Három könyved jelent meg eddig, ebből kettő ifjúsági regény. A két próza közti időszakban folytatott anyaggyűjtés vitt el a következő regényig, a Lóri és a kihalt állatokig?
Nem egészen. A Tiki alapvetően önéletrajzi ihletésű regény, azt a könyvet meg akartam írni, a Lóri… pedig a Regényes természet című regénypályázatra íródott. A pályázat kiírásakor még nehezítették az életünket a koronavírus miatt bevezetett intézkedések, és kezdett nagyon elegem lenni. Az év eleje, a fénytelen hónapok különben is mindig megviselnek, mostanában egyre inkább. Emiatt jutott eszembe, hogy készítek egy kéziratot, és beküldöm a pályázatra, hátha a megfeszített munka kihoz a rossz lelkiállapotból. Nem sok idő volt a beadási határidőig, beosztottam a heteket, a napokat, és nekiugrottam. Működött. Az igaz, hogy a Lóri… volt az első olyan könyvem, amelyhez rengeteg anyagot kellett gyűjtenem, legfőképpen a kiskamasz főhős kimagasló természettudományos műveltsége miatt. A regénynek van olyan bekezdése, amit ma már nem egészen értek, mert a főhős okosabb nálam.
Az első könyved verseskötet volt. Mit tanult a regényíró a lírikustól?
A regényeim érdemeként több kritika és személyes vélemény kiemelte, hogy lendületes, akár egyhuzamban elolvasható prózák. Persze ezek nem is ezeroldalas könyvek, mindenesetre jó az ilyet olvasni. De a mondatok szuggesztivitására vonatkozó belső igény, a sűrítés, a szöveg tempójával való játék vagy a hasonlatok, az elbeszélőből érzelmi túlfűtöttség esetén kitörő, felgyorsuló, sűrű szövegrészek valószínűleg a versírói gyakorlatomra vezethetők vissza. Első kötetem első ciklusa, a Patyik Fedon élete műfajilag nehezen meghatározható; bár én verseknek tartom őket, több helyen novellák laza füzérének nevezték. Nyilvánvaló, hogy többek közt abból a hangból épült fel a prózanyelvem a Tiki megírásához.
A könyv főszereplője, Lóri a társaitól eltérő viselkedésű, nagyon érzékeny fiú. Több figurából (önmagadból) formáztad meg a karaktert?
Lóri figurája nem igazán hasonlít rám. Ha nehezen viseli is, elfogadja a különcségét, emelt fővel éli meg a magányt. Korát meghazudtoló műveltsége pedig önérzetessé teszi, tisztában van a képességeivel. Egyébként minden középpontba állított karakterrel szükséges azonosulnom. Legalábbis én így írok. Nem elég, hogy értem egy figura gondolkodásmódját, helyzetét, együtt kell vele éreznem, empatikusnak, türelmesnek lennem. Ez nyilván érzelgősen, manírosan hangzik, de közben logikus. Képtelenség lenne egy olyan emberről írni, aki hidegen hagy, akit teljes bizonyossággal elítélek, vagy aki egészen homályban marad. Nem minden regényhős önéletrajzi ihletésű, de minden regényhős árnyéka ott van bennem. Emellett ismerősöket, ismeretleneket, irodalmi alakokat, és a fantáziámat is beleírom egy-egy karakterbe.
A könyvben egymást követi szerelem, betegség, klímaváltozás, csonka család, a gyerekeivel felületesen foglalkozó apa stb. Nem sok ez kicsit? Vagy az élet már csak ilyen?…
Dehogynem sok, viszont „az élet már csak ilyen”. Egyrészt nem akartam abba a hibába esni, hogy mivel tematikus pályázatra írok, didaktikussá váljon a szöveg, másrészt nagyon sok gyerek élete hasonló. A szerelem, a nemi érés, néha egy-egy betegség és a folyamatos családi gondok rengeteg fiatal életét megnehezítik. Kihívás volt, hogyan tudom ezeket a szorongásokat egymásra írni, miként simulnak egymásba Lóri különböző félelmei, amelyek összessége tarthatatlan helyzetet eredményez. Ez adott lehetőséget arra is, hogy az anya elvesztéséről az olvasó végig csak az egyéb problémák során tudjon meg bármit. Mintha az erősebb szorongás átvenné az uralmat a gyengébbek fölött, sőt, akár az előbbi hívja életre az utóbbiakat, így is halogatva – vagy épp megkönnyítve – a szembenézést. A gyász, az emberi test működése és a bolygóval kapcsolatos problémák, azt hiszem, mozgásba tudták hozni egymást.
Hogyan látod, érdekli a fiatalokat a természet és vele együtt az emberiség sorsa? Nem dugják homokba a fejüket, nyitottak a témát feldolgozó könyvekre? Mik a tapasztalataid?
Nem nagyon van tapasztalatom. Talán kevésbé legyintenek az egészre, de hogy például olvasni akarnak-e róla, fogalmam sincsen. Egyébként többé-kevésbé mindenki homokba dugja a fejét, mert a házi feladat megírásához, a gyerek megetetéséhez, hogy megborotválkozz, hajat moss, és elindulj a munkába, meg kell őrizni valamennyi optimizmust. Egyvalami mégis beugrik. Számonkéréssel, daccal, adott esetben dühvel találkoztam már fiatalok körében a bolygó állapotával kapcsolatosan. Hogy olyanok kezdték tönkretenni a Földet, akik már nem is élnek, ők pedig így kapták örökségül.
Rendkívül szép a regényben alkalmazott szimbólumrendszer. A mesebeli lények átvezethetnek a nehézségeken, segítségül hívhatjuk őket?
Mindenképpen. Ha az ember nem tudna elvonatkoztatni bizonyos élethelyzetekben a valóságtól, nem őrizne magában ideákat, eszményeket, sokkal kevesebbet bírna ki józan ésszel, és hamarabb is halna. És tök mindegy, hogy van-e bármi valóságalapja a kapaszkodónak. Nem is értem, a mesebeliség miért lenne probléma. Az, hogy János vitéznek, Fehérlófiának vagy épp a Lóri és a kihalt állatokban Bozótpatkánynak nincs személyi igazolványa, nem jelenti, hogy ne lehetne közvetlen hatással a mi világunkra.
Rám János vitéz van hatással, nem Petőfi Sándor, a költő, a segesvári hős. Persze ő is, csak másképp. A képzeletbeli barátok, a mesebeli lények körülöttünk nyüzsögnek, arra várva, hogy általunk újra és újra létre kapjanak.
Szomorú, hogyha valaki például csak a saját alteregóján keresztül tudja megszólítani, megszeretni vagy megvédeni magát, de ez is sokkal jobb a félelemnél.
Lórit nagyon foglalkoztatja a klímakatasztrófa, az állatok kihalása. Téged mi tartott rettegésben kamaszkorodban?
Rossz volt, ha figyeltek, de az is, ha nem vettek észre. Nem akartam sem testben, sem lélekben meztelenül állni mások előtt. Szép és jó szerettem volna lenni, és rettegtem, hogy tévedésből vagy komoly meggyőződésből csúnyának, rossznak, ostobának fognak tartani. Attól féltem, hogy kinevetnek, megaláznak. Legjobban a sötéttől féltem.
Tételezzük fel, hogy kihal az emberiség. Szerinted az ember melyik állatnak hiányozna, és miért?
Kissé hiú és individualista alak vagyok, ezért nem könnyű a halálom utáni világról gondolkodnom, de az emberiség után biztos, hogy semmi sincs. Legalábbis értelme nincsen semminek. Egyre többször hallani, hogy milyen jó lesz, ha végre a rákos daganat, tehát az ember eltűnik a bolygóról, és akkor majd gyógyulgathat a természet. Hátborzongató. Talán azt is egyre problémásabb kimondani, hogy az ember a teremtés koronája, de szerintem így van.
Amellett, hogy összeférhetetlen, harácsoló, kielégíthetetlen, és tényleg beteg faj vagyunk, a tekintetünk nélkül nem nagyon ér az egész semmit.
Tehát értelmezhetetlen, de azért belemegyek a játékba. A kutyának olyan lenne az élete ember nélkül, mint manapság nekünk, európai embereknek. Evilági, steril, öncélú. Szegény oroszlán nem tudna róla, hogy már nem az állatok királya – persze arról sem tudott, hogy az. A ló pedig hiányolná a magyart, mert a nyereggel együtt neki lett teremtve.
Feleséged, gyermeked van. Az apa megvédheti a családot a közelgő katasztrófától? Van benned félelem? Hogyan győzöd le, miből merítesz erőt?
Ez így, ebben a formában övön aluli. Van bennem félelem, amit leginkább elnyomok. Nem győzöm le. Imádkozom, ha tudok. Néha eszembe jut, hogy mi lesz – mióta ember van, mindig eszébe jut, és joggal aggódik miatta. A gyerek megváltoztatott, sokkal inkább hiszek az életben, mint korábban, talán kényszerűségből is. Nincs más lehetőség, élni kell, a gyerekeknek fel kell nőniük, lesz valahogy. Még jobb világ is következhet.
Ayhan Gökhan
Hallgassátok meg Kötve hiszem podcastadásunkat, melynek vendége Regős Mátyás volt. Ebben a podcastunkban pedig Regős Mátyás Lóri…-járól folyt a szó. Olvassátok el Harmath Artemisz kritikáját a Lóri…-ról, és Kovács Gergely kritikáját is ugyanerről a könyvről. Poós Zoltán könyvajánlóját is figyelmetekbe ajánljuk, melyben a Tiki című könyvről van szó.
Portréfotók: Bach Máté/IGYIC