Előző írásomban azt fejtegettem a János vitéz segítségével, hogyan taníthatjuk az ütemhangsúlyos verselést. Most a hexameteres verselés tanításának buktatóira vagy inkább érdekességeire hívnám fel a figyelmet, elsősorban az Íliász alapján, de kitekintek néhány más hexameteres alkotásra is.
Amikor az irodalomtanításban a hexameteres versekhez érünk, nem elég azt megtanítani, hogy a hexameter öt és fél daktilusból áll, amiben a daktilusok helyett spondeusok is állhatnak az ötödik láb kivételével, és hogy egy szótag lehet természeténél fogva hosszú vagy helyzetileg hosszú (az előbbit a magánhangzók hosszúsága okozza, a másodikat a mássalhangzók torlódása), mert ha ezek után elkezdik olvasni, mondjuk, Homérosz Íliászát, akkor már az első sorral bajban lesznek, hiszen hogy is kezdődik az Íliász Devecseri Gábor fordításában? „Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhileuszét…”
A diák, ha megfelelő ritmizálással olvassa, rögtön észre fogja venni, hogy már a sor első szava sem passzol a megtanult hexameter-képlethez
Ugyanis a haragot szó nem hosszú szótaggal kezdődik. Ilyenkor a tanárnak el kell mondania, hogy itt a hosszú szótagot a szókezdő hangsúly nyújtja meg. (Ezzel a fogással egyébként ritkán élnek hexameterben író költőink, hiszen az ütemhangsúlyosság szabályát húznák így rá egy másik versrendszerre.) Az olyan eseteket, amikor a költő vagy a fordító az időmértékes verselés szabályaitól megengedett módokon (nagyon fontos, hogy ezek a módok a szabályokon belül vannak) eltér: licenciáknak hívjuk.
Ezek a licenciák akkoriban alakultak ki, amikor elkezdtük átvenni az időmértékes verselést, tehát az 1700–1800-as években, és azért jöttek létre, hogy a költők könnyebben megvalósíthassák az időmértékes formákat.
Ahogy az évek teltek, úgy tökéletesedett a költők készsége e téren, és mára a fordítók és a költők alig élnek e licenciákkal. Talán egyetlenegy maradt közülük ma is használatban: a rövid magánhangzót hosszúnak írhatják, vagy a hosszút rövidnek, ha csak úgy illenének a verslábba. Egyébként a három rövid szótaggal való indítást nemcsak Devecseri engedélyezte magának, hanem Homérosznál is előfordul ilyen „rendellenesség”, és fejetlen hexameter a neve (Szepes–Szerdahelyi, Verstan, 207).
De az Íliász első sora nem csak ezt a buktatót tartogatja a diák és az olvasó számára
Itt van például rögtön az Akhileuszét szó, amiben az első magánhangzót követő mássalhangzótorlódás nem teszi hosszúvá azt, mert a kh jelen esetben egy hangot jelöl, a k-t. Ebben a szóban rejlik még egy másik zavarba ejtő hely is, ez pedig az Akhileusz eu hangja. Ha a diák ezt két rövid magánhangzónak venné, akkor bedőlne a hexameter képlete, és nem értené, most miről is van szó. Az eu esetében ebben a fordításban az történik, hogy a fordító újabb licenciával él, mikor az eu-t egyetlen hosszú szótagnak, egy diftongusnak veszi, és így jön ki a sor hexameteres vége, a tá-ti-ti, tá-tá. (És általában elmondható, hogy a nevekben található magánhangzópárokat inkább diftongusként használja.)
A szemfüles olvasónak ugyanakkor talán még egy újabb érdekes dolog feltűnik az Akhilleusz esetében: bár az Akhilleuszt általában két l-lel írjuk, az Íliász első sorában egy l-lel szerepel. Ugyanezen az oldalon az Akhilleusszal már a két l-es változatban találkozhatunk: „…a fényes Akhilleusz”. A mű további részében ugyanilyen szabadon bánik a névvel a fordító. Egy gondolat erejéig még az eu problémájára is vissza kell térnünk. A szövegben sokszor felbukkan Zeusz neve, amit mindig egy hosszú szótagnak értelmez Devecseri a diftongus-licencia miatt, tehát egy tá-nak és nem két ti-nek, hiába mondjuk két rövid magánhangzóval. Trencsényi-Waldapfel Imre is egy hosszú szótagnak vette a Zeuszt a Munkák és napok-fordításában. Vidor Miklós viszont Zeúsznak az egyik Goethe-fordításában, tehát ti-tának (ez a megoldás áll talán legmesszebb a valóságtól), Kosztolányi pedig az egyik Goethe-fordításában két rövid szótagnak (ez meg a legmodernebb változat). A mai fordítóknak azt ajánlanám, minél kevesebb licenciával éljenek, és a Zeuszt meg az egyéb dupla magánhangzós helyeket vegyék két rövid szótagnak.
A régi, hexameteres versek másik ritmuszavaró tényezője a mai olvasó számára az a névelő hosszú mássalhangzónak tekintése
Ez a régi magyar irodalomban teljes hegemóniának örvendett, de szerencsére mára kikopott a verselésünkből, és már Devecseri fordításában is mindig rövidnek számít: „…mozsarat guritotta a harc…” Ha megnézzük, mondjuk, Fazekas Mihály 1816-ban írt Lúdas Matyiját, azt látjuk, hogy néhány helyen nála is rövid magánhangzónak számít az a, például itt: „Melyek a hátáról…” Vagy itt is: „Kérje a hívekkel…” A figyelmesebbek azt is észrevehetik, hogy mindig egy bizonyos mássalhangzó, a h előtt számít rövidnek, és akkor már rá is jöhettek ennek a licenciának a szabályára. (A h-t ugyanis akkoriban nem vették hangszámba, mássalhangzónak meg végképp nem tartották, csak egyszerű aspirációnak.)
Devecserinél már rendes mássalhangzónak számít a h, ami megnyújtja az előtte lévő szótagot, amennyiben az mássalhangzóval végződik. Visszatérve az a névelő kérdéskörére, Kölcsey Ferenc verseiben még javában hosszúnak számít: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül.” A Husztból vett sor egy disztichon (hexameter és pentameter kapcsolata) pentametere, vagyis a második félsor névelője nem lenne értelmezhető rövid szótagként. De ugyanez áll Berzsenyi Dániel verseire is: „A heves ifjút!” Ezzel zárul a szapphói strófában írt Osztályrészem második versszaka, ami mindig adóniszi kólonnal, tehát, tá-ti-ti, tá-tivel zárul, vagyis az a itt is hosszú szótag. Az Íliászban van még egy gyakran visszatérő határozószó, az ekép, aminek furcsa lehet számunkra a helyesírása, de fogadjuk el ezt is licenciának, illetve egy régies helyesírásmód maradványának (Csokonai is használta ebben a formában).
Egyébként ezt már végképp el szokták felejteni az oktatásban, de miként az ütemhangsúlyos verseknél, úgy a hexameterekben is használnak metszeteket
A következő három a legáltalánosabb. Először is itt van a penthémimerész-metszet, ami a harmadik versláb, tehát jelen esetben a harmadik daktilus vagy spondeus első erős szótagja után található szóvég képében. Az Íliász-fordítás is végig él vele, most csak egy példát ragadok ki a szemléltetés kedvéért, és a metszetet perjellel jelölöm: „Közben az égilakók / Zeusznál ülvén tanakodtak”. A penthémimerész-metszet előtti rész egyébként megegyezik a pentameter első félsorának ritmusával, és nem véletlenül: a tá-ti-ti, tá-ti-ti, tával. De néha nem jelöli szóvég ezt a metszetet, és ilyenkor a fordító egy másik metszettel pótolja, a bukolikus dierézissel, ami a negyedik versláb után áll, vagyis a hexameter utolsó két verslábát választja el az előzőtől, a tá-ti-ti, tá-tit, amit más néven adóniszi kólonnak nevezünk. (A költészetben, mint látjuk, minden mindennel összefügg, és ez is egy olyan tény, amire érdemes felhívni a tanulók figyelmét.) Ez a két metszet ugyanabban a sorban is állhat egyszerre, ahogy például ebben a sorban is: „űzte a trósz sereget, / serkentve az / argoszi népet”. Ám itt például egyik metszet sincsen a kettő közül: „hogy Helenét megkapja / a szőkehajú Meneláosz”, van viszont egy harmadik, a harmadtrochaikus metszet, ami a harmadik daktilus második szótagja után áll.
Végezetül hadd ajánljak két hexameterekben írott alkotást, amikkel meg lehetne ismertetni, és ami még fontosabb, szerettetni a hexameteres sorokat a diákokkal, hogy ne mindjárt az Íliász és az Odüsszeia mély vizébe pottyanjanak.
Az első a Lúdas Matyi Fazekas Mihálytól, ami a régi magyar irodalom egyik gyöngyszeme ‒ vagyis több licenciával él a mai szövegeknél ‒, de stílusa gördülékeny, könnyen érthető.
A másik pedig Dsida Jenő verse, a Kóborló délután kedves kutyámmal. Ez egy modern költő életszerű, kedves verse, ami amellett, hogy közel állhat a diákok érdeklődéséhez, mindennapjaihoz (egy kutyasétáltatásról van benne szó), teljesen érhető nyelvet használ, méghozzá szinte nulla licenciával.
Nem lehet elégszer elmondani, hogy a hexameter tanításánál nagyon fontos a recitáló, skandáló, ritmusokat kidomborító hangos olvasás, mert csak így mászhat be a tanulók fülébe, és remélhetőleg: a szívébe is.
Acsai Roland