Turczi István ír verseket, regényeket, drámákat, hangjátékokat, dalszövegeket, tanulmányokat, de meséket jórészt csak a fiának mondott. Nemrég viszont két mesekönyve is megjelent, mindkettő (Robin, a szerencse fia; Robin és Alaszka) egy bátor hódgyerek, Robin Hód kalandjait meséli el.
Annyi mindent csináltál: szerkesztettél, vezettél műsort az M1-en, dolgoztál a Bartók Rádiónak, a Parnasszus alapító főszerkesztője vagy, dalszövegíró kurzust viszel, 2021-től a szolnoki Szigligeti Színház irodalmi vezetőjeként dolgozol, mégis szinte évente jelennek meg a könyveid. Szigorú napirend szerint dolgozol?
Én akkor is írok, amikor nem írok semmit, és amúgy is mindig ugyanazt csinálom: a nekem rendelt életidő keretein belül teljes erőbedobással igyekszem jelen lenni, részt venni az irodalom dolgaiban, és hozzátenni azt, ami én vagyok. Szigorú napirendem nincs, de van egy szerencsés alkatom, nagyon ritkán vagyok beteg, és jól bírom a gyűrődést, ami nem ritkán napi 12–16 óra aktív munkát jelent. Ez különösen akkor üdvözítő, amikor határidős munkáim vannak, le kell adni egy kéziratot, és már hátulról kalapálják a fejemet.
Olyan nagy költőkkel ápoltál jó viszonyt, mint Vas István, Tandori, Orbán Ottó, Faludy… A velük folytatott beszélgetések motiváltak, vagy előfordult, hogy elbizonytalanodtál?
Eszembe jut Orbán Ottó utolsó telefonhívása, aki „foltozóvargának” nevezett a beszélgetés végén (szó szerint idézem, mert jegyzetelős fajta vagyok, rögtön utána leírtam): „Te nagyon tudsz adni, adjál sokat magadból és a meggyőződésedből, és meglásd, egyszer majd vissza is kapsz belőle!” Túlzás nélkül meghatározták az indulásomat, a pályám alakulását például a Tandorival folytatott hosszú beszélgetések útban a Grinzingi borozó felé; Réz Pál és Petri György támogató gesztusai az első verseskötetem szerkesztése során; Vas István atyai barátsága és az együtt töltött szentendrei nyári délutánok; Lengyel Balázs és Székely Magda kitüntető és kritikus figyelme, vagy a jobb sorsra érdemes Tarján Tamás, aki minden versemet, sőt minden megjelent írásomat számontartotta, listát vezetett róluk, és azt is elviselte, hogy kanasztában általában én győztem. Egy életre ők maradtak a kísérőim, iránytűk és igazodási pontok akkor is, amikor elbizonytalanodtam.
Számos fiatal költő (például G. István László, Király Levente, Nagy Zsuka, Oravecz Péter) indulását segítetted azzal, hogy kiadtad az első könyveiket. Van-e, amit a fiatal költőktől lehet tanulni?
A Parnasszus Könyvek kiadó 2000 óta működik, és lassan kétszáz körül van a kiadott verseskötetek, versfordítások és lírával összefüggő esszék, tanulmánykötetek száma.
Egy komplett nemzedéket segítettünk akkoriban légzőnyíláshoz jutni azzal, hogy sokszor támogatás nélkül is kiadtuk őket. Büszke vagyok rá, hogy ott lehettem az indulásuknál, egyengethettem az útjukat. Jó érzés, amikor ebben a gyanakvó, ellenségképet kreáló, zsigerből irigy világban összejövünk ezekkel a ma már középgenerációhoz tartozó akkori fiatalokkal, és egy üveg bor mellett felvillantjuk a múltat.
Van-e, amit a fiataloktól lehet tanulni? Például a fiatalságukat, azt a lendületet, makacs igazságkeresést és életkori idealizmust, ami nélkül a költő egy idő után a saját szobrává merevül. Mert az igazság az egyetlen dolog, ami megéri, hogy hiába keressük. És ebben ők a leghitelesebbek.
Írtál dalszövegeket popsztároknak, többek között Lerch Istvánnak és Malek Andreának is, aztán mégsem lettél „igazi” dalszövegíró. Miért?
Mindenkinek van hobbija. Jó, majdnem mindenkinek. Nekem a rendszeres sportolás és a rendszertelen dalszövegírás. Lerch Pisti, Malek Andi, Tóth Vera, Gáspár Laci, Szekeres Adrien és mások dalaihoz írtam szöveget – ha megkerestek. De valóban nem lettem hivatásos dalszövegíró. Viszont a dalszövegírásnak mint alkalmazott költészetnek a jelene érdekel, indítottunk is egy Parnasszus VersDal Akadémia nevű műhelysorozatot, amely már két éve sikerrel fut. A siker itt azt jelenti, hogy folyamatos a pályakezdő dalszövegírók érdeklődése a műhelybeszélgetéseink iránt. Lassan a fél szakma tartott már nálunk előadást zene és szöveg, vers és dalszöveg témában, csak néhány név: Müller Péter Sziámi, Gerendás Péter, Hrutka Róbert, Bornai Tibor, Horváth Attila, szegény Siklósi Örs, Simon Márton, Elefánt, Lóci, a Ricsárdgír vagy a Blahalouisiana zenekarok tagjai.
Egy önmagát számos műfajban kipróbáló alkotó számára a meseírás „adja magát” – ehhez képest sokáig elkerültek a mesék. Miért?
Amikor anno megszületett Dávid fiam, és erősen igényelte, hogy esténként meséljek neki, a könyvek helyett kitaláltam egy végeláthatatlan sorozatot, a Piros-sárga-zöld lámpácska kalandjait. Több mint egy évig erre aludt el, nem is érdekelte más. Soha nem jegyeztem le, és ma már nem is tudnám. Népmesévé szelídült, amelyben ő és én vagyunk a nép. Miért nem születtek hamarabb meseköteteim? Ha íróként, mondjuk, tiltólistán lettem volna, mint az újholdasok az ötvenes évek első felében, akkor én is biztos hamarabb fordulok a mese mint irodalmi szelep és alternatív megjelenési lehetőség felé, de így, hol tűrt, hol támogatott alkotóként örültem, hogy az a priori műnemekben leteszem az asztalra, amit elterveztem.
Tudható, hogy édesanyád halála után egy „tiszta” könyvvel szerettél volna előállni. Mégis, volt valami, ami a hódok felé terelt? Egy gyerekkori természetfilm, esetleg magad láttad egy nyaralás alkalmával, hogyan épül egy hódvár?
Édesanyám 2019 januárjában halt meg, és egyfajta önterápia, „idegnyugtató felhőjáték” volt számomra a meseregény kigondolása és megírása. Kimondatlanul is ezzel a könyvvel adóztam az emléke előtt. Akkoriban egyébként a norvég nyelven megjelent verseim kapcsán meghívást kaptam egy kötetbemutató-sorozatra a norvég Bjornson Irodalmi Akadémiától. Amikor a tengerparti Molde városkában jártam, egyszer csak mellém szegődött, ha tisztes távolságból is, egy hódocska, és egészen a faszerkezetes könyvtárépületig kísért. Nagyon kedvesnek találtam, bár arról nincs tudomásom, hogy végül szétrágta-e a könyvtárat, vagy csak mezei irodalomkedvelő rágcsáló volt. Akkor tudatosult bennem, hogy ő is olyan, mint a patkány, csak jobb a marketingje. Védett állat, selymes a bundája, szárazföldön suta mozgású, családban élő, szerethető kis emlős. Még világnapja is van, április 7., ami a patkányoknak nincs. Az akkori jegyzeteim tanúsága szerint felvetődött bennem, hogy valamikor írni fogok valamit, ami róla szól.
Dargay Attiláról tudjuk, hogy kijárt az állatkertbe tanulmányozni a Vukhoz a róka viselkedését. Te is megfigyelted valahol a hódokat?
Az első dolgom volt, hogy mindent elolvassak róluk, amit érdemes, hogy képbe kerüljek. Brehmtől Az állatok világa volt a kályha, innen indultam, utána már módszeresebben tanulmányozgattam a viselkedésüket, szokásaikat. Sok film készült róluk, és amikor az egyik híradóban bemondták, hogy a házunktól kétszáz méterre folydogáló Rákos-patak mentén egy hód sétálgat, azonnal kisiettem, hátha köszönőviszonyba kerülünk. Hiába mentem egy kilométert, a hód óvatos duhaj, meghúzódhatott valami biztonságos helyen.
Voltak olyan karakterek a könyvben, amelyeket a környezetedből formáltál, ahogy mondjuk Lázár Ervin is használta a környezete nyakatekert neveit?
A történetek főhőse Robin, aki egy élénk, érdeklődő, társaságban vitézkedő gyerek, egy „kisfiú”, aki testvéreivel és a családjával közös hódvárban meghúzódó szomszédaival, valamint Kasztor bácsival, az öreg fehér hóddal él együtt. Ez már önmagában egy óvoda, teljes személyzettel, életszerű helyzetekkel és kalandokkal. Robin Hód kicsiben én vagyok. Meg mindenki, aki volt gyerek, és folyton azon törte a fejét, milyen izgalmas dolgot lehetne csinálni, amivel kielégítheti eredendő kíváncsiságát az új dolgok és a vidék állatlakói iránt. A megismerés és az önfeledt szórakozás vágya hajtja vicces vagy éppen veszélyes helyzetekbe.
A Robin és Alaszka című második hódkönyvben Alaszka egy menekült, aki hajóval érkezik, a kis hódok pedig azonnal befogadják. Ez egy szolidaritástörténet is egyben, még sincs benne semmi didaktikus elem. Hamar eldőlt, hogy ilyen lesz a történet, vagy voltak verziók, amikor erősebben volt parabolisztikus Alaszka figurája?
Alaszka elbeszéléséből mindenfajta ráerősítés nélkül is kiviláglik az állatok sokszor sanyarú sorsa és az ember gonoszsága. Ennél direktebben egy három–kilenc éveseknek szóló meseregényben aligha kell fogalmazni. Az események hátterében megbúvó félelem, szorongás és kiszolgáltatott árvaság minden kis olvasó számára annyira jelenik meg, amennyit maga is megtapasztalt belőlük élete első évtizedében.
Ez nem egy idilli történet, hanem hús-vér, optimizmussal teli, életigenlő és erősen természetbarát mese arról, hogy egymásra vagyunk utalva, szükségünk van a másikra, függetlenül attól, minek születik: ember- vagy hódgyereknek.
Alaszka szülei prémvadászok fogságába esnek, amiből világos, hogy lelőtték őket, de erről nem írsz. Idilli történetet akartál, ahová direktben nem szivárog be az ember gonoszsága?
Amikor tanulmányoztam az életmódjukat, hamar kiderült, hogy kétféle hód létezik: a nálunk is megismert eurázsiai fajta, és a kisebb testű kanadai hód. Ezt a ziccert nem hagyhattam ki, és kapóra jött a migránsok körüli csatazaj, Kerekítettem egy történetet Alaszka, a kanadai migráns hód figurája köré és ennyi. A féltestvéri barátság motívuma legalább annyira fontos nekem, mint maga a befogadástörténet, az állatok közötti szolidaritás, az idegen hódkölyök és a helyiek viszonyának érzékeltetése.
Az illusztrációkat a gyerekkönyvszakma egyik legtöbbet foglalkoztatott grafikusa, Horváth Ildi készítette. Voltak elképzeléseid, hogy milyenek legyenek az alapvető karakterek, vagy az alkotótársad azonnal ráérzett a figurákra, a tájra és a kulisszákra?
Horváth Ildi zseniális illusztrátor, ezt szögezzük le. Furcsa lenne, ha íróként bármi módon korlátozni akarnám a fantáziáját, és főleg azt, amit ő érzékeny olvasóként belelát ezekbe a történetekbe. Kiadóm vezetőivel úgy gondoltuk, nem baj, ha fél évig várnunk is kell rá, mert annyi megbízása van, ragaszkodtunk hozzá. Jól tettük. Egyetlen kérésem volt hozzá az első kötet rajzolásakor, hogy a címlapra álmodjon meg egy nyíllal, tegezzel felszerelkezett, erdei sipkás, tehát Robin Hoodra hajazó kis hódfigurát. Az eredményt mindenki láthatja.
Amikor a második részt kezdted írni, már bizonyára már úgy készült a szöveg, hogy kinyitottál egy-egy ajtót a harmadik résznek… Lesz folytatás, beteljesül a hódszerelem?
A munkáimról leginkább akkor szeretek beszélni, amikor már elkészültek. A két könyv időbeli szerkezete azonban kétségtelenül sejteti a folytatást, hiszen az első könyv tavasszal, a második nyáron játszódik. És maradt még két évszak. Az ősz, amikor minden rendes állatgyerek iskolába megy, és a tél, mikor nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy gyarapszik a család, és Robinnak kistestvére születik. És persze a hódszerelem is esélyt kap egy szívmelengető, összebújós téli estén. De máris túl sokat árultam el.
Poós Zoltán