Magnason meséje kétféleképpen is olvasható
Egyfelől konkrétan az izlandi nappalok és éjszakák arányának, alakulásának hétköznapi tapasztalata felől, hiszen Izlandon nyáron nem megy le a nap, télen pedig állandó az éjszaka. Bár A kék bolygó történetét ihlethette az izlandiak számára hétköznapi élmény is, a mese ennél összetettebb módon beszél egy nagyon aktuális kortárs tapasztalatról, amely a pozitivitás társadalmát jellemzi. Ez egy olyan pozitivitás, egy olyan – boldogságként is felfogható – élet, amely vidámparkká válik, és ahol mindig süt a nap.
A XIX., de még a XX. században sem volt ritka a gyerekirodalomban a testi fegyelmezésről való beszéd
A felügyeleti rendszerek, amelyek büntetéssel, fegyelmezéssel, tiltással élve sarkallták szorgalomra az állampolgárokat, hogy egy normarendszerbe szoríthassák be a testet és a testi funkciókat, a gyerekirodalmi szövegekben is ott hagyták a nyomukat. A század végére és a XXI. század elejére azonban egyre inkább egy más típusú társadalmi működésmód vált uralkodóvá. A pszichés és mentális optimalizálás, amely felváltotta a felügyeleti rendszereket, megteremtette a pozitív társadalmak rendjét.
A nagy társadalmi kérdések pedig előbb-utóbb alászállnak a gyermekirodalmi tematikákba is, hiszen az úgynevezett neuro-enhancement leghatékonyabban a gyerekkorban kezdődhet, azaz a tudattalan termelését, sőt feljavítását sosem kezdhetjük elég korán.
Ebben a kontextusban Magnason valami rendkívül fontosat mesél el A kék bolygó történetében
Az izlandi meseregény először 1999-ben jelent meg, Izlandon magas rangú díjat kapott, számos nyelvre lefordították, színházi előadások születtek belőle. Magnason több kötetet írt, amelyek egy része kifejezetten ökokritikai problémákkal foglalkozik, az 1999-es meseregény mellett 2006-ban az Álomvilág című könyvért, egy szintén ökológiai problémákkal foglalkozó műért kapott újabb díjat.
A gyerekeket és fiatalokat egyre inkább izgató téma a Föld jövőjével kapcsolatban az utóbbi két évtized alatt meghatározóvá, sőt kikerülhetetlen kérdéssé vált. A kék bolygó története azonban az ökológiai kérdést nemcsak a természet pusztulása, pusztítása vagy az ökológiai folyamatok tudatosítása felől közelíti meg, hanem az ember felől is: azt mutatja meg, milyen társadalmi mechanizmusok vezetnek egy esetleges ökológiai katasztrófához. Ilyen értelemben ennek a történetnek a kapcsán a gyerekek tudatában vagy tudattalanjában az emberek egymáshoz való viszonya összefonódhat a bolygó jövőjének kérdésével.
Ha ökokritikai szempontok felől tekintünk az izlandi gyerekkönyvre, akkor elkezdhetjük az összetartozás, a kapcsolódás, az egyensúly és a diverzitás fogalmai mentén olvasni a regényt.
Ráadásul a mesében a test esztétikai vagy egészségtechnikai optimalizálás tárgya lesz, azaz nem egyszerűen egy bolygó életéről van szó, hanem lakóinak sajátos történetéről, egy zárt közösségről. Ezen a valahol a messzi űrben létező kék bolygón csak gyerekek élnek, és azt teszik, amire csak kedvük szottyan. Egy nap azonban megérkezik űrhajóján egy idegen, egy felnőtt, Hahó Jónapot, aki képes mindenféle varázslatra, és felborítja a bolygó életének egyensúlyát.
Első mutatványa – pillangóport ad a gyerekeknek, hogy repülhessenek – még ingyenes, a második és a rákövetkezők viszont már mind-mind fizetségért járnak
A gyerekeknek a fiatalságukból kell adniuk valamennyit. Ezeket a fiatalságcsöppeket Hahó Jónapot az űrhajójában egy tartályban gyűjti, és mint a történet végén kiderül, el akarja vinni egy olyan öreg királynak, aki nem akar meghalni, és jó pénzért majd megveszi tőle a gyerekek fiatalságát. A látogatás tehát korántsem érdek nélküli, persze ezt a gyerekek nem tudják, és boldogan adnak a saját ifjúságukból csodálatos, vágyott álmaik megvalósulásáért cserébe. Csakhogy Brimir és Hulda, a két főhős és barát egy alkalommal versenyre kel, ki tud magasabbra repülni, eközben pedig a szél véletlenül átsodorja őket a bolygó másik felére, így szembesülnek azzal, mit okoz máshol az ő boldogságuk.
Mondhatnánk, a tutiból a trutyiba pottyannak, hiszen a sok-sok kérés között, amit az űrből érkezett idegenhez intéznek, az egyik éppen az, hogy soha ne menjen le a nap, sose kelljen aludni. Mivel megoldásként a napot odaszögezik az égre, a bolygó másik felén folyton sötét van.
A két gyerek a sötét oldalra érve döbben rá, mi is az ára az ő élvezeteiknek. Valójában itt nem egyszerűen a mesék ellenpontozó technikájának vagyunk tanúi, hanem annak, ahogyan a pozitivitás erőszakossága ugyanolyan pusztítóként jelenik meg, mint maga a negativitás.
Mivel minden negatív dolgot kiiktatnak az életükből, a gyerekek állandó örömben és boldogságban élnek – egy csodapermetnek köszönhetően fürdeniük sem kell, de a csodapermet nemcsak a kosztól, hanem egymástól is védi őket. Az áthallások viszonylag tiszták: erősen individualizálódva csak az örömöket és az élvezeteket hajszolják, a csúszós teflonbevonat miatt pedig nem tudnak egymáshoz érni.
A másik világ ezzel szemben a sötétség, a nyomorúság, a nélkülözés, a szomorúság és a veszély világa
Ez a széthasított világ a bolygó két felén polarizálódik, noha valójában egyik sincs meg a másik nélkül. Byung-Chul Han a pozitivitás társadalmának kritikájaként éppen azt rója föl, hogy olyan tapasztalatokat tagad el, mint például a fájdalom, pedig szerinte az emberi lélek a mélységét épp a negativitásnak köszönheti. De nem csak a negatív érzéseket, érzelmeket tagadja el; a pozitivitás társadalmát jellemző politika büntetni sem akar, kényszeríteni vagy elnyomni, éppen ellenkezőleg: csábít, ösztönöz, tetszeni szeretne.
Hahó Jónapot egy olyan pozitivista társadalmat meghatározó „emotional design” világának a megteremtője, amelyben vég nélkül lehet érzelmeket és élményeket fogyasztani. Felfedezi a vágyakat, a problémákat, a kívánságokat, meghatározza őket, megoldást ajánl, s fejleszt egy technológiát, amit végül „leszállít” a gyerekeknek.
Noha a hatalom által irányított mai világ a kisebbeknek nem könnyen magyarázható el gazdasági fogalmak mentén, egy olyan történet kapcsán, amely a játékról, a mosdásról, az evésről, az alvásról szól, azaz a gyermeki lét alapvető funkcióiról, a meghatározó dinamika mégis érthetővé tehető.
A gyerekek újradizájnolt világa szemben áll a bolygó másik felét pusztító katasztrófával, de a „vidámparklét” árára is rámutat. Onnan eljutni, ahol „rengeteg az ennivalóm, a barátom szintén, mert mindenki a barátom”, ahogyan Hulda mondja a mese elején, odáig, ahol felismerik, hogy elrabolták a fiatalságukat, becsapták, azaz érzelmileg és testi értelemben is kirabolták őket, meglehetősen hosszú. Először ugyan szörnynek látják az űrlakót, aki különben pont olyan lendülettel, olyan ígéretekkel, szerkezetekkel robban a gyerekek közé, mint Dr. Seuss kalapos macskája, és szórakoztatni akar, vágyakat kielégíteni, a bolygó lakói nem értik meg, milyen hatalmas a tét. A játék, amit általában azonnali sikerélmény és jutalom jellemez, eleve felszámolja valamiképpen az időt, a hosszadalmas tevékenységeket. Ez a túláradás, repülés, tobzódás, a vágyak azonnali kielégítése jelenik meg a bolygón élők között, és teljesen szemben áll a munkával vagy a munkához kapcsolható tevékenységekkel.
Hahó Jónapot, akit gyorsan átneveznek Hihi-Hahónak, a fogyasztói társadalom szlogenjeit használja: „csak nektek! csak most!”
Beeteti a gyerekeket az ingyen „termékkel”, lesi a vágyaikat, hogy kielégíthesse őket, szórakoztat, szerkezeteket fabrikál. Porszívó-techno-habbal működő felhőeltakarító gépet csinál, és olyan invenciózus eljárást is kifejleszt, ami megakadályozza a testnedvek „elbűzösödését”, a kosz megtapadását a testen. A testet feljavító módszerek előállításában is érdekelt, hiszen birtokában kell lennie annak a technológiának, hogyan lehet cseppenként összegyűjteni másokból az ifjúságot. A test feljavításával egy időben azonban megszűnik az egymás közötti kapcsolat. Semmi nem tapad a testre, a permet miatt olyan síkosak lesznek, hogy nem tudják többet megfogni egymás kezét vagy megszorítani egymást egy ölelésben. Repülni viszont képesek – a repülés bizonyos szempontból a függők vágyott tudatállapotára is utal –, és repülnek is állandóan. Ennek is van ára: a történet végére, amikor Hihi-Hahó aljassága lelepleződik, a gyerekek már járni sem képesek, „csontjaik gyengék, ízületeik merevek voltak, sokan botra támaszkodva vánszorogtak”. Ez történik a testtel, ha máshogy használják, mint amire „tervezték”.
A meseregény végére nemcsak a napot kell újra útjára indítani, hogy bevilágítsa az egész bolygót
Az „elrabolt nap” jól ismert motívum a népmesékből vagy például Szabó T. Anna A fűszermadár című mesejátékából –, hanem a testet is vissza kell állítani abba az állapotába, amelyben volt, mielőtt a feljavítás vagy csereüzlet érdekében bárki beleavatkozott volna a működésébe. Hihi-Hahó azt ajánlja, hogy egyvalaki adja oda az utolsó csepp fiatalságát, és engedje meg, hogy a szíve helyén kőszív legyen, akkor mindenki más megmenekül a sötétségtől és az öregségtől is. Azt is elmagyarázza, mit jelent a kőszív: ha valakinek kőszíve van, „hideg lesz, érzéketlen, és barátokra sem vágyik majd”.
A mai világban a túlélés kulcsszavai ezzel éppen ellentétesek: az intimitás, a közösség, a felelősségvállalás, a ráhangolódás képessége tűnik a legfontosabbnak.
A szürreális jelenetben az esernyővel a műtőasztalon fekvő Brimir szívéhez közeledő Hihi-Hahó végül mégsem fúrja át Brimir szívét.
Hulda ugyanis megkérdezi Hihi-Hahót, hogy ő maga, aki a kívánságaikat teljesíti, voltaképpen miről álmodik. Királynak lenni, szól a válasz – mentálisan egy olyan uralkodó attítűdjét fölvenni, aki csodálat tárgya, és nem szenved hiányt semmiben – „etetni kell és bámulni”. Ugyanakkor Hihi-Hahó modern pszichopolitikát alkalmaz ahhoz, hogy begyűjtse azt, ami őt magát eljuttatja saját álmának megvalósításához. Nem egyszerűen álmokkal kereskedik, hanem csak azt teszi, amire a gyerekek megkérik. Szívességgel és teljesítéssel hat, optimál, motivál, aktivál, csábít, egyszóval függővé tesz. De önmaga célja nem az uralkodói hatalom kiteljesítése, hiszen nem akar senkit megölni, nem fenyegeti közvetlenül senki életét, nem élet-halál ura szeretne lenni, hanem csodálatra és profitra vágyik. Az életet meghagyja, de a gyerekek „életerejét”, sőt érzelmeit kihasználja, elveszi, eltulajdonítja, önmaga javára fordítja. A gyerekek fel is háborodnak, amikor felmerül az a lehetőség, hogy ahogyan Hihi-Hahó teljesítette az ő álmaikat, majd ők is valóra váltják Hihi-Hahó álmait.
Nem csoda, ha egyikük ennek a tiltakozásnak így ad hangot: „megbolondultál? […] Ez az ember hihetetlenül veszélyes. Legjobb volna börtönbe csukni.”
Ha valakit börtönbe csukunk, azért tehetjük meg, mert valamilyen módon veszélyt jelent a közösségre, a társadalomra
Hihi-Hahó nem abban az értelemben jelent veszélyt, hogy halált vagy pusztulást hoz – áttételesen és a gyerekek számára láthatatlanul a bolygó másik oldalán mégis ez történik –, hanem az életerejüket, a fiatalságukat szerzi meg, ráadásul úgy, hogy önként adják oda neki.
Az ilyen típusú hatalom működése még arra is képes, hogy a „sötét oldalon” élőket bevonja a „játszmába”, és még őket is kizsákmányolja; a mesében önként küldenek segélyt a napos oldalon élőknek. A meseregényben a gyermeki vágyakat kielégíteni szándékozó felnőttek nosztalgiáját megszólító pszichopolitikai mechanizmusok tárulnak fel, egy mindent kizsákmányolni igyekvő rendszer mechanizmusai, amely nem egyszerűen az életet, a termelő javakat, a tőkét, a testet, de a lelket és a vágyakat is saját szolgálatába állítja. Kihasználni a másikat pedig úgy lehet a leghatékonyabban, ha azt ő maga akarja, véli Han.
A több mint két évtizede született gyerekregény oly módon tárja föl a mai társadalmak működését, a kortárs pszichopolitika stratégiáját, hogy mélyen el lehet gondolkodni arról, miféle világban szeretnénk élni. Egyáltalán milyen világban érdemes élni?
Most a közösség az intimitás, az új létformák, a test feljavítása a dizájn fogalma felől is egyre fontosabbá válik. Anélkül, hogy álmainkat elárulnánk, önként ajánlanánk föl a testünket vagy gyerekeink testét – etikai értelemben vagy pénzért –: tudunk-e olyan világ dizájnfolyamataiban részt venni, ahol nem bocsátjuk áruba saját vágyainkat?
Ellen tudunk-e állni a csábításnak, miközben megmaradunk emberségben, megtartjuk a közelséget, az egyensúlyt, gyakoroljuk az összefogást, vagy mégis inkább valamilyen csábító jobb felé törekszünk?
Megtaníthatjuk-e egy-egy mesén keresztül a gyerekeknek az ellenállás azon formáit, amelyek mentén határozottabban lesznek képesek létrehozni a diverzitás, a rugalmasság, az összetartozás élettereit?
Nagy Gabriella Ágnes
Andri Snaer Magnason: A kék bolygó története
Koinónia Könyvkiadó, 2011
Fordító: László Noémi
Illusztrátor: Kovács Katalin
119 oldal
2400 Ft