Éthosz és praktikák
A Magyartanárok Egyesületének könyvsorozata (Könyvtár és katedra) ötödik köteteként jelenik meg a Radnóti Gimnázium magyartanárának hatalmas, kétkötetes munkája, Az irodalomtanítás módszertana.
A cím akár ásításra is ingerelheti azokat, akik valamikor a nyolcvanas, kilencvenes, kétezres évek tanárképzésében vettek részt.
A módszertant sajnos sokszor olyanok tanították, akik semmiféle gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek, az elméletet viszont kitűnősen ismerték.
Így aztán az egyetemről frissen kikerült tanár mindent a saját bőrén tanult meg, és legfeljebb rutinosabb kollégái tanácsában bízva vészelhette át az első éveket.
Fenyő D. György könyve egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a címe feltünteti
Nem száraz, nem unalmas, és egyáltalán nem haszontalan. Praktikák, jó gyakorlatok, feladatsorok, kérdezési lehetőségek százait tartalmazza, és minden olyan kérdést érint, amivel egy magyartanár találkozhat az évek során. Feleltessünk, vagy ne? Frontálisan vagy csoportmunkában dolgozva kössük le a gyerekeket? Adjunk kötelező olvasmányt, vagy csak kötelezően választhatót? Érdemes-e memoritereket feladni? Hogyan értékeljünk egy esszét? Milyen alaphangulatot biztosítsunk egy órán? Mi, magyartanárok legyünk az óra középpontjában, vagy engedjük át ezt a teret a gyerekeknek? Mennyi önéletrajzot tanítsunk? Hogyan készítsünk fel az érettségire? Kérdések százai és lehetséges válaszok egy hihetetlenül logikusan, világosan felépített kötetben, melyet jó lenne odaképzelni minden egyes magyartanár asztalára.
A Radnóti Miklós Gimnázium tanára már előző kötetével (Útikalauz a vershez – Kolozsi Orsolya korábban született írását elolvashatjátok a kötetről: ITT – a szerk.) meggyőzött arról, hogy nemcsak elképzeli a padokban ülő diákokat, hanem ismeri őket, mindemellett érzékeny irodalomértő is.
Korábbi könyvének verselemzéseit kérdésekre, csomópontokra építi, kiváló kalauzt ad a gyakorló tanárok kezébe, és ez az idén megjelent, óriási terjedelmű, kétkötetes munka esetében sincs másként
A szerző már az előszóban igyekszik nagyon pontos lenni (és ez a törekvése szerencsére a későbbiekben is megmarad), először is meghatározni azt, kiknek szól a könyve:
„Az volt a célom, hogy magyartanárokhoz szóljak, szakmabeliekhez, lehetőleg minden magyartanárhoz, de legalább sokakhoz.”
Célközönsége elsősorban a magyartanárokból kerül ki, az ötödik osztálytól a tizenharmadik évfolyamig tanítókat próbálja megszólítani, iskolatípustól (gimnázium, szakközépiskola, szakiskola) függetlenül.
Nagyon fontos megjegyzése már az első oldalon, hogy nem kizárólag az irodalom tanításáról, hanem gyerekek tanításáról is beszél, azaz egymással összefüggésben képzeli el a kettőt (ez az, amiről az elméletorientált szakemberek gyakran elfeledkeznek, igen, gyerekek is vannak az órán, nem csak felkészült magyartanárok).
Az előszó harmadik, lényeges megjegyzése pedig a megközelítés módját rögzíti: a szerző a magyartanítást szakmának tekinti, mesterségként kezeli. Ezzel természetesen nem lefokozza a számára is oly kedves (és már a könyv megírása okot szolgáltat arra, hogy ebben ne kételkedjünk) hivatást, hanem meghatározza tanári ars poeticájának egyik lényegét. Képletes példával magyarázza el, hogyan érti elsőre talán furcsának ható gondolatát: ahogy az órásmester is beszélhet az órák történetéről, anyagáról, típusairól, de jó órás ettől még nem lesz. Jó órás akkor lesz, ha ezt a tudását beépíti a gyakorlatba, és szakmai fogásokkal is fel van vértezve, tehát nemcsak értekezik az órákról, hanem meg is tud javítani egy kezébe kerülő órát. Ez a kétkötetes munka éppen emiatt a viszonyulás miatt lesz használható, gyakorlati tippeket adó szöveg.
Az irodalomtanítás módszertanát nem lineáris olvasásra találták ki
Észszerű, átlátható, a problémákat csomópontokba gyűjtő felépítése miatt kézikönyvként forgatható, mindig ott felütve, ahol éppen szükséges.
Minden fejezet egy-egy gyakorlati probléma köré szerveződik, így az is lehet, hogy akkor nyitjuk ki az adott fejezetnél, ha problémába ütközünk, vagy csak reflektálni akarunk az adott kérdéskörre, elgondolkodni rajta, több szempontból megvilágítani.
Sok egyéb között olyan kérdéseket vizsgálja, mint a verselemzés tanításának „mumus” volta, az intertextualitás, az életrajzok, a memoriter, a házi olvasmányok, a szövegértés tanítása, a házi feladatok, a dolgozatírás, a feleltetés, az értékelés, sőt még a speciális tanulási helyzetek is, melyek a tantermen kívüli órák vagy ünnepek, szünetek előtti időszak óráinak dilemmáit érintik. Külön rész szól a munkaformákról (frontális óravezetés, tanári kérdés, egyéni munka, páros munka, csoportmunka, projektmunka, kutatómunka stb.) és a tanulás technikáiról is (jegyzet- és vázlatkészítés).
Bátran mondhatjuk, hogy nincs olyan szegmense az irodalomóráknak, az irodalomtanításnak, melyet ne érintene a szöveg. Bár több mint tíz éve tanítok, és sok mindent hallottam, láttam, kipróbáltam már, mégis mindig van olyan probléma, ami foglalkoztat. Valószínűleg nem létezik annyi tapasztalat és rutin, hogy egy magyartanár hátradőlhessen, mert már mindent látott, mindent hallott, és kipróbált. Ha másért nem, azért, mert
változnak a gyerekek, ahogy körülöttünk a világ, az irodalomtanítás pedig rugalmas, a változásokra nagyon is reagáló folyamat. Mindig akad kérdés, és szükséges is a folyamatos megújulás, s ez utóbbit nagyban segítheti ez az összegző jellegű munka.
Amikor hozzám került a kötet, épp egy teljesen hétköznapi, de a pályán eltöltött évek alatt rendre visszatérő kérdés foglalkoztatott: érdemes-e olvasásellenőrző dolgozatot íratni?
Ha igen, egész pontosan hogyan? Ez rendkívül érzékeny pont, hiszen kizárólag a cselekmény számonkérésére összpontosít, célja, hogy a diákok valóban elolvassák a kiadott szöveget. Hogyan lehet olyat kérdezni, hogy aki valóban elolvasta, megválaszolhassa, és kiszűrhessük azokat, akiknek csak tartalomismertető összefoglalóra futotta?
Éppen Kosztolányi Édes Anna című regényével kapcsolatban terveztem egy ilyen számonkérést, de szokás szerint ódzkodtam is tőle. Egyértelmű volt, hogy erre vonatkozó jó tanácsokért nyitom ki először a könyvet. A 21. fejezet a házi olvasmányokkal foglalkozik, ennek egyik alfejezete pedig az olvasás-ellenőrzéssel, így azonnal megtaláltam, amit kerestem.
A fejezet pró és kontra érveket vonultatott fel, röviden összefoglalta, miért írassunk ilyet (amit nem ellenőrzünk, azt egy idő után nem csinálják meg), és miért ne (az olvasás öröme veszhet el), végül azt javasolta, hogy írassunk, mert még ha nem százszázalékos is a módszer, több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz. Ezek után arról is beszélt, hogyan és milyet célszerű íratni, és be is mutatott néhány dolgozattípust (láss csodát, az egyiket éppen az Édes Annáról).
Ez volt az első kapcsolódási pontom a szöveghez, de az összes többinél azt láttam (például szintén neuralgikus pont nálam a memoriter), hogy érveket, ellenérveket ütköztet, megmutatva ezzel, hogy tökéletes megoldás nincs, kompromisszum van, és nem lehet mindent tökéletesen csinálni, így tanácsai, tapasztalatai, példás rendbe foglalt tudástára egy tálca, amelyről tetszés szerint válogathatunk, de nem kötelezően. Már csak azért sem,
mert ha az irodalomtanítás során csak a módszerekre összpontosítunk, lehet, hogy éppen a lényeg vész el.
Nem beszélve arról, hogy a tanár személyisége is fontos része az oktatásnak (ezt az elmélettel foglalkozók sokszor éppúgy kihagyják a képletből, mint a diákokat), és a helyes út az, ha a rengeteg példából mindenki a saját személyiségéhez illeszkedő feladatokat választja ki. Ez a válogatási kérdés el is vezet a tanár személyiségéhez, mely Fenyő D. György szerint kiemelt alapanyag, olyan összetevő, ami nem hagyható figyelmen kívül akkor, amikor oktatási folyamatról beszélünk: „A gyerekekhez minden, amit tanítunk, egy ember közvetítésével keresztül érkezik, a tanár személyiségén keresztül. És nincs az egész tanítási folyamatnak még egy olyan erős összetevője, mint a tanár személye.”
A kötet egyik legnagyobb erénye, hogy rengeteg anyagon, hatalmas tudástárán keresztül azt is láthatóvá teszi (bár ez a célközönség, a magyartanárok számára eddig sem volt titok), hogy a tanítás nem üzemi vagy irodai tevékenység, hiszen olyan sok kiszámíthatatlan és folyamatosan változó összetevővel dolgozik, hogy nem lehet rugalmasság, spontaneitás nélkül kezelni, nem lehet és nem szabad adminisztrációs tevékenységgé lefokozni.
A megváltozott NAT, a szabad tankönyvválasztás ellehetetlenítése, az érettségin a 2024-es évtől bevezetett változások pedig mind ez ellen hatnak, így a könyvnek (különösen a tanári tiltakozások árnyékában) különös aktualitása van
Bár Fenyő D. György erről nem beszél, hiszen egészen más a célja, írását olvasva nem lehet nem gondolni ezekre az egyre erősebb külső hatásokra. Bár keretekre szükség van, a túlzott rendszabályozás, a tanári autonómia semmibevétele, a tananyagban történő válogatás és elidőzés ellehetetlenítése lefokozza ezt a tantárgyat, és éppen a szépségét, a sokoldalúságát öli meg. Aki irodalmat tanít, nagyon sok minden mást is tanít, a műalkotásokkal való foglalkozás a minket körülvevő világ megannyi kérdését behozza a magyarórára.
A rohamtempó a kérdéseket, a nagy beszélgetéseket öli ki egyre inkább ezekről az órákról, melyeken tulajdonképpen bármiről lehet beszélni, azaz lehetne, ha engednék.
Ha bizakodók vagyunk, azt mondhatjuk, ez a hatalmas módszertani kézikönyv megmutathatja, mekkora szabadság szükségeltetne e tárgy tanításához, ha pedig pesszimisták, akkor egyetérthetünk a Fűzfa Balázs ÉS-beli kritikájában is idézett fontos szerzői mondattal: „egy valaha fontos tantárgy összefoglalásának végéhez érkeztünk”.
Próbáljunk optimisták lenni, tekintsük a könyvet egy korszak nyitányának, ne pedig egy tantárgy csendes agóniájához kapcsoljuk.
Kolozsi Orsolya
Fenyő D. György: Az irodalomtanítás módszertana 1–2. (Éthosz és praktikák)
Tea Kiadó, 2022.
1174 oldal
9900 Ft
Érdemes megnézni a könyvbemutatóról készült felvételt is