Gyerekként milyen gyerekirodalmi lapokat ismert és olvasott? Mi az, amit szeretett vagy nem szeretett bennük?
Erdélyi gyerekként a kolozsvári székhelyű Szivárvány folyóiratot és az eredetileg Benedek Elek által alapított Cimbora újság 1994-ben Sepsiszentgyörgyön újjáélesztett változatát olvastam. Nem emlékszem negatív tapasztalatra, nagyon szerettem a Szivárvány színeit, a rajzokat, a lap forma- és hangulatvilágát. A Cimbora pedig alcíméhez híven valóban a kíváncsi olvasók látókörének bővítésében jeleskedik a gyerekirodalmi alkotások mellett ajánlók, ismeretterjesztő anyagok, keresztrejtvények, játékok, kitekintők és egyéb érdekességek megjelentetésével.
Nagyon sok impulzus éri a gyerekeket, nem könnyű felkelteni az érdeklődésüket. Az ön által szerkesztett lap/oldal milyen arculat kialakítására törekedett régebben, és milyenre törekszik ma?
Az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális folyóirat, melynek gyerekirodalmi rovatát szerkesztem, nyomtatásban – sajnos csak 2021-ig – hagyományos újságformátumban jelent meg. Ez arculat tekintetében bizonyos mértékig korlátozza a lehetőségeket, én mégis szerettem ezt az ismerős nosztalgiát, amit ma már egyre kevésbé tapasztalnak meg a gyerekek. Tartalmilag a primér szövegek és az ajánlók közlésén túl igyekeztünk játékokkal és természeti jelenségekkel, valamint az ezekhez kapcsolódó népi szokásokkal megismertetni olvasóinkat, ezzel kicsit visszakanyarodni a gyökerekhez.
Tapasztalnak-e új trendeket az illusztrációkban, és kapnak-e váratlan témákat feszegető szövegeket?
Az Előretolt Helyőrség lapszámainak illusztrációs anyagát egy-egy képzőművész munkásságának tematikus válogatása biztosította. A gyerekirodalmi rovatot szándékosan nem különítettük el vizuálisan a többitől, és a lap felelős szerkesztője, Bonczidai Éva mindig zseniális segítséget nyújtott a gyerekirodalmi alkotások mellé kerülő illusztrációs anyag kiválasztásával.
Különleges élmény volt látni számomra is, hogy egy-egy gyerekirodalmi mű miféle új jelentésrétegekkel gazdagodik, és a képzőművészeti alkotások milyen új életre kelnek, amikor egymás mellé helyezzük őket. Mindez megerősített abban a hitemben, hogy bár formailag kategorizálhatjuk a gyerek és felnőtt közönség részére készült műveket, lényegileg sokkal kevésbé különböznek – és sokkal kevésbé különbözünk –, mint azt bármelyikünk belátja.
Nagyon kicsi ez a szakma, mindenki ismer mindenkit. Ez mennyiben hátráltatja az élesebben megfogalmazott komoly kritikai hangokat, egyszóval a gyerekirodalom fejlődését?
Azt hiszem, nem a kritikai hangok hiánya vagy akár megléte hátráltatja a gyerekirodalom, valamint a szépirodalom és egyáltalán a művészetek fejlődését magyar nyelvterületen, hanem az előítéletek. Nehezített pályán mozgunk, és bevallom, sokszor én is tanácstalan vagyok, hogyan volna bölcs viselnem magam és a gyerekirodalom ügyét. Még sok tanulnivalónk van a türelem, a megértés és a nyitott kommunikáció ügyében.
Ezekben a sötét időkben (járvány, háború) megváltozott-e a felelőssége egy gyerekek számára készülő lapnak/rovatnak?
Úgy gondolom, minden körülmények között felelőssége egy ilyen kiadványnak, hogy őszintén és kendőzetlenül beszéljen a nehézségekről a gyerekek nyelvén, ezért a változás szükségéről nem feltétlenül beszélhetünk. Talán az lehet kihívás kifejezetten a mai felnőttek számára, hogy ne akarjuk mindenáron – kényelemből vagy félelemből – „jótékony” tudatlanságban tartani a gyermekeinket, hiszen ez hosszú távon senkinek sem szolgálja a szellemi és lelki jólétünket.
Ayhan Gökhan
Olvassátok el László Noémi és Horgas Judit körkérdésünkre adott válaszait is!