„Itt egy könyv, ami után úgy fogod érezni, mától csak verseket akarsz olvasni!”
Ez a mondat olvasható Fenyő D. György nemrégiben megjelent Útikalauz a vershez című kötetének hátoldalán. A kijelentés meglehetősen merésznek tűnik, ha akár csak felületes képünk is van a líra mai helyzetéről, a versfogyasztói szokásokról.
Nem kell különösebb kultúrpesszimizmus ahhoz, hogy lássuk az irodalom helyzetét, ezen belül pedig a líra alulértékeltségét. Az epikához képest ugyanis jócskán alulmarad az említett műnem: kevesen olvasnak verset, a verseskötetek elenyésző példányszámban kelnek el. Természetesen vannak kivételek, de az nyilvánvaló, hogy az emberek nagy része egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevés verset olvas. Ennek a jelenségnek persze számos oka van, de a legfontosabb valószínűleg az, hogy nehezen hozzáférhető műnemnek tűnik a líra, legtöbb műfajából hiányzik az úgynevezett történet, a sztori, melyet sokan az olvasás elsődleges élményének tartanak.
A Pagony Kiadó újdonsága nagyon sokat segíthet azoknak, akik nem tudnak mihez kezdeni a versekkel, akik nem tudják, hogyan kellene hozzáfogni, milyen perspektívából, honnan lehetne felnyitni ezeket a műalkotásokat.
A könyv szerzője magyartanár, ez nagyon fontos, hiszen nap mint nap találkozik azzal a problémával, amit a líra közvetítése jelent. Valószínűleg mindennapos tapasztalat számára (még akkor is, ha egy kimagaslóan erős gimnáziumban, a Radnótiban tanít) a padból kilógó, hatalmas kamaszok „ellenállása” a hatodik órában Vörösmarty kései költészete vagy Babits filozófiai lírája kapcsán.
Ez a sok szempontból teljesen érthető „ellenállás” olyan kihívások elé állítja, amilyeneket a hasonló érdeklődésű, irodalomszeretők között mozgó szakma tagjai legfeljebb hírből ismernek. Az irodalom és ezen belül a versek értése nem csupán tantárgy, érettségi tananyag – ahhoz, hogy ez valóban látható is legyen, nem kevés kreativitás, a befogadói készségek erősítése, a nyitottság fenntartása és a kíváncsiság felkeltése is szükséges. Az, hogy a szerző ért a versekhez, nem kérdés (korábbi kötetei is erről tanúskodnak, például az 1997-ben megjelent Poétikai iskola), de ahhoz, hogy valamilyen formában kultúraközvetítővé válhasson, nem elég értenie hozzá, ezt a hozzáértést és annak hozadékait el is kell juttatnia másokhoz, és ez a közvetítés egyáltalán nem magától értetődő.
A szerző magyartanári praxisát és versek iránti érdeklődését, tapasztalatát, szakértelmét gyúrta eggyé
Olyan kötetet hozott létre, mely valóban kiváló kalauzunk, kísérőnk lehet ebben a hatalmas szövegtengerben, melyet költészetnek nevezünk. A kis alakú, kézbe simuló kötet nem általánosságban beszél a líráról, a lírai művek értelmezésének lehetőségeiről, hanem huszonöt konkrét vers bemutatásával igyekszik az olvasóját vezetni, nem rendszerszintű áttekintést nyújtva, hanem gyakorlati útmutatóként működve.
A Gráf Dóra illusztrációival még szerethetőbbé varázsolt könyv huszonöt kortárs és klasszikus szerző egy-egy versével igyekszik megmutatni, hogyan is lehet verset olvasni: milyen utakon, milyen sémák szerint, de soha nem sematikusan.
A versolvasás és -értelmezés során nincs királyi út – utak vannak, mégpedig minden vershez más és más (ezért különösen szerencsés, hogy nem általánosságban, hanem konkrét példákon mutat be értelmezési lehetőségeket). Csokonaitól származik a legkorábbi vers, a legfiatalabb szerző pedig Varró Dániel. A felvilágosodás költőóriása és napjaink legfontosabb lírikusai közé Arany, Ady, Babits, Pilinszky, Weöres, Tandori, Petri, Orbán Ottó, Rakovszky Zsuzsa, Kovács András Ferenc, Kemény István és Tóth Krisztina is bekerült, ebből is látszik, hogy nagyon gondos válogatás ez, még akkor is, ha nem fér bele mindenki, aki fontos költője ennek a Csokonaitól napjainkig terjedő hosszú időszaknak.
A cél nyilvánvalóan nem átfogó történeti bemutatás, a válogatás feltehetően nem is szerzők, hanem elsősorban szövegek mentén szerveződhetett. Ezt az is alátámasztja, hogy nem időrendi sorrendben, hanem a versek hossza szerint strukturálódik a kötet. Ez a haladási elv kifejezetten praktikus, egyfajta rendre fűzi az egyébként nagyon széttartó, heterogén gyűjteményt.
Weöres Sándor klasszikus egyszavasától (Tojáséj) indul, és Arany János A hamis tanú című versével zárul. A terjedelem természetesen nem meghatározó értelmezési szempont, nem is ezért választja a szerző, hanem azért, hogy valamiféle haladási irányt, ösvényt tudjon meghatározni ebben a sokszínű, sokhangú válogatásban.
A könyv legfőbb erénye ugyanis ez a hihetetlen sokféleség
Mindenféle zsáner helyet kap benne, és Fenyő D. gondosan ügyel arra is, hogy semmi ne ismétlődjön, a költészet lehető legtöbb arcát lehessen megmutatni huszonöt vers bevonásával.
Haiku (Kovács András Ferenc: Őszi éjszakák), szonett (Parti Nagy Lajos: Lövölde tér), hazafias (Kemény István: Búcsúlevél), tájleíró (Petőfi Sándor: Szülőföldemen), szerelmes vers (József Attila: Rejtelmek), népdalszerű alkotás (Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék), limerick (Várady Szabolcs: Limerik), a nyelvről (Szabó T. Anna: A nyelv a), öregedésről (Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony) szóló vers is belefért ebbe a mustársárga, színével is valamiféle optimizmust hirdető könyvbe.
Ez a sokféleség még kommentárok nélkül is azt implikálja, hogy verset írni bármiről és bárhogyan lehet, nincsenek korlátok, szabályok, a vers a szabadság maga.
A költészet nem egyféle, nem egynemű, lehetetlen, hogy valaki ne találjon olyat (akár itt, e könyvben is), ami közel áll hozzá, ami meg tudja szólítani.
Sokféle forma, beszédhelyzet, téma, hangnem; sokféle megközelítés, nyelvhasználat és hangulat egy kis helyre összezsúfolva, maga a tömény élvezet egy verskedvelő számára. A heterogenitás nemcsak azért hasznos, mert a költészet izgalmas sokféleségét bizonyítja, de minél többféle a vers, annál többféle szempontot, értelmezési módot tud Fenyő D. bevezetni.
Mert bár könyve nem rendszerszerű verstan, annyi fogalmat, műfajt, stilisztikai elemet emel ki egy-egy vers kapcsán, hogy ezekből végül hatalmas fegyvertár áll össze az olvasás közben egyébként rendkívül jól szórakozó befogadóban.
Itt érkezünk el a versekhez csatolt szövegekhez. Azt, hogy ez egy jó kötet lesz, már a versek kiválogatása eldöntötte, de Fenyő D. versekhez kapcsolódó szövegei azok, melyek a hosszú bevezetőben is ígért kalauzolást, útmutatót szolgáltatják. Ezek a bekezdésekre osztott szövegek nem komplex elemzések, inkább további gondolkodásra serkentő, de azért kellően részletes kommentárok, melyeket a szerző „gondolatokként” és „magyarázatokként” határoz meg.
A szerző-magyartanár a bábáskodva tanítás híve, nagyon sokat kérdez, kísérőszövegeit gyakran egy-egy jól megválasztott kérdéssel vezeti fel:
„Egyetlen szó már lehet vers?”; „Mi történik azzal az emberrel, aki beszél?”; „Minek szól ez az ijedelem, a felnőtt férfi, az apa ijedelme?”; „Próza ez vagy vers?”; „Miért van a sor közepén egy vessző?” stb.
Ezeket a – hol filozofikus, hol nagyon is földhözragadt és praktikus – kérdéseket igyekszik aztán megválaszolni, de úgy, hogy egyértelművé tegye, mindegyik csupán egy lehetséges, nem pedig kizárólagos válasz a feltett kérdésre. A szoros olvasás eljárását alkalmazza, elsősorban a versek szövegszerűségére koncentrál, de – ahol relevánsnak tűnik – nem hagyja ki az értelmezésből az esetleges életrajzi hátteret, a költő életművében való elhelyezést sem.
Magyartanárként azt figyeltem, hasznát vehetem-e a tanítás során, segítséget jelenthet-e számomra a lírai szövegek közvetítésénél?
Természetesen nemcsak nagy lelkesedéssel olvastam végig a majd’ kétszáz oldalas könyvet, de megpróbáltam élesben is alkalmazni, megfigyelni, hogy megközelítésmódjai, kérdései, okos válaszai utat építhetnek-e a gimnazisták és a versek között.
Bár az Útikalauz a vershez és jelen recenzió megjelenése közötti idő szűkössége miatt nem tudtam szélesebb körben „kipróbálni”, hogy tanári segédletként is használható-e, azért bevittem egy csoporthoz, ahol Parti Nagy Lajos Lövölde tér című versével ismerkedtünk meg. (Azért éppen ezzel a verssel, mert az iskolánk nagyon közel található ehhez a budapestiek számára ismerős, különös hangulatú kis térhez.)
A szöveghez fűzött magyarázatokon végighaladva nagyon szépen strukturálódott az óra, holott nem volt igazán alaposan megtervezve.
A kis térről való beszélgetéstől a vers első, leíró részében található jelzőkhöz kanyarodtunk (luggadt, szélsepert, bősz), majd a „tarlott” jelző kapcsán hamar eljutottunk Berzsenyi A közelítő tél című verséhez.
A „vers segít kimondanom” soron hosszasan elidőztünk, beszélgettünk arról, hogy a vers voltaképpen megfogalmazza megszületésének okát, azt, hogy a beszélő képes legyen szólni a halálról. Majd a szöveg zárlatára tértünk át, és végül a Fenyő D. által felvetett formai kérdéssel, a szonettel is foglalkoztunk.
A rövid magyarázatok nagyon jó kiindulási alapot teremtettek, tényleg használhatók voltak, a diákjaim szívesen foglalkoztak a verssel. Számomra pedig ismét láthatóvá vált, mennyire másként szólalnak meg a kérdésfeltevései, máshová kerülnek a hangsúlyai annak, aki valóban kultúraközvetítőként tölti a napjait, az a hivatása, hogy különböző hátterű és személyiségű embereket tegyen nyitottá az irodalomra.
Az Útmutató a vershez kiválóan használható tanári segédletként is
De sokkal több ennél, mégpedig azért, mert nem tanítani, sokkal inkább felfedezni akar. Sokaknak izgalmas olvasmány lehet: aki szereti és érti a költészetet, annak éppúgy, mint aki ismerkedne vele, és keresi az utakat hozzá. A kötet elkalauzol a versek világába, egyik verstől a másikig, közelről nézi meg a szövegeket, olyan, mint egy tárlatvezetés egy virtuális kiállításon. Szerethetővé, érthetővé teszi a költészetet, és megmutatja, hogy ahhoz nem csupán egy szűk elitnek van hozzáférése. A versolvasás nem kiváltság, beavatottak szórakozása, hanem mindenki gyönyörűsége; közös kincs, melyről nem lehet lemondani pusztán azért, mert nem találjuk meg azonnal a hozzá vezető utat.
Kolozsi Orsolya
Fenyő D. György: Útikalauz a vershez
Illusztrátor: Gráf Dóra
Pozsonyi Pagony, 2021
197 oldal
3990 Ft