A norvég Maja Lunde elsőként felnőtteknek írt, számos nyelvre lefordított regényeivel lett ismert
A 2018-ban norvégül megjelent Hónővér azonban gyerekeknek szól; ez a kötet az Évszak-tetralógia első darabja, azaz első egy négy részből álló meseregény-sorozatból. Témája a tél, pontosabban a karácsony. A karácsonyi színeket megidéző borító alapján nosztalgikus, már-már giccses történetet várnánk, hiszen a vörös szín arany kerettel, a hulló, fehér hópelyhek, a keretben szereplő újabb arany keretes kép a két erdőben futó gyerekkel olyan szín- és formavilágot idéz, amelyből arra következtethetünk, hogy érzelmes, tipikus karácsonyi történetet fogunk olvasni. A borítón látható belső képkeret aljában pedig felvonulnak a történet szereplői: Henrik, Noel, Hedvig, Júnó és John, a hónővér és a korcsolyák.
A szöveget kísérő illusztrációk kidolgozottak, festményszerűek
Lisa Aisato jellegzetes stílusával a Scolar Kiadónál megjelent trilógia, Linn Skåber kamasz-, felnőtt- és idősmonológokat tartalmazó köteteiben találkozhatunk, valamint A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket vagy az Aludj, kisvirág! című könyvek illusztrátoraként is ismerhetjük.
A Hónővér képei hol egy-egy oldalt, hol egy egész oldalpárt, hol a lap egy kisebb részét foglalják el, de kissé elmosódott széleikkel, erőteljes színeikkel, karakteres, jól kidolgozott, érzelemgazdag portréikkal nagymértékben meghatározzák a könyv hangulatát. Sejtelmes, titokzatos, erőteljes érzelmekkel átitatott történet ez, amely kevés, ám rendkívül karakteres szereplőt mozgat.
Egyszerűen összefoglalva, a Hónővér a halálról szól
Ezt a tényt az első mondatok be is jelentik, noha ahhoz végig kell olvasni a regényt, hogy megértsük e mondatok pontos jelentését:
„Hedvigről mesélek neked. Arról, miként lett a legjobb barátom, és hogyan veszítettem el. Meg a nővéremről, Júnóról, aki már nem volt közöttünk, mégis mindig itt van velem.”
Az elbeszélő Noel, egy tízéves kisfiú, aki imád úszni, naponta hosszú távokat teljesít, edz, gyakorol, és amennyit csak teheti, a víz alatt tartja a fejét – így csak a levegővételre kell gondolnia, a tempókra és a vízre figyelni. Máskülönben valószínűleg folyton a családján járna az esze.
A víz, az úszás a történet kulcsmotívuma. Noel Johnt, a barátját akarja megtanítani, aztán Hedviget is, akivel egy nap az uszodából kijövet ismerkedik meg. De Hedvig jobban szeret korcsolyázni; igazából mindent szeret, legjobban pedig nevetni és kérdezősködni, tele van ötlettel, kicsattan az életerőtől és a jókedvtől. Csakhogy Hedvig nem él. Ahogyan Noel nővére sem. Maja Lunde egy olyan kisfiúról mesél, aki elvesztette a testvérét, a családja azóta megváltozott – ő maga egyedül maradt, és senki sem segít neki a gyászmunkában. Hedvig sem azért jön, hogy segítsen – egyszerűen ott van. Elviszi Noelt a házukba, kakaót ad neki, bújócskáznak, építenek egy hónővért, egy olyan hóalakot, aki a kisfiú nővérére hasonlít, mert Noel elmeséli, hogyan halt meg a nyáron Júnó.
„És akkor elkezdtem mesélni Júnóról, a nővéremről. Júnóról, aki a legvidámabb ember volt, akit valaha ismertem. A nővéremről, aki mindenki másnál hangosabban nevetett, mindig viccelődött és kissé heves volt. Aki gyorsabban nőtt mindenkinél, akit csak ismertem, kis híján utolérte apát is. Magas volt, szőke és harsány. Hagyta, hogy mellette aludjak, ha rémálmok gyötörtek. Megsimogatta a fejemet, és azt mondta, nem történhet semmi baj. Mégis történt valami. […] Valamiféle szomorúság tört rá. […] Anyáék is egyre hallgatagabbá váltak. Mert nem tudták, mit tegyenek. […] Csak feküdt az ágyon és egyre jobban lesoványodott, mert annyira szomorú volt, hogy enni sem volt kedve. […] Hedvig megfogta a kezemet. Azt hiszem, látta rajtam, mennyire fáj, ugyanakkor jól is esik, mert nyár óta, hogy Júnó meghalt, senkinek nem beszéltem erről.”
Noel éppen tízéves, mikor a történet játszódik; a gyerekek halálszemléletét illetően ez kitüntetett kor
A látencia kora ez, amikor a gyerek a nagyon konkrét gondolkodástól elindul az elvont felé, amikor már van haláltudat, de még nem képes azonosulni vele – mert a gyerekek szerint főként az öregek halnak meg –, s emiatt akár ki is gúnyolhatja a halált.
Irvin D. Yalom szerint a lélek összes betegségét a halál tagadása okozza, hiszen az ember képes saját létét meghatározó betegségekbe menekülni, vagy éppen a halálon felülkerekedve kiröhögni azt. Ez a tagadásból fakadó két alappozíció éppen tízéves kor körül alakul ki: az egyik a saját sérthetetlenségébe vetett hit (innen nő ki a grandiózus szelf), a másik egy kizárólagos és személyes, végső megmentő elfogadása (a függőségek melegágyaként).
Noel egyelőre sem egyik, sem másik pozíciót nem foglalja el, helyette azzal a ténnyel küzd, hogy a családja tagadja a halált: szinte minden nyomot eltüntetnek Júnóról, nem beszélnek róla, nem járnak a sírjához a temetőbe. Noel nem hiszi, hogy ő maga sérthetetlen lenne, de egy megmentő létezésében sem hihet. Már csak azért sem, mert aki erre a posztra felkínálja magát, Hedvig, a mindig vidám kislány, ez a vörös hajú, Harisnyás Pippi-s vagány karakter, aki barátul szegődik, és feledtetni igyekszik a gyászoló család élőhalott, lefagyott világát, valójában nem létezik. Nem abban az értelemben, mintha Noel találná ki, hanem abban az értelemben, hogy a teste már meghalt.
Hedvig ugyanis ötven évvel korábban korcsolyázás közben egy lékbe zuhant, és belefulladt a jeges vízbe, de nem volt kedve végleg itthagyni azt a világot, ahol mindent annyira, de annyira szeret!
Egy halott kislány életkedve és egy élő kisfiú halott nővére fölötti gyásza, az elválás értetlensége találkozik egymással. Bowlby azt mondja, tízéves kor alatt nincs halálfélelem, az egy későbbi, tanult érzés, és azért van jelentősége, mert megegyezik a szeparációs szorongással.
De a vörös hajú kislány kapcsán nem az élők halottaktól való elválása, hanem egy halott élőktől való elköszönése a tét. Hedvig nem akarja elveszíteni az élet örömeit, nem akar elszakadni attól, ami neki jó, Noel pedig a nővére vidámságától, a védelmétől nem tud búcsút venni. Mind a ketten be vannak hát ragadva egy köztes állapotba: az egyiknek a saját létét kellene búcsúztatnia, a másiknak a testvér elvesztését elfogadnia. Csakhogy mind a ketten magukra maradnak abban az értelemben, hogy egyetlen felnőtt sem segít nekik abban, hogyan is kell ezt csinálni. Nem marad más hátra, mint egymás között megoldást találniuk.
Nem világos, hogy a Hedvighez hasonlóan harsány, jó kedélyű Júnó kedve mitől fordult borúsra, magyarul mitől lett depressziós és anorexiás és miért halt ebbe bele. Ok nélkül ugyanis nem szoktak az emberek tizenhat évesen belehalni az életbe, akkor sem, ha ebben a legtöbb kamasz az életkorban kísérletezik a halállal. Az öngyilkosság – még ha lassú folyamatként fut is le – paradox módon a halálfélelem legyőzésére irányul, állítja Yalom. Júnó, hogy megmeneküljön a haláltól, elutasította az életet, vonhatnánk le a következtetést Yalom nyomán. De ennél többet Lunde regénye nem árul el Júnó történetéről.
Noel képtelen mit kezdeni a gyásszal, így levezetésképpen mániákusan úszik – összebarátkozva Hedviggel pedig újra megtapasztalja azt a felhőtlen, kedves, életvidám létet, amelyet a nővérétől ismert. Noel felnövéstörténete a két halott lányhoz való közelkerülés, akik végül karácsony napján együtt sétálnak bele egy fénycsóvába a befagyott tavon.
„Hedvig nemsokára odaért a jégen tündöklő csillagfénybe. Szinte teljesen megállt, és lassan belesiklott. Aztán felém fordult. Láttam rajta, hogy boldog, minden ízében az. Ahogy ott állt, még egy alak jelent meg mellette. Nem láttam, honnan került oda, de egyszer csak belesiklott a csillag fényébe. Egy lány volt, nagyobb Hedvignél. Ő is megállt, és rám nézett. Aztán elmosolyodott. Olyan mosoly volt, ami azt közölte, soha nem lesz semmi baj, minden jó és biztonságos. Júnó volt az, a nővérem.”
Az elválás, az elengedés, a gyászfolyamat valódi megindulása a tagadást, a haragot, az egyezkedést és depressziót követően – legalábbis Kübler-Ross modellje szerint – így lesz lehetséges. Noel nemcsak elfogadja a két lány halálát, de segít is abban, hogy távozni tudjanak. A két lány halálával való szembenézés Noel számára lehetővé teszi, hogy végre az életre is képes legyen igent mondani.
Noel története a halállal való találkozásról hétköznapi helyzetek által hozza közel az érzéseket és gondolatokat arról, akit elvesztett
Nyilvánvalóan azt, hogy mit gondolunk a halálról, nagyban meghatározza, mit gondolunk az életről és az emberről. Test és tudat-e az ember, amely a halálban végleg megszűnik, vagy szellem/lélek, tudat és test is egyben, és a földi lét elmúlásakor valamilyen módon tovább él? A gyerekeknek szóló történet ezt a kérdést nem bonyolítja túl, hanem tényként beszéli el, hogy van tudat, sőt talán más is, ami tovább él a halál után. Hedvig bátyjának, Henriknek kísérteties feltűnése abban az otthonban, ahova a kislány vezeti el Noelt a továbbélésbe vetett hittel függ össze. Ebben a házban Hedvig jelenlétében minden szobában karácsony van, minden színes, meleg és élettel teli. A kísérteties tehát korántsem otthontalan, élettelen vagy idegen. Az otthon pedig egyáltalán nem kísértetek vagy szellemek nélkül való.
Maja Lunde meseregénye fordulatos, izgalmas történet, amelynek során bizony itt-ott el lehet érzékenyülni, éppen azért, mert semmilyen előítélettel nem viseltetik a halál iránt. A történet nemcsak olvasmányos, vagy szép, hanem egyszerűségében megható is: alkalmas arra, hogy az olvasóban akár a gyászfeldolgozást is elindítsa.
Lehet, hogy mindannyian eleve intuitív tudással rendelkezünk a halálról, sőt ismerjük, mert tagadni is csak azt lehet, amiről már van valamiféle tudásunk, mondja Yalom. És azt is mondja, hogy a legnagyobb trauma egy gyerek számára az, ha elveszíti a testvérét. A történet az illusztrációkkal együtt valóban gyönyörű és érzelmes. Az elbeszélés, a karakterek viszonyainak kiasztikus szerkezete pedig nagyban hozzájárul élet és halál, az élő halottak és a halott élők összefonódásának az érzékeltetéséhez.
Nagy Gabriella Ágnes
Maja Lunde: Hónővér
Illusztrátor: Lisa Aisato
Fordító: Patat Bence
Cser Könyvkiadó: 2019/2022
192 oldal
6495 Ft