Azt írod a könyv bevezetőjében: „huszonöt évesen, tanári pályám kezdetén elhatároztam, hogy megvalósítom az álmom, és nekiindulok a világnak: egy hátizsákkal a hátamon, egy térképpel a kezemben és szülőföldem meséivel a fejemben”. Alvás közben vagy ébren jött ez az álom? Hány éves voltál?
A szívemben született meg. Emlékszem, tizenkét éves voltam, amikor egy tanárom megkérdezte: „…és te, Samuel, mi leszel, ha nagy leszel?”, erre azt válaszoltam: „nem tudom”, de magamban úgy gondoltam: „én valami mást fogok csinálni, mint a többiek”. Aztán tizennyolc évesen olvastam egy könyvet valakiről, aki szakácsként körbejárta a Földet. Akkor azt mondtam magamnak: igen, ez az, én is körbeutazom a világot, és felajánlom a történeteimet a világ lakóinak. Már akkoriban megkezdtem a felkészülést: jól megtanultam angolul és spanyolul, hogy képes legyek ezeken a nyelveken is mesélni.
Hogyan reagált a környezeted arra, amikor az álomból tudatos terv lett, és eldöntötted, hogy kizárólag gyalogolsz és autóstoppolsz, nem viszel magaddal sem pénzt, sem sátrat, és körbemeséled a világot?
Még mielőtt a nagy utamra indultam volna, néhány hetes „kis utakat” tettem. A környezetemet nem avattam be a tervembe, mivel tudtam, hogy a világjárás gondolata sokakból negatív reakciót váltana ki. Az utazás előtti pillanatokat egészen az indulás nagy napjáig csak a szeretteimmel akartam megosztani. Amikor pedig már úton voltam, hetenként egyszer hírt adtam magamról, hogy mindenkit megnyugtassak (főleg a szüleimet).
Az utazásaim alatt egyébként sosem használok mobiltelefont, ez teszi lehetővé, hogy teljes valómmal a jelenben legyek, és rákényszerít arra, hogy kapcsolatokat teremtsek… Ha fel kell hívnom valakit, kölcsönkérek egy telefont egy ismeretlentől.
Emlékszel a legelső út előtti érzéseidre? Az álom megvalósulása előtti pillanatra… Mi volt a legnagyobb félelmed? Miben bíztál?
Kíváncsi voltam más országokra, és tisztában voltam vele, hogy csak a média által közvetített „közhelyeket” tudom róluk. Nagyon boldog voltam, hogy megélhetem ezt a régóta várt álmot, hogy láthatom a világot a saját szívemmel, a saját szememmel, hogy felfedezhetem és megtapasztalhatom a szabadságnak ezt az új formáját… Bíztam az életben, az álmomban, nem féltem, mert teljesen a szívemre hallgattam.
Mi a célja az útjaidnak? Mit adsz az embereknek és mit kapsz tőlük? A hallhatón és a láthatón túlra is gondolok…
A célom az, hogy megosszak egy-egy harmonikus pillanatot. A mesék, a dalok, a táncok, az étkezés pedig nagyon jó lehetőséget kínálnak ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk egymással. A megosztás a célom. Kapok ajándékokat (ételt, dalokat, meséket…), és adok magam is… Barátságok születnek, kapcsolatok szövődnek, találkozások pecsételődnek örökre belém, melyek aztán tovább inspirálnak, segítenek a vándorutamon…
Minden földrészen jártál. Van kedvenc helyed, ahová szívesebben és gyakrabban utazol mesélni?
Szeretem az embereket, akik az utamat keresztezik, függetlenül attól, hogy mely országból származnak. De különösen vonzódom azokhoz a helyekhez, ahol az emberek képesek megosztani a kultúrájukat: zenéjüket, kézműves-tudásukat, dalaikat, meséiket, nyelvüket… Az indiánok természet iránti tisztelete például lenyűgöz, szívesen térek vissza az amerikai kontinens őslakosaihoz.
Ugyanakkor szeretek hazatérni Bretagne-ba is, gyalog bebarangolni az őseim földjét és újra felfedezni kelta gyökerű kultúráját, saját breton nyelvével, amely teljesen más, mint a francia nyelv.
Mennyi időt töltesz egy helyen? Mennyi időt szánsz egy-egy meseútra?
Az első útjaim során ritkán töltöttem egy vagy két éjszakánál többet ugyanazon a helyen. Későbbi utazásaim alatt viszont, amikor visszatértem a korábban megismert helyekre is, a viszontlátás öröme akár három-négy napra is marasztalt.
Szeretek meglepetést hozni a családok mindennapjaiba, de nem akarom felborítani az életüket, csak egy közös étkezés idejére, egy estére teret adni valami jó megosztásának, mielőtt továbbindulok újabb találkozások felé.
Akadtak egészen rövid, pár napos utazások, de pár hetesek, pár hónaposok is. A két leghosszabb az volt, amikor 2006 és 2008 között két évig, 2016 és 2019 között pedig három évig folyamatosan úton voltam. Vagyis mindig az aktuális terveimtől függ a meseút hossza.
Iskolákat is felkeresel a világ különböző pontjain, ilyenkor a diákoknak mesélsz. Melyik országban láttad a szerinted legkülönlegesebb tantermet?
Sok-sok szokatlan és különös osztálytermet láttam életemben. Izlandon például látogatást tettem egy olyan iskolában, melynek összesen hét diákja volt, két osztályra bontva, Kínában viszont kilencven gyerek járt egyetlen osztályba. Mali fővárosában, Bamakóban találkoztam olyan osztállyal is, mely egy evezős csónakban gyűlt össze a Niger-folyó egyik szigeténél. A gyerekek szülei nomád halászok voltak. Ezek a gyerekek nagyon sok mesét ismertek.
Milyen eltéréseket láttál a különböző földrészek mesehallgatói között? Másképpen hallgat mesét egy afrikai gyerek, mint egy európai?
A világ összes gyereke szereti a meséket, és ha a körülmények lehetővé teszik, figyelmesen hallgatják őket.
Mindig úgy éreztem, hogy a nomád, ősi kultúrák gyerekei (például az amerikai indiánok) számára a mesemondás valami más: szent idő. A hallgatóság nagyon intenzív, ami a mesélőt is meglepő állapotba hozza, olyan érzés, mintha rajta keresztül a gyerekek ősei mesélnének.
Ezekben a kultúrákban a felnőttek és a kamaszkorúak ugyanúgy igénylik tőlem a mesemondást, mint a gyerekek.
Hogyan jegyzed meg a hallott meséket? Leírod, felveszed, vagy egyszerűen memorizálod vagy…?
Sokszor úgy tűnik számomra, mintha a történetek valósággal belém kapaszkodnának, mintha ragaszkodnának hozzám. Ha egy mese tetszik nekem, akkor nem kell mást tennem, mint három napon belül újra elmesélnem ahhoz, hogy ne felejtsem el, s így már részévé válik a repertoáromnak. Ezután akkor is elő tudom hívni, ha esetleg évekig nem foglalkozom vele. Amikor eljön az ideje, hogy elmeséljem, egyszer csak felszínre kerül.
Hány mesét őrzöl az emlékezetedben?
Nem tudom pontosan, több százat…
A sok száz meséből hét került a kötetbe. Miért épp az hét?
A repertoáromból kiválogattam tizenöt olyan mesét, amely véleményem szerint különösen fontos üzenetet hordoz, s ezeket küldtem el Katának. A történeteket mind világjáró útjaim során hallottam, különböző kultúrákban élő emberek szájából, de a témák, melyeket hordoznak – a bizalom, az együttérzés, a nagylelkűség, a szabadság, az önzetlenség, az adakozás, a kitartás… –, egyetemesek, mindannyiunkat érintenek
Kata ezek közül a mesék közül választott ki hatot, majd a könyv készítése közben toldottunk hozzá még egyet, amelyet akkor ismertem meg. A mesékben a hét szimbolikus szám, s valóban, ezzel a hetedik mesével, A két csillaggal vált teljessé a gyűjtemény.
Olvastam, hogy úgy érzed, amikor nyomtatásban jelennek meg a meséid, bezáródnak a könyvbe. Most, hogy kézbe fogtad, láttad ezt a páratlanul szép, különleges könyvet, mit gondolsz erről?
Nagyon tetszik, hogy az olvasók képzelete szabadon szárnyalhat ebben a könyvben.
Már a tervezgetés fázisában is egyetértettem Kata elképzelésével, hogy az illusztrációk ne legyenek figuratívak, mert az visszafogná a belső képteremtés folyamatát. Sokkal jobb, ha a képek inkább inspirálják a meseolvasók fantáziáját. Amikor nézegetem a könyvünk szépségekkel és finomságokkal teli festményeit, úgy érzem, Kata ötlete nemcsak helyes volt, de a legmegfelelőbb személyt találtuk meg az illusztrációs tervek megvalósításához. Hajni képei csodálatos hordozói a meséknek…
Rímelnek az illusztrátor festményei a te saját belső képeidre? Van olyan, amelyiknél azt érezted: „Pont ezt látom én is! Ezt a képet festem meg a mesehallgatóknak szavakkal?”
Igen, különösen A juhász és a földműves meséjében. A hozzá tartozó négy kép mindegyikében otthon érzem magam, olyanok, mintha egyenesen az én képzeletemből bújtak volna elő.
Mikor jössz újra Magyarországra? Ha jössz, lesz egy meséléssel egybekötött könyvbemutató, hallhatunk téged mesélni?
Sajnos pillanatnyilag nem tervezek utazást más országokba. Az igazat megvallva ez rendhagyó időszak az életemben, mert épp egy kőrom újjáépítésén dolgozom, melyet a „Mesék Házának” alakítok ki, s erre az időszakra a vándor életmódomat helyhez kötött életre cseréltem. Terveim szerint ez a hely egyszerre lesz a pihenés, a feltöltődés és a történetek megosztásának, a közösségi mesemondásnak a helye.
Ám az is igaz, hogy a kőházon végzett tizennégy hónapnyi kemény munka után újra érzem a mesék hívását… Ezért ezen a télen ismét elindulok Bretagne útjain, gyalogosan, hogy történeteket osszak meg az emberekkel.
Bajzáth Mária