Mikor és miért jött létre a szervezet, illetve milyen irányelvek alapján működtök?
Az Író Cimborák – kortárs gyerekirodalmi fórum elnevezésű alkotóműhely 2012-ben, pontosan tíz éve jött létre. Olyan sokszor mondtuk már el, hogy újra meg újra végig kell gondolni a jelentőségét: Dávid Ádám és Finy Petra az Illusztrátor Pajtások fóruma nyomán arra gondoltak, ezt nekünk, gyerekíróknak is meg kellene csinálnunk. És az írótársak meg a világháló segítségével véghez is vitték, amit elterveztek. Létrehozták az Író Cimborák blogot, toboroztak maguk mellé egy csapatot, és szinte azonnal kapcsolat jött létre olyan alkotók között, akik térben ugyan távol élnek, mégis közel hozza őket egymáshoz a gyerekirodalom szeretete. Fontos megjegyezni azt is, hogy az Író Cimborák nem szervezet, hanem önkéntes társulás. Egy papírok és hivatalos dokumentumok nélküli irodalmi amőba, amely minden előzetes várakozás és fogadtatás ellenére már tíz éve köszöni szépen, megvan, és jól van.
A társaság nagyjából három irányelv mentén működik:
- Játsszunk együtt!
- Becsüljük meg az alkotást és az alkotót!
- Mindenki annyit tegyen bele a műhelymunkába, amennyit jó szívvel vállalni tud.
Mesélnél arról, kik az Író Cimborák?
Majoros Nóra – Fotó: Takács Eszter
A munkába többféle személy kapcsolódik: gyakorlott, befutott szerzők, de vannak kezdők és amatőrök is. Sőt, az egyik legrégibb és leghűségesebb Cimbora grafikus, vagyis képíró. Vannak, akik rendszeresen publikálnak a blogunkon, más vendégek csak néha-néha bukkannak fel. Vannak a munkáinkhoz kapcsolódó illusztrátorok, magyarok és külföldiek. Sokszor hívunk közös alkotásra fiatalokat, gyerekeket, iskolai alkotóműhelyeket, osztályokat. Rendszeresen beszipkázzuk a barátainkat és a családtagjainkat, ha játékos kedvükben vannak. Szerkesztők, szervezők, szülők, pedagógusok, bloggerek – mindig felbukkan egy-egy lelkes résztvevő, aki segíti a munkánkat.
Nem is az a lényeg, hogy aki beszáll egy témába, kicsoda, micsoda, és mit csinál a való világban. Hanem az, hogy a közös alkotás, az együttműködés erejéből értéket teremtsünk, és szabad felületet biztosítsunk a szárnyaló fantáziának vagy éppen az útkeresésnek.
Szorosan együttműködtök az Illusztrátor Pajtásokkal is, nagyjából egyszerre alakultatok. Hogyan zajlik a közös munka?
Sok levelezéssel, kapcsolattartással, időnként offline találkozókkal, bemutatókkal. A legegyszerűbb és leghagyományosabb együttműködés az, amikor létrejön egy szöveg, az illusztrátor pedig képet készít hozzá. Ilyenkor figyelni kell, hogy ez ne csak rutinfeladatot jelentsen számára, hanem lehetősége legyen olyan szöveggel találkozni, amit szeret, vagy amilyennel még nem dolgozott korábban. A blogon a grafikus olyan technikával is kísérletezhet, amelyben még nem gyakorlott, vagy valamiért a munkája során nem volt lehetősége, mersze kipróbálni.
Az is izgalmas, amikor a képek mozgatják meg a szerzőket. Sokat lehet abból tanulni, illetve elég inspiráló lehet, hogy egy vizuális alkotó miként fordítja át a szöveget a kép nyelvére. Erre az érdekes szó–kép-párbeszédre alapozva néha megfordítjuk a folyamatot, és képekhez írunk szöveget. Vagy épp teret engedünk az illusztrátoroknak, hogy írjanak. Hiszen aki állandóan irodalmi szövegekben merül el, egy idő után maga is késztetést érezhet, hogy szavakkal fejezze ki magát.
Ez fordítva is működik, a szerzőink is szívesen illusztrálnak. Ha kipróbálhatjuk, hogyan lehet más eszközökkel, technikákkal kifejezni magunkat, az mélyebb közösséget hoz létre a társalkotóval. Persze ez nem jelent értékvesztést vagy dilettantizmust, inkább kiszélesíti a műhelymunka kereteit. Egy „haladó” író lehet kezdő a grafikában, és „fordítva”. A létrehozott alkotásnak megfelelően kap visszajelzést, tanácsokat az alkotótársaitól.
Az érdeklődők hogyan csatlakozhatnak ehhez az alkotóműhelyhez?
Van e-mail-címünk, van Facebook-oldalunk, ezeken rengeteg megkeresés érkezik. Többször kapunk kéziratokat – jókat, kevésbé jókat. Előfordul, hogy kezdő szerzők publikációs felületként tekintenek a blogra, ami tulajdonképpen nem is baj. Olyan is előfordul, hogy a szakmai visszajelzés publikálás helyett arról szól, a szerzőnek mit érdemes még olvasnia, megtanulnia. Az alkotóműhely lényege nem a publikálás, hanem a folyamatos fejlődés, a kreativitás, a közös munkafolyamat. Aki ilyen módon szeretne fejlődni, az megtalál bennünket, és a csapat tagjává is válik.
Ha valaki ellátogat a weboldalatokra, milyen tartalmakra hívnád fel különösen a figyelmét?
A blogon felfoghatatlan mennyiségű tartalom található, elég laza rendszerben. Néha a szerkesztők is elámulnak, milyen csoda alkotások vannak fenn. Kincskeresés minden alkalom. Érdemes a menüsávon aktív oldalakra ránézni (az aktuális témáról, régebbi projektek tartalmairól is jól lehet így tájékozódni), meg a címkékre, de jó szívvel inkább azt tanácsolnám mindenkinek, hogy hagyja magát elveszni.
Mennyire kapcsolódtok az irodalomoktatáshoz, vannak-e olyan versek például az oldalon, amelyeket gyerekek választhatnak különböző alkalmakra, ünnepekre, versenyekre?
Szerintem lassan nem nagyon van olyan téma, amelyhez ne lehetne szöveget találni a blogon. De kimondott szándék nincs, hogy az irodalomoktatáshoz kapcsolódjunk. Épp az a lényeg, hogy bármilyen témába is fogunk, a szerzők szabadon alkothatnak, nincsenek olyan megkötések, mint például az iskolai vagy a piaci igényekhez való alkalmazkodás.
Egy ideális világban az irodalomoktatásnak is a szabad alkotásról, az irodalom önálló értelmezéséről kellene szólnia. Ha a tanároknak, a diákoknak vagy diák alkotóműhelyeknek van lehetőségük és terük arra, hogy önállóak, kreatívak és intuitívak legyenek, akkor – de ez csak az én sejtésem vagy inkább meggyőződésem – hasonló működési struktúra jöhet létre, mint ahogy mi alkotunk. Az irodalom párbeszéd, mégpedig sokirányú. Szóba áll egymással szerző, olvasó, társalkotó, gondolatok, impulzusok pattognak, amelyekből egymásra épülve újabb alkotások születnek.
Vagyis a válasz mégiscsak az, hogy kapcsolódunk az irodalomoktatáshoz, amennyiben az oktatás nem azt jelenti, hogy szállítjuk a tutit, hanem azt, hogy kölcsönösen tanulunk egymás gondolataiból.
Hogyan épül fel az Író Cimborák munkája, és kik döntik el, hogy milyen szövegek kerülhetnek ki a blogra?
Év elején összegyűjtjük a tagok ötleteit és vállalásait, hogy ki milyen témát mikor szerkesztene szívesen. Egy-egy témához pár fős szerkesztő csapat szerveződik. A csapat feladata és felelőssége, hogy amíg a téma fut, eldöntsék, melyik szöveg, melyik kép kerüljön ki a blogra. Előfordul, hogy olyan alkotások is megjelennek, amelyek próbálkozások, kísérletek, esetleg nem sikerültek tökéletesen, mégis kiengedjük őket.
A megjelenés mindig pontot tesz egy alkotási fázis végére. Rengeteget lehet tanulni abból, ha valaki szerkesztői szemmel végigjavít egy szöveget, ez tanulás a szerzőnek, a szerkesztőnek is. Inspiráló, mikor a szöveghez egy társművész jóvoltából kép születik. Ezeket meg kell tapasztalni ahhoz, hogy az ember egyre jobbá váljon, az alkotói nyelve pedig mind teljesebbé, magabiztosabbá. Ha csak az íróasztalnak írunk, és nincs párbeszéd, akkor nehéz előrelépni. Így nálunk nem feltétlenül csak az írás minősége dönti el, hogy publikálunk-e egy művet, inkább az, hogy ez a mű hogyan lép párbeszédbe a felvetett témával és a társalkotókkal.
Nem először hirdettek gyerekeknek rajzpályázatot, ahol gyerekrajzok inspirálják az irodalmi szövegek létrejöttét. Ez inkább fordítva szokott lenni. Mi motiválta az első rajzpályázat létrejöttét? Miért döntöttetek emellett a fordított irány mellett?
A gyerekrajzokban óriási inspirációs erő rejlik. Olyan alkotói szabadság és fantázia jellemzi őket, olyan elemi erő, amelyet egy felnőtt nagyon nehezen tud magából előhívni. Nem tudom jobban megfogalmazni, mint ahogy Miklya Zsolt tette, amikor 2013-ban az első gyerekrajzpályázatunkra özönleni kezdtek a képek:
„Mert egész nap, itthon, az utcán, a boltban, az usziban és még munka közben is a rajzaitok úszkáltak a szemem előtt. És jobban éreztem magam itthon, az utcán, a boltban, az usziban és még munka közben is. Komolyan. Semmivel sem végeztem kevesebbet, mint amit kellett. Sőt. Eszembe jutott egy plusz játékötlet, amire nem is számítottam. Úszás közben pedig félig megírtam egy verset. Így megy az együtt-alkotás.” (Miklya Lizsányi Mónikával és Miklya Zsolttal készült interjúnk ITT olvasható – a szerk.)
Nagyon sok olyan projektet kitaláltunk már, amely nem úgy „szokott lenni”. Talán ezt is a gyerekektől tanuljuk. Ha egy gyereket hagynak szabadon rajzolni, akkor nincs olyan, hogy „szokott”.
Azt tapasztalom, hogy ha felnőtt embereket hagynak alkotni, ők is elő tudják hívni magukból a gyereket és azt a mélyre eltemetett elemi erőt. Mert ne felejtsük el, hogy a gyerekirodalom elsősorban gyerekeknek szól.
És akkor él, ha párbeszédbe tud velük kerülni. Ki képes erre, ha nem egy gyerek? Az alkotóban élő gyerek, akit lehet, hogy épp egy gyerekrajz ébreszt fel.
Eddig milyen témában küldhettek be rajzokat a tizennyolc év alattiak, és mi az idei év „hívószava”?
Valóban jellemző, hogy a pályázat kiírásai inkább hívószavakat tartalmaznak, mint témákat. Egy szűkre szabott téma kényelmetlen lehet, feszeng benne az ember, és képes még azelőtt lecsapni az ihletet, mint ahogy zümmögni kezdene. Inkább gondolatokat indítunk el, és végtelen szabadságot hagyunk az alkotóknak.
Az első, 2013-as rajzpályázat ötlete, megfogalmazása Miklya Zsolt fejéből pattant ki, és ő is volt a koordinátora. Ennek az volt a címe, hogy Kinek a bőre?, vagyis kinek a bőrébe bújnál szívesen. Elképesztően gazdag képanyag érkezett, egyik ámulatból estünk a másikba.
A második, 2016-ban indított rajzpályázat Mi lenne ha… címen futott, ennek már szerkesztő csapata volt: Bertóti Johanna, Miklya Zsolt és Németh Eszter. Olyan mennyiségű és minőségű alkotás futott be mind a gyerekek, mind a szerzők részéről, hogy az eseményt végül egy kiállítással tudtuk megkoronázni a Sárkányos Gyerekkönyvtárban.
Idén a hívószó: Mi a csoda… Ugye, mennyi kérdés, kép, gondolat ébred, ha megpróbálod értelmezni ezt a három szót? Mi ez? Kérdés? Felvetés? Egy csodálkozó mondat eleje? És mit lát, aki meghökken, hogy mi a csoda… Nekem legalábbis azonnal zakatolni kezdenek ezek a szavak a fejemben. Remélem, a kiírást olvasó gyerekeknek is.
Hány pályázóra számítotok? Vannak, akik minden alkalommal küldenek be rajzot a felhívásra?
A második kérdésre könnyű válaszolni: igen. Vannak olyan műhelyek, amelyek nagyon aktívak, és rendszeresen küldenek rajzokat. Ilyen például a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány, a szabadkai EmArt Képzőművészeti Műhely vagy a sepsiszentgyörgyi Hófehérke Napköziotthon.
Az első kérdésre nehéz válaszolni. Az első pályázatra kb. 400, a másodikra több mint 900 rajz érkezett. Döbbenetes volt.
Nem tudhatjuk előre, mennyire szalad meg a kiírásunk, hány helyre jut el, és éppen mennyi a gyerekek, de legfőképpen a szülők, tanárok kapacitása ilyen krízisekkel teli időkben. Ezekre a pályázatokra leggyakrabban tanárok küldik el a diákjaik rajzait, olyan tanárok, akik erőn és időn felül még szkennelnek, adminisztrálnak, leveleznek is, hogy a diákjaiknak jobb, több, fényesebb legyen a rajzoláshoz, alkotáshoz fűződő viszonya. Nem lehetünk elég hálásak azért, hogy ők figyelnek ránk, és engedik velünk játszani a gyerekeket.
A keletkező szövegeknek van utóéletük a blogon túl is, esetleg jelentek már meg más online felületen vagy nyomtatásban?
Szervezetten mint Író Cimborák eddig egyszer jelentünk meg nyomtatásban. 2019-ben létrejött egy együttműködés az Utcáról Lakásba Egyesülettel és az Illusztrátor Pajtásokkal. A Pajtások oldaláról született az ötlet, hogy a tagjaik képeket ajánlanak fel árverésre, és a befolyó összegből az egyesületet támogatják. Ehhez csatlakoztunk úgy, hogy a felajánlott képekhez szövegeket írtunk. Az anyagból később a Fedél nélkül – Hajléktalanok lapja hozott le egy karácsonyi különszámot, Otthonmesék címmel. Ez az együttműködés nem maradt abba, 2021-ben ismét volt egy Otthonmesék-aukció. Mindkét projekt képei, írásai megtalálhatók a blogon.
Számos antológiában jelentek meg olyan mesék, amelyek Író Cimbora-témára születtek, vagy az itt elkezdett meseötlet folytatódott könyvben. Mindenképpen szeretném megemlíteni a Kálvin Kiadó Református Tananyagtár számára készülő szöveggyűjtemény-sorozatát, amelybe rengeteg szöveg került bele a blogunkról. Talán ez volt eddig a legkomolyabb szakmai elismerés, amelyet a csapat kaphatott.
Milyen terveitek vannak még erre az esztendőre?
2022 azért is különleges év, mert az eddigi működési rendünket egy kicsit felborítottuk. Eddig egymás után következtek a témák, egyik csapat adta a másiknak a stafétát. Idén több csapat is dolgozik párhuzamosan, és a témák szinte rovatonként, egymásba folyva jelennek meg a blogon.
Most zártuk le a Mesélj nekem! című témánkat, amelyben Nemes Nagy Ágnesre emlékezve, őt megidézve, vele beszélgetve közöltünk alkotásokat.
Egész évben időről időre megjelenik egy-egy interjú a társaság alapító vagy rendszeresen aktív tagjaival. A velük való beszélgetéshez kapcsolódva megragadjuk az alkalmat, hogy felidézzünk régi, kedvenc írásokat és illusztrációkat is, így egy kicsit mélyebbre ásunk tíz év kincskupacában.
Lesznek másfajta interjúk is, ezeket Író Cimborák készítik általuk érdekesnek tartott emberekkel. Izgalmas lesz látni, hogy elég komoly témák hogyan tudnak átszűrődni a gyerek- és ifjúsági irodalomba.
Fontos és hosszan futó témánk lesz a gyerekrajzpályázat. Egyelőre még a rajzküldés szakaszában vagyunk. Ha összegyűltek a képek, megosztjuk őket a cimborákkal, akik kiválasztanak maguknak egy-egy képet, és ahhoz írnak szöveget. A képeket és szövegeket együtt publikáljuk majd a blogon.
Mindenképpen megemlékezünk az idén tíz éve elhunyt Lázár Ervinről. Az ő szellemisége folyamatosan köztünk van, számtalanszor megidéztük konkrét alkotásait is. Idén egy nyári írótábort szeretnénk szervezni a szülőföldjén. A táborban, illetve a hozzá kapcsolódó témákban születő írások is meg fognak jelenni a blogon.
Mindezeket leírva most egy kicsit úgy is gondolom, hogy a tizedik évünk ünneplése a tizenegyedik évünk végéig ki fog tartani. Pont ezt szoktuk kívánni a szülinaposoknak, nem igaz? Hogy tartson ki a boldogság a következő meg a következő meg a következő születésnapig!
Kik azok a szerzők, akik nálatok indultak kötet nélkül, és ma már megjelentek a műveik?
Önteltség volna azt állítani, hogy az Író Cimborák amolyan inkubátor lenne, ahonnan a kezdő szerzőknek egyenes az útja a kötetig. Ez nem így működik. Sőt, több olyan szerzőnk is van, aki csodálatos alkotásokkal jelenik meg a blogon, és rendszeresen publikál folyóiratokban, mégsem jelent még meg kötete. Nem azon van a hangsúly, hogy „szerzőket neveljünk”. A hangsúly az alkotáson, a műhelymunkán, az inspirációáramláson van. Ez hozzásegítheti bármelyik szerzőt ahhoz, hogy magabiztosságot, kapcsolati tőkét szerezzen, ami segíti az első vagy akárhányadik kötet összeállításában, de ezt már a saját munkájával, tehetségével, kitartásával és szerencséjével érheti el a kiadóknál. Ez a műhely abban segíthet, ami egy kiadónak nem feladata: teret ad a kísérletezésnek, a tévedésnek és az önfeledt játéknak. Van idő molyolni egy szöveggel, és ha bizonytalanok vagyunk, hogy jó, vagy nem jó, be tudunk vonni több cimborát, megvitathatjuk. Át tudjuk élni együtt a játék, az alkotás örömét, és ez a funkcióöröm is inspiráló, sokszor többet ér, mint a vállon veregetés vagy a kánonbeli pirospont.
Mégis letagadhatatlan, hogy több szerző ünnepelhette a csapattal együtt az első, második vagy többedik kötetét. Például én is. Közvetlenül az első kötetem megjelenése után kerültem a csapatba, és mindig úgy éreztem: a Cimborák nélkül nem biztos, hogy a pályán maradok. Együtt örültünk Várfalvy Emőke első könyveinek. (ITT olvashatod el írásunkat a könyveiről – a szerk.)
Láttuk, ahogy Szabó Imola Julianna bámulatosan sokoldalú alkotóként teljesedik ki, és ma már megkerülhetetlen alkotóvá vált.
(Vele készült interjúnkat ITT olvashatod el – a szerk.)
Sokan, sokáig szorítottunk Bertóti Johannának, hogy jelenjen meg kötete végre, ami 2020-ban meg is történt, (ITT írtunk róla – a szerk.) most pedig azért szorítunk, hogy legyen még sok. Mert nálunk nem úgy van, hogy aki elért egy kötetszámot, az kiszáll. A húzóemberek közt szép számmal vannak többkötetes szerzők, akik maguk is érzékelik, mennyivel több az alkotói létük cimboraként.
És nem csak írói sikereket könyvelhetünk el. Fantasztikus élmény végigkövetni például Fricska Dorka karrierjét, aki először a Mi lenne ha… gyerekrajzpályázatra küldött képet, és azóta maga is alkotóművésszé vált.
A műhelymunka nehéz műfaj, rengeteg önkéntes munkával jár. Vannak pillanatok, mikor az ember kicsit belefárad, és örül, ha éppen más tolja a szekeret. De a létrejött művek gazdagságát és a fejlődést látva inkább azt gondolom, hogy ennek, és csak ennek van igazán értelme.
Kelemen Réka