Tavasszal jelent meg a gyerekeknek készült Mesék a boldogságról – csöppségeknek és nagyobbaknak című, lengyel színdarabokat tartalmazó kötet, melyben nemcsak maguk a nemegyszer érzékeny témákat megfogalmazó mesék és a drámapedagógiai kiterjesztések izgalmasak, de a hozzájuk társított illusztrációk is, amelyeket a budapesti Lengyel Intézet egykori irodalmi referense, Felvidéki Eszter készített. Ma már a Wacław Felczak Alapítvány csapatát erősíti. Vele beszélgettünk.
Hogyan lesz valaki színháztörténészből gyerekkönyvillusztrátor?
Valójában mindkét területet közel érzem magamhoz, de szakmailag sehová sem tartozom igazán, hiszen bár színháztudomány szakon végeztem a Krakkói Jagelló Egyetemen, már az egyetemi évek alatt inkább kultúraközvetítéssel, kulturális programszervezéssel kezdtem foglalkozni elsősorban lengyel–magyar viszonylatban, leginkább ezt csináltam az elmúlt tizenöt évben, s ebben persze tágabb értelemben a színház is mindig jelen volt. Minthogy édesapám grafikus-illusztrátor, gyerekkorom óta fontos része a képzőművészet is az életemnek, amelyhez különböző periódusokban és élethelyzetekben vissza-visszatérek ilyen vagy olyan módon. Legutóbb a Covid és a több hónapos karantén következtében erősödött fel bennem a vágy, hogy újra rajzoljak, eleinte heti néhány alkalommal, majd azon kaptam magam, hogy mint egyfajta meditatív tevékenységhez egyre gyakrabban, szinte estéről estére, visszatérek a papírhoz.
Ezeket a munkákat nem publikáltam, csak időnként elküldtem a családtagoknak, néhány barátomnak, köztük Pászt Patríciának is, aki a kötet fordítója, szerkesztője. (ITT olvashatod el vele készült korábbi interjúnkat) Tetszettek neki a rajzok, és előállt az ötlettel, hogy készítsek illusztrációkat egy legfiatalabb korosztálynak szóló drámaantológiához, amelynek előkészítése már megkezdődött. Nagyon örültem ennek a feladatnak, nagy lendülettel de némi félelemmel fogtam hozzá, hiszen ez volt az első ilyen jellegű munkám. Már többféle helyzetben dolgoztunk együtt Patríciával különféle kulturális projektek kapcsán, de a fordító–illusztrátor-felállás új volt, igen megtisztelőnek éreztem a bizalmát.
Különböző karakterűek a kötet drámái, a témák is szerteágazók, így bizonyára nehezebb is volt egységes vizuális arcot adni a könyvnek. Jelentett ez nehézséget?
Igen, tényleg más-más hangulatú, különféle korosztályoknak szóló szövegekről van szó, de úgy éreztük, hogy ezek a történetek sok ponton találkoznak, és sokszor ugyanazt vagy nagyon hasonló gondolatokat fogalmaznak meg eltérő módon, hol egyszerűbben, hol pedig komplexebben. Ezenfelül az illusztrációk által is szerettem volna összefogni és viszonylag egységes keretet teremteni ezeknek a szövegeknek az akvarelltechnika és a visszatérő játékos, vertikális vagy körkörös kompozíciók által.
Ritkán fordul elő, hogy drámakötetet illusztráljanak. Volt-e példa, amelyhez vissza tudtál nyúlni?
Valóban elég ritka jelenség. Konkrét példa nem volt előttem, de rengeteg időt töltöttem hazai vagy külföldi gyerekkönyv-illusztrációkat, mesekönyveket böngészve, majd úgy láttam jónak, ha eltávolodom kicsit mindettől, és nem az aktuális vizuális trendeket próbálom magamra erőltetni vagy átfogalmazni, mert az úgysem fog működni. Egyébként a kötet terjedelme miatt minden drámához csak egy nagy, teljes oldalas és egy pici záró illusztráció készült. Szóval tudtam, hogy egy sűrített képben kell majd felvezetni a szövegeket, kicsit, mint egy színházi plakátnál.
A kis mesék rajzai (például A Zöld Vándoré) olyan erősek, hogy akár be is mozgathatnánk valamifajta low-budget-animációval… Ez megfordult a fejetekben?
Igen, felmerült bennünk, de most jelen pillanatban azt hiszem, kicsit elengedtük a kötetet, és várunk; reméljük, hogy hasonlóan más, Patrícia által szerkesztett lengyel drámaantológiák darabjaihoz, ezeket a színpadi meséket is felfedezi majd magának a szakma és a közönség, és rátalálnak majd a hazai ifjúsági, illetve gyerekszínpadok, bábszínházak, amatőr színtársulatok, színjátszó körök. Persze számomra nagyon izgalmas lenne egy színpadi produkció látványvilágának a megalkotásában is közreműködni, ha lenne rá lehetőség.
Rád volt bízva, hogy mely jeleneteknél készíts el egy-egy illusztrációt, vagy konzultáltál a szerkesztővel, a szerzőkkel?
Szerencsére nem voltak ilyen megkötések, a szerkesztő teljes szabadságot adott e téren. Csupán egy kérés volt, legyenek élénk színvilágúak, dinamikusak a rajzok, s ez tulajdonképpen egybevágott az én elképzelésemmel. A szerzőkkel Patrícia állt kapcsolatban, velük külön nem konzultáltam.
Színpadi térben gondolkodtál a rajzok készítésekor, és mintegy képzeletbeli díszlet is megjelent a szemed előtt, vagy inkább klasszikus illusztrációk motiváltak?
Izgalmas és sokszínű darabok ezek, nem bárgyú papírmasé karaktereket felvonultató, lebutított, gügyögő történetek, hanem olyan szövegek, amelyek a teremtő fantáziára és intellektusra apellálva hívják közös játékra az olvasót, a szülőket és a gyermekeket.
És elég bátrak a szerzők ahhoz, hogy olyan, kevésbé népszerű témákhoz is nyúljanak, mint a gyerekeket is érintő gyász, az elmúlás, az elengedés, a magány, az érzelmi elhanyagoltság. A darabokat olvasva voltak olyan szövegek, amelyeknél rögtön egy erősebb színpadi világ jelent meg előttem, mint például a színház a színházban szerkezetű Kis Kozma, a kislábos, a Nagyi nélkül vagy a Szoba kiadó; más mesedarabok, mint a Tutu vagy az Utolsó apuka inkább filmszerű dinamikájúak, ezért hozzájuk másképp közelítettem. A bennük rejlő játékosságot, kedvességet, humort próbáltam meg visszaadni.
Ezek a történetek rövidek ahhoz, hogy egész estés előadásokat készítsenek belőlük, de egy család vagy egy iskolai osztály el tudja játszani. Te is eljátszattál egy-egy mesét ismerősökkel, családdal, hogy ihletet kapj a rajzokhoz?
Nem játszottuk el otthon, de a kisfiamnak megmutattam a vázlatokat, a rajzokat mert érdekelt, hogyan reagál rájuk, mit lát beléjük, mi jut róluk eszébe, illetve hogy a szövegek olvasása nélkül milyen történeteket hív életre benne egy-egy kép. Ezek fontos visszajelzések voltak számomra.
Látták az írók az illusztrációkat a könyv megjelenése előtt? Könnyen mentek a konzultációk, vagy voltak szerzői elképzelések, amelyeket be kellett kalkulálni?
Úgy tudom, Patrícia még a könyv megjelenése előtt elküldte nekik az illusztrációkat. Voltak, akik visszajeleztek neki, hogy bár ők teljesen másként képzeltek egy-egy karaktert, tetszik nekik a rajz.
Fontos számodra a lengyel kultúra, a lengyel vizualitás. Hatott rád a lengyel plakátművészet világa?
Úgy gondolom, igen, noha nem biztos, hogy ez elsőre érződik a rajzokon. A lengyel plakátművészet különleges jelenség. A hatvanas-hetvenes években a magyar művészekre óriási hatással voltak a lengyel alkotók, az olyan nagy formátumú művészek, mint Henryk Tomaszewski vagy Jan Młodożeniec. Inspirált a friss és eredeti vizuális világuk, gondolatiságuk, sajátos humoruk. Akármilyen célt is szolgáljon egy plakát, mindig önmagában is erős mondanivalója van, és nem pusztán lefest, illusztrál, díszít. A Lengyel Intézetben, amelynek sok éven át munkatársa voltam, csináltunk egy, a lengyel plakát klasszikusait és jelentős kortárs lengyel művészek munkáit bemutató kiállítássorozatot PL-AKÁTOK címmel. Egy ízben a színházi plakátjairól híres gdański művész, Tomasz Bogusławski is kiállított nálunk, aki így írt az alkotóművészethez való viszonyáról:
„A színházi plakát tervezésekor – be kell valljam – úgy érzem magam, akár a rendező, aki együtt kell működjék a színészeivel ahhoz, hogy közösen létrehozzák a művet, és át tudják adni a »dráma« lényegi mondanivalóját. A plakát ugyan kapcsolódik magához az előadáshoz, mégis önálló létre jogosult. Igyekszem tehát a plakátjaim által a drámának egyfajta grafikai metaforát, saját értelmezést teremteni. Tehát végeredményben a plakát az előadás visszhangja, de egy olyan visszhang, mely nem kevésbé érdekes, mint az a hang, amely előidézi.”
Szerintem ez az ars poetica szépen visszaadja a lengyel plakátművészet lényegét. A lengyel plakátiskola hatása máig nagyon erős, a Magyar Plakáttársaságnak és az itt élő Krzysztof Ducki alkotóművészetének és pedagógiai munkásságának köszönhetően is, hiszen általa folyamatos és intenzív a kapcsolat a kortárs lengyel plakátművészekkel, alkotókkal. Még akkor is, ha a kilencvenes évekre a plakát megszűnt az utca művészete lenni, kiszorították a kommersz filmplakátok, és ezzel maga a műfaj is drasztikus átalakuláson ment keresztül, az utóbbi egy-két évtizedben mégis újjáéledni látszik valami, ami nagyon erősen visszanyúl ezekhez a gyökerekhez, ehhez a szemlélethez.
Mit gondolsz, melyek a hasonlóságok, és melyek a különbségek a lengyel és a magyar kortárs könyves illusztrációk közt?
Ahogy visszaemlékszem, már a kétezres évek elején, egyetemi éveim alatt is lenyűgözött a krakkói könyvvásárokon az ifjúsági kiadványok sokszínűsége, gazdagsága. És az elmúlt tíz-húsz évben a gyermekkönyvkiadás Lengyelországban még kiváltságosabb helyre került. Rendkívül szép és igényes kötetek, drága, óriás formátumú ismeretterjesztő albumok születtek például, melyek egy része már a magyar könyvpiacon is elérhető (Piotr Socha: Fák, Méhek; Aleksandra Mizielińska – Daniel Mizieliński: Világlátó; Föld alatt / Víz alatt), s melyek meghódították az egész világot. A lengyelek számára fontosak a saját alkotóik, gyökereik, több pénzt fordítanak a könyvkiadásra, a könyvek promóciójára, exportjára. Azt gondolom ezen is múlik a lengyel gyermekkönyv sikere.
Ahhoz képest, hogy a lengyel mesék (például Árva Mariska és a Manók), esti mesék (például Füles Mackó; Varázsceruza), ifjúsági filmek (Pufi; A négy páncélos és a kutya) milyen mélyen beépültek a magyar kultúrába, ez a transzfer a kétezres években már nem olyan erős, mint a pártállami években. Mi lehet ennek az oka?
A łódź-i Se-Ma-For Stúdióban és a Bielsko-Biała Animációs Filmstúdióban készültek az olyan máig ismert, sokepizódos báb- és animációs filmek, mint a Füles mackó, Władysław Nehrebecki Lolka és Bolkája vagy a mindenre elszánt híres vadász, Pampalini, illetve a Rexi kutya. Ezek a filmek persze nemcsak a szocialista blokk országaiba jutottak el, hanem bejárták az egész világot. A kilencvenes években az állami televízió intézményének átalakulása, illetve a kereskedelmi csatornák megjelenése is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a régión belül jóval gyengébb ilyen téren a kapcsolat, kevesebb film jut el hozzánk.
Poós Zoltán
Kamaszok számára is készült lengyel színdarabokból egy antológia, ami megjelent magyarul, erről ITT írtunk korábban