Horváth János méltatlanul elfeledett Petőfi-monográfiájában (Horváth János: Petőfi Sándor, 1922, Pallas Kiadó) a következőket írja a János vitézről:
„A népdalok párja az elbeszélő nemben s éppúgy műfajt teremt, mint amazok a maguk területén.
Előtte nincs hozzáfogható, s utána, Toldijával közvetlenül belőle sarjadva, Arany János következik […] Műfaja szerint nem igazi népmese, bár ő annak nevezte; épp oly magasságban áll a népmese, mint dalai a népdal felett. Ha verses mesének nevezzük, már jobban elhatároltuk […] Az igazi naiv mesétől már csak azáltal is különbözik, hogy festőileg és lélektanilag megállapodó, kiszélesedő jeleneteket nyújt…” Egy műköltészeti elbeszélő költeményről van szó tehát, ami egészen szoros kapcsolatot tart a népdalokkal, a népmesékkel, valamint elbeszélő költészetünkkel, aminek ősi formája az ütemhangsúlyos, négyütemű, felező tizenkettes.
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmében ez a felező tizenkettes még nem áll biztosan a lábán, mivel a főmetszetek ide-oda csúszkálnak a sorokon belül, így állhatnak elő az 5/7-es, 7/5-ös és egyéb felosztású sorok.
Sok tanulmányíró próbálta mentegetni eme verselési módot azzal, hogy Zrínyi korában a főmetszetek helyei még csúszkáltak, csak a 12-es szótagszám volt kötött. Vargyas Lajos sokat vitatott Magyar vers, magyar nyelv (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966) című könyvében Zrínyi ritmusát az ősi tagoló versből eredezteti, ahol úgyszintén kötetlen a metszetek helye, és a Szigeti veszedelem egyik sorát például így ritmizálja: „Jó magya/roktól // mely igen / elfajzottak”. Felező tizenkettesünk a maga teljes hibátlanságában és szépségében
Gyöngyösi István eposzaiban és elbeszélő költeményeiben jelenik meg először (Márssal társalkodó murányi Vénus stb.). Amit mai füllel Gyöngyösi verselése ellen felróhatunk, az már csak a ragrímek túlzottan gyakori alkalmazása, de a kor esztétikájába ez teljes mértékben belefért.
Petőfi a János vitézben ezt a formát fejlesztette tovább, és modernizálta. Ahogy Gyöngyösinél, Petőfinél is sokszor találunk az ütemhangsúlyos sorokban jambusi véget a megszokott trocheusik helyett, és ez ütemhangsúlyos verselésünket némileg a jambusi alexandrinok irányába mozdította el („Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene, / Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme”).
Szerencsére még mindig a mai tananyag része a János vitéz, és jómagam úgy vélem, hogy tanításának fontossága mind jobban nő az idő előrehaladtával.
Főként ritmikai szempontokat tekintetbe véve mondom mindezt, hiszen a szabadvers több mint száz évre visszanyúló uralmának egyik hatása az volt, hogy az olvasók egyre inkább elvesztették ritmusérzéküket. A gyerekek és a felnőttek nagy része sem érzi már azokon a vershelyeken a ritmust (akár időmértékest, akár ütemhangsúlyost), amit régen még természetes módon érzékeltek.
Ha hangosan olvassuk fel például a János vitéz sorait, nem tartunk természetes szünetet a hatodik szótag után, tehát a főmetszet helyén, hanem egyben „ledaráljuk” a 12 szótagot, és ez a legkevésbé sem helyes. A János vitéz tanítása során ügyelnünk kéne arra, hogy az ütemhangsúlyos ritmus érzékelését, olvasásbeli megtartását és érzékeltetését a gyermekek kellőképpen elsajátítsák. Először a hatodik szótag utáni főmetszet helyének automatikus, zsigeri érzékelését kéne megtanítanunk, utána a főmetszetek előtti és utáni mellékmetszetekét.
Ez már valamivel nehezebb kérdés, hiszen a mellékmetszetek helyei nagyon változatos képet mutatnak
Leggyakoribb variánsuk a 4/2-es felosztás: „A szúnyogok / itten, // akkorára / nőttek...”
Érdekes megnézni, hogy a tizenkettes félsorainak leggyakoribb tagolására, tehát a 4/2-re vezethető vissza magának a főhősnek a neve is: Kukoricza János. De találni 2/4-est (Mikor / elvégezte…), vagy 3/3-ast, amit gyors tizenkettesnek is neveznek. Van, hogy Petőfit egészen elragadja ez a ritmus, és sorokon keresztül érzékelteti, például itt is: „János reá/borult // az asztal / sarkára, // S megeredt / könnyének // bőséges / forrása … Miért nem / estem el // háború / zajában? // Miért a / tengerben // sírom nem / találtam?”
Az egyik legszebb strófája is így kezdődik: „Ballagott, / ballagott // a halk / éjszakában, // Csak nehéz / subája // suhogott / nyakában.” Egyébként az ehhez hasonló hármas tagolásra már Gyöngyösinél is találunk példákat, és legszebb helyeit is ezek adják. Ritkán, de még 2/2/2-es ritmizálás is előfordul: „Három / hétig / vitte…” Vagy itt: „Hogyha / kedved / tartja…” Bár ezek 4/2-knek is felfoghatók, és elég eretnek nézet a hatos félsor három kettesre bontásra.
Az ütemeket a költők a szavak végeivel, az értelmi tagolással és írásjelekkel is érzékeltethetik, erősíthetik („Ráront hatalmasan, / karját villogtatva”), ám előfordulnak szavakat átmetsző ütemek is, de a szómetszéses ritmust én is csak abban az esetben fogadom el, ha összetett szavak szóhatárainál áll elő: „Bizonyosan szülő/földéről szálltanak”. (A főmetszetet csak azokban a sorokban jelzem dupla perjellel, ahol a mellékmetszetek is láthatók.) Illetve vannak olyan esetek is, amikor mind a hat szótag egy ütemnek érzékelhető, ilyenkor megdől a négyüteműség kitétele: „Tartóztatnálak, de…” vagy itt: „De sebesebben ment…” (Bár ezeket például vehetjük 5/1-es tagolásúnak is, ha számolunk a ritka, de létező egyszótagú ütemmel.)
Vargyas Lajos a már említett könyvében az ütemhangsúlyok helyett úgynevezett szólamokban gondolkozott, amik természetesen alakulnak ki beszédünkben a negyedik szótag után, akár van ott szóhatár, akár nincs
Érdekes gondolatnak tartom, de alkotóként sem igazán tudom elfogadni ezt a tételt.
A János vitézben akadnak úgynevezett homályos főmetszetek, amik azért „homályosak”, mert nehezebben érzékelhetőek, ennek pedig az az oka, hogy szorosan összetartozó szavak közé került: „Nem kelt fel többé az / óriások csősze”. Itt például a névelő és a hozzá tartozó főnév elé került a metszet. Ebben a példában pedig az ige és az igekötő közé került, azért érzékelhető nehezebben: „Összeomlott ki is / fújta ott páráját”. Itt pedig az írásjel, a vessző az ötödik szótagnál állítja meg a lendületet, pedig a metszet a hatodiknál jön: „Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.” Gábor Ignác egyébként ezeket a kevésbé hangsúlyos helyzetű főmetszeteket a modernizálódás egyik jelének vette Petőfinél és Aranynál is, és van is benne valami.
A fentebb felsorolt ritmusképleteken kívül még előfordulnak a műben zrínyies, tehát bizonyos szempontból hibásnak vehető tagolások is:
„De az óriás / amint // rálépett volna”. Láthatjuk, hogy itt bár a kellő szótagszámunk megvan, a főmetszet helye a hetedik szótag után került. Felvetődhet bennünk, hogy az óriás szó két egymás mellé kerülő magánhangzóját egy hangnak fogta fel a költő, ami egy lehetséges licencia lenne, ám az előzményekből és a későbbi sorokból kiderül, hogy az említett szó két magánhangzóját külön hangoknak vette, és két szótagnak érzékelte: „Óriások csősze / őt érkezni látta”.
Az 5/7-es ritmushibára egyébként később is találunk példát: „Ország gyűlését / őkelmök itt tartanak”. Végezetül még egy „ritmushibára” hadd hívjam fel a figyelmet a János vitéz esetében, ez pedig a nő- és hímrímek összecsengetése, mint ahogy itt is történik: „Ha felcsuporodik / a kis istenadta, // Nem kell kendnek bérest, / juhászt fogadnia.” Mivel az ütemhangsúlyos vers nem időmértékes (bár Arany János ezt vitatná és vitatja is), így ez is megengedhető benne, ám mindenképpen kerülendő, főleg manapság, amikor a fenti szabály már az ütemhangsúlyos versekre is kiterjed.
Egyébként a mellékhangsúlyok létét, tehát a félsorok metszetekkel való felosztását Szepes Erika és Szerdahelyi István például nem ismeri el feltétlenül (Verstan, Gondolat Kiadó, 1981) mert a tizenkettesek félsorainak tagolásában nem érvényesíthető a sorozatosság elve, és ez valóban így van.
Tényleg nagyon vegyes képet mutatnak minden műben, így a János vitézben is, ahogy a fenti példákkal be is mutattam. Én ezen a ponton térnék vissza az ősi tagoló versre, amit az írásom elején emlegettem, Zrínyi kapcsán.
Nekem az a véleményem, hogy a félsorok változó helyű, kötetlen metszeteiben nem másra, mint az ősi tagoló versünk maradványaira ismerhetünk.
A János vitéznek egyébként nemcsak a ritmusa, de a témája és a dramaturgiája is nagyon alkalmas a gyermekeknek való bemutatásra, és ezt a mű humora is erősíti. Remélem, hogy írásommal segíteni tudtam a gyakorló pedagógusokat és az irodalom iránt érdeklődő szülőket abban, hogy a János vitéz mesélésekor vagy tanításakor miként érzékeltessék megfelelően a sorok ritmusát, dallamát, fő- és mellékmetszeteit, ugyanis nagyon fontosnak tartom, hogy magyaros verselésünk e kincse ne vesszen el.
Acsai Roland
Petőfi Sándor halhatatlan műve több mint 120 éve tananyag a magyar iskolákban. Felkelti-e vajon a XXI. századi tanulók érdeklődését? Mi mozgathatja meg a gyerekek fantáziáját, mi izgathatja még a tanárok képzeletét? Erről a témáról beszélgetett dr. Hermann Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, a Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzés vezetője, aki egyben A félreértett János vitéz című tanulmány szerzője is, valamint Szabolcsi János nyugalmazott általános, illetve középiskolai tanár, nemzetközi sakkmester Harmath Artemisszel. A cikket ITT olvashatjátok, a Vadlazac workshopunk videóját pedig ITT nézhetitek meg, amelyben szó esett Szabó Borbála: A János vitéz-kód című könyvéről. Nényei Pállal és a szerzővel is beszélgetett róla Harmath Artemisz.