„Egy gyerek életét éltem, álmodoztam a tavaszról, és hogy megöleljen valaki.”
Maja Lunde tetralógiájának második kötete a tavaszról szól, amennyiben az egyes évszakokkal párosítjuk a köteteket. (Az elsőről, a Hónővérről is írt korábban szerzőnk, ezt ITT olvashatod – a szerk.)
Ha a népmesetípusokkal szeretnénk rokonítani, akkor az AaTh 328A-típusú, a világon sokfelé elterjedt, úgynevezett égitest-szabadító mesék kortárs adaptációja; a népmesék talán legismertebb magyar változata Király Kis Miklós címmel ismert.
Reisenbüchler Sándor 1968-ban Juhász Ferenc verses meséjéből készített A nap és a hold elrablása című szürreális, több vizuális és zenei művészeti hagyományt mozgósító animációs filmje kifejezetten az ember és a természet viszonyára koncentrál.
A gyerekirodalomban Szabó T. Anna A fűszermadár című mesejátékában dolgozta föl a Nap elrablásának témáját, amely először dramatikus formában, színpadra szánt műként volt látható a Budaörsi Latinovits Színházban Dés András zenéjével, Felhőfi-Kiss László rendezésében; könyvben csak később vált elérhetővé.
De rokonítható közelebbről az izlandi Andri Snær Magnason A kékbolygó története című meseregényével is. (Erről szintén írt korábban szerzőnk – a szerk.) Azaz a téma, a Nap elrablása különböző nézőpontokból elbeszélve máig visszatérő és meghatározó toposz a mesék világában.
Ráadásul ha a Nap szimbolikáját vennék közelebbről szemügyre, rengeteg adatot találnák, és belefutnánk abba a ténybe, hogy a mese- és mítoszértelmezés egyik XIX. századi vonulata minden ősinek tartott szöveget a napkultuszból eredeztetett.
A szimbólum története kétségtelenül gazdag, Maja Lunde pedig ehhez képest is egyedi jelentésmezőt épít a Nap köré. Hagyományosan a Nap férfi szimbólum, amelyet Lunde könyvében egy nő tart fogva.
Ha azonban a meseregény értelmét szeretnénk összefoglalni, tagadhatatlan, hogy a tetralógia második kötete is veszteségtörténet, ahol az anyával, a családdal és a természettel való viszony a tét.
Az első alcímben olvasható idézet a történet három fő aspektusára utal
(1) Lilja felnövésére, a gyerekkorból való kilépés szükségességére, (2) a tavasz eljövetelére, a természet megújulására és termőre fordulására, (3) illetve arra a vágyra, amely minden szereplőt meghatároz: az ölelésre való képességre.
A könyv zöld borítóján öten szerepelnek: a nagypapa, aki kőszoborként képtelen az unokáját megölelni, Lilja, akinek szintén meg kell tanulnia az ölelést, a magányos Storm, aki csakúgy, mint Lilja, elvesztette a családját, és egyedül őrzi a termőterületként használható határsávot a bezárt Nap és az örök eső, a hideg és a sötétség birodalma között, valamint a kutyája, aki hálás, hűséges szolgaként követi mindenhová. Az ötödik figura a borító külső és belső arany kerete között maga a Nap őrzője, egy kormos arcú, komor, szigorú tekintetű nő.
A kötet három utolsó egész oldalas illusztrációja szintén hangsúlyozza a fő aspektusokat – de már megújulva: Storm alakja ragyogó, nyílt, önfeledt, szeretetteljes mosollyal néz ránk, szemmel láthatóan kivirulva, majd egyet lapozva Lilja és Storm egymást ölelő alakja következik, végül egy üvegházi növényekről gondoskodó női alak képe zárja a könyvet.
A meseregény története több szinten értelmezhető
Nagyszerű nyelvezettel és narrációs technikával megírt szöveg, ugyanakkor komplex jelentés-összefüggések fedezhetők föl benne. A cselekmény ezzel szemben viszonylag egyszerűen leírható: Lilja a nagypapájával él egy borús, szürke, esős faluban, ahol sohasem süt a nap, nem terem meg semmi, ahol az emberek szomorúak, és alig van élelem. Lilja nagyapja jár el az erdőbe, ahonnan a falunak friss gyümölcsöket és zöldségeket hoz, így tartva életben őket.
Egy nap Lilja utánalopakodik, és eljut arra a határra, amelyet a nagyapja sem lép át. Ő viszont átmerészkedik, és egy gyönyörű, bőven termő vidékre ér;
itt megismerkedik egy Fiúval és a kutyájával, akik gondoskodnak a termésről és arról, hogy a nagyapának tele puttonyt adjanak.
Lilja többször is elmegy az erdőn át erre a vidékre, mígnem megszületik benne a terv, hogy ha a Napot ott tartják bezárva, talán ki kellene szabadítani, hiszen addig, amíg ez meg nem történik, a falujában az emberek szenvedni és éhezni fognak. Közös erővel ki is szabadítják a Napot, szembeszegülve a Nap őrzőjének tiltásával. A Nap így felszökhet az égre, ám mivel a komor, szigorú nő egy kötéllel is fogva tartja, egy ponton megáll az égen, és nem halad tovább. Ezért nemcsak meleget és fényt ad, de idővel vakít, éget, pusztít, mindent felperzsel, és soha többé nem megy le. Utolsó próbaként tehát ki kell szabadítani a Napot az őrzője markából, hogy végre szabadon járhasson, és beálljon az egyensúly az emberek és a természet számára is.
Az út a Nap őrzőjéig, aki minden erejével kapaszkodik az égitestet tartó kötélbe, egyfajta beavatás, de nem valamiféle misztikus tudásba, hanem a két tizenéves gyerek saját identitásába: arra kapnak választ, hogy kicsodák is ők.
A Fiú azon a helyen járva, ahol felnőtt, emlékezni kezd családjára, a saját nevére és arra, hogyan haltak meg mind rajta és a kutyán kívül a nagy esőzések miatt kiáradt folyóban. Lilja pedig megtalálva a Nap őrzőjét szembesül azzal, hogy a kormos, elfeketedett, égő szemű nő tudja a nevét, hiszen az anyja. Ám ehhez embert próbáló utat kell végigjárni a száraz, forró tájon, ahol már csak a haladás számít: „Jobb lábat felemelni, letenni magunk elé, megkeresni az egyensúlyt, megbizonyosodni arról, hogy biztonságos helyre lépünk. […] Nem érezni a fájdalmat a lábfejünkben, a lábszárunkban és a térdünkben.”
Lilja és Storm ereje végére érve, a hőségben szédelegve jut el arra a helyre, ahol a nő a kötélen tartja a perzselő Napot. Közben Lilja fejében számtalan gondolat fordul meg. „Úgy hiányzik nekem a tavasz, ahogy egy anyuka, futott át hirtelen az agyamon, bár nem tudtam, milyen a tavasz, sem azt, hogy milyen, ha valakinek van anyukája.” Lilja ugyanis egyévesen árván maradt, egyedül a nagyapjával, éppen akkor, amikor a Nap eltűnt.
A felnövéstörténet nemcsak a próbák kiállását jelenti, hanem a Nap kiszabadítását és az anyához való eljutást is.
Egy olyan anyához, aki családja elvesztését követően képtelen emberi módon viselkedni vagy érezni, és a nagy szárazságban odaveszett férjét, gyerekeit, akiknek a halálát mérgezett víz okozta, sem képes meggyászolni. Egyetlen életben maradt lányát pedig úgy akarja megmenteni, hogy eltünteti a szárazságot okozó Napot.
Lilja találkozása a Nap őrzőjével, a ráismerés saját anyjára megrázó tapasztalat
Egyrészt azért, mert az anyát semmi más nem vezérli, csak a düh. A Nap eltűnésének története egy, a két kiskamasz útján előbukkanó négy kőre vésett képből olvasható ki: „De egyfolytában a Nap őrzőjének arcát láttam a lelki szemeim előtt. Szúrós tekintetét, kormos bőrét. Az arca egybeolvadt a kőtömbön lévő emberalakéval és a férfi néma ordításával. Elképzeltem, hogy a Nap őrzője ugyanúgy ordít, és közben elveszíti minden színét és örömét. És a szívét is.”
Lilja megérti, hogy anyját csak a harag vezérelte, mert bosszút akart állni a Napon. Amikor elengedi a Napot tartó kötelet, s az végre a helyére kerül az égen, megered az eső, és vele áradni kezdenek az érzelmek is.
Innen nézve a történet az anya haragjának kozmikus méretűvé válásáról szól, és az állandó eső a szürke, hideg faluban az ő könnyeinek szimbóluma, ahogy a Nap elrablása az életerő fogva tartása. Lilja találkozása az anyjával nem boldog egymásra találás, hanem mindkettőjük gyógyulását segítő folyamat.
A népmesei változatokban a Napot egyébként egy maori mítoszban kötélen tartják fogva, az európai mesekincsben gyakran sárkányasszonyok rabolják el, akiket muszáj megölni, hogy helyre álljon a rend. De Lilja nem ölheti meg a saját anyját, hiába okozza csaknem a vesztüket.
Lilja pontosan érti, hogy Maria, az anyja dühében és kétségbeesésében elfelejtett szeretni és érezni. Maria képtelen visszakapcsolódni a saját apjához (a nagyapához) és gyerekéhez (Liljához), ezt kifejezi az is, hogy nem az otthonukként szolgáló házba, hanem a mellette álló üvegházba költözik be: visszatérésekor elkülönül tőlük, egyedül él a növényekkel. A saját lányáról már nem tud gondoskodni, hát gondoskodik a növényekről. A meseregényben éppen az a csúcspont, amikor az anya és lánya közötti tragikus, az élet és halál peremére sodró helyzetet nem oldja föl a mély érzelmekkel átszőtt egymásra találás képe egy újabb ölelésben; éppen anya és lánya azok, akik végül nem ölelik meg egymást. Lilja ehelyett a nagyapja és Strom karjaiban talál békére és örömre. A mély indulatokkal küzdő anya ugyanis senki számára nem elérhető, a tisztetelet pedig, amit fájdalma és zavarodottsága iránt a többiek tanúsítanak, egészen különleges, sőt gyönyörű emberi gesztus.
Az óegyiptomi kultúra óta ismert napkultuszban minden, ami az éggel kapcsolatos, aktív, és a férfi princípiumhoz köthető, ami pedig a földdel, az női és passzív. A perzselő Napot kötéllel fogva tartó anya képét, aki a kötél végébe kapaszkodva a földön ringatózik, a mai klímaválsággal számot vető kultúrában többféleképpen is érthetjük. Lehet, hogy a női princípiumnak meg kellene végre fékeznie a Napot, a melegedést, a szárazságot, csakhogy ez a veszteség fájdalmától feldühödött, őrült nő nem egyensúlyt, hanem pusztulást idéz elő.
Mariában egyszerre ismerhetünk rá a családját elveszítő sérült anyára, de a kozmikus erőket legyőző, fogva tartó és mitikussá növesztett alakra is, aki így a gondoskodás és pusztítás gesztusait egyesíti magában. Bizonyos értelemben ő maga a sérült természet, akit meg kell gyógyítani.
Befogadni és megtanulni együtt élni egy sérült anyával így párhuzamba kerülhet azzal, ahogyan a sérült természethez viszonyulhatunk
Lunde története szerint egy majdani szeretetteljes ölelést meg kell előzzön az, hogy teret engedünk a gyógyuláshoz olyan körülmények között és olyan ritmusban, ahogyan azt a sérülés megkívánja. Ez pedig megköveteli a felelősségvállalás legfelnőttebb módját, amelyben nem mondhatjuk meg a másiknak, hogyan gyógyuljon, mert végső soron csak önmagunk felett rendelkezhetünk. Csak ebben az önrendelkezésben vagyunk képesek tudatosan megalkotni saját magunkat, saját sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseinket, és ha arról van szó, saját szenvedésünket. A felelősség ebben az értelemben nem mást jelent, mint létrehozni magunk számára a világot és benne önmagunkat, azaz a létet saját magunk számára, amelyben mások gyógyulását nem feladatunk magunkra vállalni, mindössze a gyógyulás, a rend helyreállásának körülményeit biztosíthatjuk.
Nagy Gabriella Ágnes
Maja Lunde: A Nap őrzője
Illusztrátor: Lisa Aisato
Fordító: Patat Bence
Cser Kiadó, 2022
200 oldal
6495 Ft