hiszen a címadó mese is ezt üzeni: „Mindazt, ami az életben édes és jóízű, úgy tarthatod meg, ha megosztod mással is.”
Bajzáth Mária