Közösséget teremt, karbantartja a lelket, ismereteket ad át, életvezetési tanácsot nyújt, szórakoztat, és környezetbarát
Nem sok olyan dolog van a világon, amely egyszerre nyújtja mindezt, talán csak az élőszavas mesemondás.
A reneszánszát élő népmese ma már mindenki számára „karnyújtásnyira van”, sokféle módon bukkan fel az életünkben: gyönyörű, gondosan szerkesztett köteteket találhatunk a könyvesboltokban, egyre többféle továbbképzésen, workshopon vehetünk részt a témával kapcsolatban, legújabban pedig már szakfolyóirata is van, így mindenki megtalálhatja a hozzá legközelebb álló kapcsolódási formákat. A roppant széles és lenyűgöző kínálat mellett egy dolgot nem szabad elfelejtenünk: a népmesemondás akkor virágzik igazán, ha mi magunk is mesélünk a gyerekeinknek, tanítványainknak.
Mesélő pedagógusként, Népmesekincstár-foglalkozásvezetőként (a módszer kidolgozója, Bajzáth Mária. Bővebben: ITT) munkám során napi szinten tapasztalom, hogy egy-egy mesemondó alkalmon nemcsak az egészen kicsi gyerekek vesznek részt szívesen, hanem – megfelelő történetek kiválasztásával – a kiskamaszok és kamaszok is megszólíthatók, s így valamennyien élvezhetik a mesehallgatás jótékony hatásait. Épp ezért fontos, hogy a pedagógiai munkában kiemelkedő helyet kapjon a rendszeres történetmesélés, és ne csak az óvodapedagógusok, tanítók és könyvtárpedagógusok között, hiszen bármelyik szaktanár beilleszthet a tananyaghoz kapcsolódó történeteket a tanóráiba. (Erről ITT írt korábban szerzőnk – a szerk.) Ezt a felfogást szem előtt tartva vettem részt a Meseszó Egyesület Veszprémben megrendezett 4. Kárpát-medencei Népmesemondó Találkozóján.
A Meseszó Egyesület a honlapján így mutatkozik be:
„A Meseszó Magyar Mesemondó és Szövegfolklór Egyesület 2014-ben jött létre, azzal a céllal, hogy a magyar szövegfolklórral foglalkozók szakmai egyesületeként a magyar kulturális életben, valamint a hagyományok és értékek őrzésében és továbbadásában kiemelkedő szerepet töltsön be, és biztosítsa a szövegfolklórral foglalkozók érdekvédelmét, érdekképviseletét.”
Az Egyesület tagjai oktatóként vagy jelenlegi/egykori hallgatóként kötődnek a Hagyományok Háza népmesemondó tanfolyamához, ennek hozományaként a mindenki számára nyitott Kárpát-medencei Népmesemondó Találkozót előző este egy zárt körű mesecsiszoló műhely vezette fel, ahol a képzett mesemondók egymástól tanulva fejleszthették mesemondói tudásukat.
Másnap Kovács Mariannának, az Egyesület elnökének megnyitója után Pendely korcában, gatya szorosában – mit viselnek a magyar népmesék szereplői címmel nézhettünk-hallgathattunk egy oldott hangulatú interaktív bemutatót Czerovszki Saroltának és Antalnak köszönhetően.
Nagyon hasznos volt, hogy a népmesékben felbukkanó viseletek közül a legtöbbet ott a helyszínen élőben, viselés közben is megcsodálhattuk. Pedagógusként rögtön felcsillan az ember szeme: milyen csodásan beilleszthető lenne ez a tudás játékos formában egy-egy meseórába, és milyen sok szóval gazdagíthatná a gyerekek szókincsét.
Hasonló érzéseket keltett Karakas Zoltán dudás délutáni hangszerbemutatója is, ahol néhány izgalmas különlegesség mellett olyan hangszereket is megismerhettünk, melyeket egyszerű alap hangszeres tudással, sőt, akár anélkül is megszólaltathatunk, így színesítve mesemondásunkat.
Kovács Mariannának és Bartók Ágotának köszönhetően praktikus tanácsokat kaphattunk arra vonatkozóan, hol és hogyan érdemes „nyersanyagot”, azaz mesét választani: a különféle mesegyűjtemények és adatbázisok ismertetése mellett sok más hasznos könyvtári szolgáltatásra is felhívták a figyelmet az előadók (például könyvtárközi kölcsönzés, bibliográfiagyűjtés-igénylés stb.).
Könyvtáros-tanárként a hallottak megerősítettek abban, milyen fontos, hogy nagyobb teret adjunk a könyvtárhasználati óráknak (akár egyes szakórák terhére is), illetve pedagógusként akár mesemondó, történetmondó alkalmakkal még többet tegyünk a könyvtárak népszerűsítéséért, hogy a könyvtári szolgáltatások minél inkább bekerüljenek a köztudatba.
Ha már sikerült a foglalkozáshoz kiválasztani a mesét, rögvest alkalmazhatjuk is a Sándor Ildikó lebilincselő előadásán hallottakat. Itt megtudhattuk, hogyan érdemes „szétszálazni” egy mesét annak érdekében, hogy biztonsággal megtaláljuk a vázát: azokat a részeket, fordulatokat, motívumokat, amelyeket az élőszavas mesélésből semmiképp sem szabad kihagynunk. A könnyebb megértés érdekében később kis csoportokban dolgozva ki is próbálhattuk a helyes módszert.
Nemcsak hivatásos mesemondóknak fontos, de mesélő pedagógusként is elengedhetetlen ismeret ez: kapaszkodókat nyújt, és biztossá teszi a meseismeretünket.
Egy népmesemondó-találkozón természetesen ki nem maradhat a mesemondás; ezt a felüdítő élményt a délután folyamán két ifjú felvidéki mesemondónak, Balázs Viviennek és Tamási Blankának köszönhettük. Nagyszerű élmény volt látni, hallani, hogy a fiatalok közt is milyen varázslatos előadók vannak. De jó is lenne, ha minél többen vinnék tovább a hagyományt!
Végezetül egy kerekasztal-beszélgetést hallgathattunk meg a Páva-minősítésről a zsűriben részt vevő, a díjat nyert, illetve korábban sikeresen szerepelt mesemondók részvételével, Fábián Éva mesemondóval, aki számos verseny zsűritagja volt már, Sándor Ildikó néprajzkutató-mesemondóval, a Hagyományok Háza munkatársával, valamint Bukovics Jani, Csíki Lóri, Pintér Zsolt, Dóra Áron, Hacsi Panni és Szénási Veronika mesemondókkal.
A beszélgetés megkoronázásaképp az egyik zsűritag, a legendás mesemondó Fábián Évike elevenített fel néhányat saját mesemondó-élményeiből
Előadásában kitért a különböző tájszavak történetbe illesztésének lehetőségéről. Bár tartalmi szempontból is nagyon hasznosnak tűnt mind a kerekasztal-beszélgetés, mind Fábián Évike előadása, számomra az igazi lényeg mindkét esetben az elbeszélések milyensége volt. A mesemondók szájából megelevenedő, valóban megtörtént eseményeken nyugvó anekdoták olyan színpadi élményt adtak, mintha sokszor mesélt, kidolgozott népmesét mondtak volna el, ugyanakkor az oldott hangulat, a személyes kiszólások, az interaktivitás közösséget kovácsolt, akkor és ott mind egy nagy család tagjaivá váltunk. Annak ellenére támadt ez az érzésem, hogy bizonyos szempontból kívülállónak számítottam, hiszen azon kevés résztvevők közé tartoztam, akik nem tagjai a Meseszó Egyesületnek, mégis nyitottan fogadtak. Tudtuk: mindnyájunkat összeköt a mesék iránti rajongás, alázat és tisztelet.
A 4. Kárpát-medencei Népmesemondó Találkozón szerzett élmények megerősítették bennem: fontos lenne, hogy minél több pedagógus váljon rutinos mesemondóvá, hiszen a mese valódi közösséget teremt, egyenlően szól mindenkihez, az elsajátított készségeket pedig sok helyzetben alkalmazhatjuk, és kétséget kizáróan élvezetessé, élménytelibbé tehetjük vele a tanórákat. Az élmények általi tanulás pedig mindig maradandóbb! Merítsünk hát bátran meséket a múltból, és mondjuk őket minél többször a jelen és a jövő öröméért.
Csörgei Andrea
Nagyon köszönönjük a fotókat Bartók Ágotának