Vissza
  • 2020.12.07
  • Pásztor Csörgei Andrea

A mesemondás funkcionalitása

Zalka Csenge Virág Mesemondók márpedig vannak – A nemzetközi mesemondás világa című kötetéről – pedagógusszemmel – írt Pásztor Csörgei Andrea.

A gyerekirodalom és a mesék az utóbbi években korábban sosem látott módon kerülnek fókuszba. Számos tanulmány, előadás, kötet érhető el, amelyek a (nép)mesék nélkülözhetetlenségét támasztják alá, akár pedagógiai, pszichológiai vagy irodalmi (és nem utolsósorban: kereskedelmi) szempontból szeretnénk kutatni a témában, vagy akár csak érdeklődőként tájékozódnánk. Ehhez képest a mesék közvetítéséről, interpretálásáról elérhető anyag lényegesen kevesebb. Ezért is hiánypótló Zalka Csenge Virág Mesemondók márpedig vannak – A nemzetközi mesemondás világa című műve, amelynek különlegessége, hogy sok más elérhető anyaggal ellentétben nem a régmúlt mesemondóit idézi fel, hanem a szerző saját hivatásos mesemondói tapasztalatán nyugszik, s ennek köszönhetően a mesemondás új aspektusait ismerhetjük meg. A kötet megerősíti azt az előzetes feltételezést, hogy a mesemondás mint diszciplína éppolyan sokoldalú – ha úgy tetszik: multifunkcionális –, mint maga a mese.

Népmese vagy műmese? Mondjam vagy olvassam?

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-03

Elöljáróban fontos leszögezni, hogy a mesemondás nem azonos a mese felolvasásával. Mindkettőnek megvan a maga funkciója, és vannak helyzetek, amikor elengedhetetlen, hogy egy műmesét pontosan, szó szerint olvassunk fel (például magyarórán, feldolgozás céljából).

Általánosságban elmondható, hogy a műmeséket inkább felolvassuk, az élőszavas mesemondást pedig a népmeséknek tartjuk fenn. 

Korábban, 100-200 évvel ezelőtt még elsősorban a felnőttek közösségi eseménye volt egy-egy mesemondó alkalom, ahol kizárólag élőszóval meséltek a közösség mesélői. Aztán az első, tudatosan gyerekek számára lejegyzett mesekönyv elindította a folyamatot, amelynek eredményeképp a mesék szép lassan kikoptak a felnőttek világából. Ezt erősítette, amikor a XIX.  század végén a paraszti társadalomban megjelentek az írni-olvasni tudók, „akik népszerű népkönyvekből, a ponyvanyomtatványokból, mesegyűjteményekből felolvasott meséikkel befolyásolni kezdték a mesemondókat és hallgatóságukat”, így az eredeti módja a mese átadásának („szájról szájra száll”) gyökeresen megváltozott. Majd ahogy a közösségi élet hangsúlyai is átalakultak, a felnőtteknek szóló mesemondó alkalmak is megritkultak, végül teljesen eltűntek. (Szerencsére csak egy időre, hiszen aztán a ’70-es években, a táncházmozgalom fellendülésével új életre keltek, hogy aztán egyre nagyobb népszerűségre tegyenek szert.)

Mivel a mesélés mint tevékenység a „gyerekszobákba húzódott vissza”, ezzel párhuzamosan jelentősen előtérbe került a pedagógiában és a pszichológiában a gyermeki fejlődés és a mesék kapcsolatának vizsgálata

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-09

Bruno Bettelheim múlt századi gyerekpszichológus ma már klasszikusnak számító művében így fogalmaz erről: „A mese a gyermek képzeletére bízza, hogy mit kezd azzal, amit a történet az életről és az emberi természetről elmond, hogy egyáltalán magára vonatkoztatja-e, s ha igen, akkor hogyan. A mese ugyanúgy építkezik, ahogy a gyermek gondolkodása, és ahogy a gyermek a világot megismeri: ezért is olyan meggyőző számára. A mese adott esetben sokkal jobban megvigasztalja a gyermeket, mint a felnőttek racionális érvei. A gyermek hisz a mesének, mert világ szemlélete olyan, mint az övé.”

Evidencia hát, hogy a kicsiket a mai napig mind szülőként, mind pedagógusként újra meg újra megkínáljuk a nekik való (nép)mesékkel, hogy a fejlődésüket biztosítsuk.

Fontos kiemelni, hogy ebben a kontextusban Bettelheim kifejezetten a népmesékre gondolt. Véleménye szerint „[a] kultúránkban uralkodó felfogás – kivált a gyermekek előtt legszívesebben tudomást sem vesz az emberi természet árnyoldaláról, és optimista haladáselméletet hirdet”. Szerinte ennek következménye, hogy a kifejezetten gyerekeknek szánt művek mellőzik azokat az egzisztenciális problémákat, amelyek azonban alapvetően fontosak lennének mindnyájunk számára. 

Való igaz: a gyerekirodalom nagyon sokáig nem foglalkozott az úgynevezett „tabutémákkal”

A halál, az átlagtól eltérő külső vagy magatartás, a szülők válása, a betegségek, az életvezetési nehézségek stb. olyan témák voltak, amelyeket a korabeli gyerekirodalom került, ugyanakkor a népmesékben mindezeket azért szimbólumokon keresztül felfedezhetjük. A szimbolikus közlés hozzájárult ahhoz is, hogy a felnőtt társadalom azon tagjai, akik a gyerekek számára a „bájos” és „tanulságos” történeteket preferálták, és nem törődtek a mesék mélyebb jelentésrétegével, a mesék elsődleges olvasata alapján kívánalmaiknak megfelelőnek találják azokat. (Bár sajnos mindig akadtak olyanok, akik még a népmeséket is finomítani akarták, ennek eredménye a sok megcsonkított, átírt és lényegétől megfosztott népmese-feldolgozás.) 

Mára árnyaltabbá vált a kép. A gyerekirodalomban is megjelentek ezeket a „nehéz”, „kényes” témákat érintő történetek. Igaz, hogy míg a népmesék szimbolikus világából a mesét hallgató gyerek csak annyit ért meg, amennyit érettsége, lelkiállapota lehetővé tesz, addig a gyerekirodalom konkrét szövegekkel és képekkel dolgozik.

Mindkettőnek van óriási előnye és hátránya is: az már a felnőtt felelőssége, hogy adott helyzetben éppen melyiket veszi elő a gyerek számára, és milyen módon adja elő.

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-05

Jelen írásban (annak ellenére, hogy könyvtári és drámafoglalkozások során magam is gyakran olvasok fel szó szerint egy-egy művet, mesét) az élőszavas mesemondást, különös tekintettel a drámapedagógia szempontjából, mint annak egyik határterületét szeretném vizsgálni. 

De vajon igaz-e a fenti állítás, miszerint az élőszavas mesemondás kizárólag a népmese „privilégiuma”? Egyáltalán miért fontos, hogy élőszóban meséljünk? Vajon csak hivatásos mesemondók mesemondása lehet célravezető? Tanulható ez a folyamat? És kik is a mesemondók?

Ezekre a kérdésekre a választ a tárgyalt kötetben megtalálhatjuk. 

Mesemondók márpedig vannak

Zalka Csenge Virág hivatásos mesemondó. A Néprajzi Lexikon meghatározása szerint a mesemondó „a népmesék megfogalmazója és előadója, tehát anyaggyűjtő, költő és előadóművész egy személyben, aki egy kisebb közösségnek művészi formában a külvilág eseményeit és az emberi élet törvényszerűségeit tolmácsolja. A népmesék iránti érdeklődése, a mese világában való tájékozódni tudása rendszerint már gyermekkorában megnyilvánul, s mire felnő, kialakul az a témacsoport, világszemlélet, erkölcsi felfogás, nyelvi készség, amelynek alapján meséit kiválasztja, repertoárját összeállítja”. Mindez a kötet tanúsága szerint illik a szerzőre is. Ám amíg a köztudat elismeri a korabeli mesemondóknak a közösségben betöltött nélkülözhetetlen szerepét, addig manapság – a szerző bevallása szerint – a „hivatásos mesemondóra” mint foglalkozásra a társadalom nagy része legalábbis erős kételkedéssel reagál.

Ennek a sztereotípiának a lebontásában nyújt segítséget a kötet, melyet akár „mesemondók kézikönyveként” is aposztrofálhatunk. Ennek ellenére nem csak leendő hivatásos mesemondóknak hasznos és élvezetes olvasmány, sőt! Fontos lenne, hogy minél többen megismerjék a tartalmát…

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-12

Való igaz, Zalka Csenge vérbeli mesemondó

Nemcsak azért állíthatjuk ezt, mert mesterdiplomáját az East Tennessee State University Mesemondás (Storytelling) szakán szerezte, hanem mert az egész könyv stílusa olyan élvezetes, hogy még a legegyszerűbb praktikák leírása is izgalmas olvasmányként hat, tele fordulatokkal, minitörténetekkel, anekdotákkal, ahogyan csak egy vérbeli mesemondó tud előadni. Rögtön az elején lebilincselő összefoglalót olvashatunk a nemzetközi mesemondó-fesztiválokról. Túl azon, hogy ritka kultúrtörténeti gyűjtésről van szó, mindezt olyan színes előadásban kapjuk, hogy azonnal kedvünk támad csomagolni és elutazni valamelyik helyszínre, de legalábbis jegyet váltani az egyik hazai mesemondó legközelebb elérhető előadására. Ez utóbbihoz nagy kedvet csinál egy hasonló, ám már kifejezetten a mesemondás hazai helyzetét bemutató összefoglaló fejezet, még akkor is, ha sejtjük: mivel a kötet 2016-os kiadású, bizonyos adatok azóta megváltoztak, illetve – hála a mesemondás egyre növekvő népszerűségének – ezek az alkalmak bővültek is. Mindez ösztönzőleg hathat, hogy utánanézzünk az ilyen eseményeknek, és közelebb kerüljünk a mesemondás és a mesemondók, a mesemondó műhelyek világához. A könyv ezzel máris igazolja azt, amiről később részletesen szó lesz: hogy a történetek általi befogadás mennyivel élvezetesebb, s ezáltal mennyivel hatékonyabb, mint sok más tanulástechnikai módszer. Felkelteni valami iránt az érdeklődést, és hagyni, hogy közel kerüljünk a történet tárgyához: ez a mesemondás lényege. 

Ugyanez a stílus és hatás érhető tetten a kötet többi részében is.

A szerző hihetetlen gondossággal tér ki minden olyan apró gyakorlati részletre, ami egy kezdő mesemondó számára hasznos lehet. Olvashatunk többek között, a helyszínekről, az önmenedzselésről, a gyakran elkövetett hibákról, a díjazásról, az előadásmódról és a repertoár összeállításáról.

Fontos részletként kapunk beszámolót arról, mit is jelent „nemzetközi mesemondónak” lenni, kapcsolódni a világ különböző tájain élő kollégák közösségéhez, részt venni (jelenleg akár online formában is) az előadásaikon, workshopjaikon. Egészen új szemszögből tekinthetünk a ma mesemondóira, némiképp felülírva, de legalábbis kiszélesítve a mesemondókról eddig alkotott képünket. Mindezeket együttvéve, nem hiszem, hogy akadna olyan kérdés a mesemondással kapcsolatban, amire ne lehetne a kötetben választ találni, sőt, a gyakorlati tanácsok megfogalmazása mellett számos olyan hasznos és fontos gondolatot olvashatunk, amelyek általános érvényűek, munkavállalóként más területen is alkalmazhatók (például hogyan határozzuk meg a munkánk értékét). Pedagógusként szívesen adnám végzős diákok kezébe a szöveget, mintegy „útravalóul”. 

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-07

A Multikulturális mesemondás: Tiszteletet a meséknek! című fejezetet pedig egyenesen kötelező (de legalábbis erősen ajánlott) olvasmánnyá tenném. A fejezet így kezdődik:

„A kulturális tisztelet kérdése a nemzetközi mesemondás sajátja.” Ez a felütés előrevetíti, hogy bár a fejezetben arra a kérdésre keresi a szerző a választ:

Mesélheti-e valaki egy olyan kultúra történetét, amely nem a sajátja?, az ezzel kapcsolatos elméleti alapvetés a kulturális sokszínűség tiszteletben tartását, az egymás iránti nyitottságot, az elfogadást tartja a multikulturális mesemondás kulcsának. Ezzel alátámasztva azt a gondolatot, hogy a mesemondás, ahogyan egyik „eszköze”, a népmese is, „[…] egy olyan világba vezet, amilyenné tehetnénk ezt a mostanit, és egy olyan emberi minőséget mutat meg, amilyenek lehetünk, ha kitartóan végigcsinálnánk mindazt, amit a mesék hősei”. A szövegen átsüt a tiszteletteljes alázat a mesék, a mesemondás és rajtuk keresztül más népek kultúrája iránt. Mindez azonban a felesleges pátoszt nélkülözve, olyan természetességgel történik, hogy e sorokat olvasva alig hihető: léteznek olyan embertársaink, akik nem így gondolkodnak.

Hasonlóképp nem csak leendő mesemondók számára izgalmas az a rövid lista, mely már a kötet elején összegyűjti a nemzetközi mesemondásban alkalmazott műfajokat, ezzel megcáfolva azt a gyakori sztereotípiát, hogy az élőszavas mesélés egyenlő a népmesemondással. A műfajok sokféleségét látva úgy vélem, a gyakorló pedagógusok egy része új ismeretátadási lehetőséget vélhet felfedezni a mesemondásban, nem is véletlenül. A szerző által összegyűjtött és definiált, a nemzetközi mesemondás (angolul storytelling) által alkalmazott műfajok az alábbiak:

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-06

Hagyományos történet: Idetartoznak a népmesék, a legendák, a mítoszok, azaz minden olyan történet, amely generációkon át öröklődött leírva vagy szájhagyomány útján, és a világ kulturális örökségének a része. És bármily meglepő, ide tartoznak korunk városi legendái is.

Személyes sztori: Olyasmi, ami magával a történet mesélőjével esett meg, vagy esetleg saját családjáról, ismerőseiről szól. Sokszor ide sorolják az illető származásáról, őseiről szóló családi történeteket is.

Történelmi mesemondás: Olyan történetek, amelyek történelmi eseményeken alapulnak. Ezeket gyakran a mesemondó szerkeszti össze sok-sok kutatómunkával, gyakorlattal és kreativitással, hogy a száraz tényekből izgalmas, mesélhető történet legyen.

Eredeti történetek (original story): Ebbe a kategóriába tartozik, ha a mesemondó egy irodalmi történetet (novellát, műmesét) mond el a saját szavaival, a maga előadásmódjában, illetve azok a fiktív sztorik, amelyeket maga a mesemondó talált ki. 

Kitekert tündérmesék: a szerző saját fordítása az angol „fractured fairy tales” kifejezésre. Olyan meséket takar, amelyeket a mesemondó jól ismert nép- és tündérmesékből alkotott meg, általában humoros vagy parodizált formában.

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-04

Oktatók, tanítók, mesélők

Kétségtelen, hogy az azonos című fejezetben található a legtöbb praktikus információ gyakorló pedagógusok számára. A fenti lista sokszínűsége már előre sejteti, hogy az oktatásban sokoldalúbban és hatékonyabban alkalmazhatnánk a történetmesélést, mint gondolnánk. „Az iskolai mesélés a hivatásos mesélők mindennapi kenyere” – állítja a szerző, majd csokorba szedi, milyen tantárgyakhoz kapcsolva jelenhet meg a mesemondás, mely tananyagok azok, amelyek feldolgozásában segítséget nyújthat egy-egy történet.

Az eredmény meglepő. Kézenfekvő, hogy egy-egy magyarórát, vagy – különösen a fenti lista alapján – történelemórát remekül kiegészíthet egy, a tematikába illő történet (hiszen szép számmal akadnak mítoszok, legendák, történelmi eseményeken alapuló mondák stb.). De Zalka Csenge felsorolása szerint épp így kapcsolódhat egy-egy történet akár művészeti (ének-zene, rajz), akár természettudományos (fizika, kémia, földrajz) tantárgyakhoz, számtalan ötletet adva, hányféleképpen közelítheti meg a mesemondó a meghatározott témát. (Például a tárgyhoz kapcsolódó híres emberek életrajzi történetei, a különféle anyagok, földrajzi jelenségek, égitestek, műalkotások születésének legendái – melyek akár valós alapokon is nyugodhatnak… Sőt! A szerző arról is beszámol, hogy az iskolán kívül miféle helyszíneken, rendezvényeken nyílhat még alkalom a mesemondásra: múzeumokkal, állatkertekkel kezdve a csillagvizsgálókon át akár a NASA rendezvényéig. Úgy tűnik, egy jól felkészült mesemondó repertoárja kiapadhatatlan.)

A szerző felsorolása roppant meggyőző, hatására késztetést érezhetünk, hogy pedagógusként magunk is összeállítsuk a saját tantárgyunkhoz kapcsolódó történetek gyűjteményét, színesítve velük az órák anyagát, kiegészítve módszertani repertoárunkat. Túl azon, hogy egy-egy találó történet elmesélése új lehetőséget kínál a tananyag átadására, más szempontból is fontos lehet.

A szövegértés mérése és fejlesztése mindig napirendi téma a pedagógiai gyakorlatban. Petőné Honvári Jolán pedagógus felmérése alapján arra következtethetünk, hogy az olvasott szövegértés fejlesztése mellett különös hangsúlyt érdemes fektetni a hallás utáni szöveg értésének fejlesztésére is. Ennek egyik legjobb gyakorlata, ha minél többféle szöveget (például rádióinterjút, szakszövegeket, zeneszám-szövegeket stb.) kell hallás után befogadniuk, majd annak összefüggéseiről valamiképpen számot adniuk. Erre különösen alkalmas az élőszavas történetmesélés, főleg akkor, ha a szöveg értésének feldolgozása drámapedagógiai eszközökkel történik. Ezek az eszközök kifejezetten alkalmasak arra, hogy általuk mozgásba hozzuk az önálló belső képkészítés technikáját. Ahhoz, hogy a szövegből ún. „belső képeket” alkossak, majd azokat valamiképp megjelenítsem, muszáj értenem a szöveg tartalmát, lényegét, összefüggéseit.

A mesemondás és a drámapedagógia

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-08

Az élőszavas mesemondás és a drámapedagógia eszköztára nagy százalékban azonos. Az élőszavas mesemondás lényege, hogy nem egy betanult mesét ad vissza az előadó, hanem a mese, történet szüzséjét, történeti vázát színezi ki improvizatív módon, a közönség igényeihez igazodva. Tehát az élőszóval való mesélés magában foglalja az „itt és most” pillanatnyi varázsát, éppen úgy, mint egy dramatikus folyamat. Gabnai Katalint idézve: „A dramatikus folyamat kifejezési formája: a megjelenítés, az utánzás; megjelenési módja: a fölidézett vagy éppen megnyilvánuló társas kölcsönhatás, az interakció; eszköze: az emberei és zenei hang, az adott nyelv, a test, a tér és az idő; tartószerkezete: a szervezett emberi cselekvés.” A két tevékenység között a legnagyobb különbséget talán az interakcióban részt vevő személyek közötti hierarchiában találjuk: míg a dramatikus folyamatnak szerencsés esetben minden résztvevő (beleértve a foglalkozásvezetőt is) egyformán aktív szereplője, addig a mesemondásban óhatatlanul a mesemondóé a vezető szerep, még abban az esetben is, ha – a mesemondás kívánalmainak megfelelve – folyamatosan interakcióba lép a hallgatósággal. Ennek ellenére fellelhetők a páhuzamok a mesemondás és a dramatikus folyamat között, különös tekintettel a megjelenési módok közül az interakcióra vagy az eszközök teljes tárházára (például gesztusok, arcjáték, hanglejtés, hang- és fényeffektusok használata, esetleg zenei aláfestés vagy betétdal).  

Ez az egyezés érhető tetten a kötet Mesefaragás: Gyakorlás és gyakorlatok című fejezetében is. A fejezet számos olyan gyakorlatot ismertet, amely a leendő mesemondóknak segítségére lehet. A szerző bevallása szerint a „mesefaragás” szó az ő saját magyarítása az angol „crafting stories” kifejezésre, amely „azt a folyamatot jelöli, melynek során egy ötletből előadás, egy könyvben olvasott szövegből élőszó lesz”. E gyakorlatok egy része (például A mese csontváza – azaz a mesének a történet szempontjából elengedhetetlen részeit szétválasztani az úgynevezett „sallangtól” vagy a Lerajzolni a mesét – mintegy „storyboardot” készíteni belőle stb.) olyan elemek, amelyeket egy-egy drámafoglalkozáson az úgynevezett közös dramatizálás keretén belül gyakran alkalmazunk.

Más gyakorlatokat is felfedezhetünk egy-egy drámaóra módszertani anyagai között (például Öt érzékszerv, Sétálunk a mesében stb). És ismét megfigyelhetjük a mesemondás „multifunkcionalitását”: a felsorolt módszerek közül jó párat alkalmazhatunk tanulásmódszertani segédletként is, különösen leíró tananyagok esetében, ami ismét azt a gondolatot erősíti meg bennem, hogy a könyvet nemcsak leendő mesemondók, de pedagógusok, illetve hatékonyabban tanulni vágyó diákok is haszonnal forgathatják. 

Remek példa az élőszavas mesemondás és a drámapedagógia ötvözésére Körömi Gábor és Sándor Ildikó 1998-ban indult Meseház-programja. A foglalkozás úgynevezett „dramatikus játszóház”, ami az óvodás és kisiskolás korosztálynak szól, és minden alkalommal egy népmesével játszanak, méghozzá úgy, hogy a játékban részt vevő gyerekek és pedagógusok együtt találják ki, játsszák el, és beszélik meg a mesei helyzeteket. Bár a foglalkozás nem színházi keretek között zajlik, számtalan olyan eszközt is alkalmaz, mint a színházak, a résztvevők számára pedig a színházihoz hasonló élmény nyújt. A módszer remekül adaptálható iskolai környezetbe rendszeres drámafoglalkozások keretén belül is. 

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-04

Egy alsó tagozatos csoporttal hetente egy alkalommal csupán 30 percet tudok foglalkozni

Ez az idő roppant kevés egy teljes foglalkozás levezetésére, elmélyülésre. A Meseház-módszerrel viszont ugyanazt a történetet végigjátszhatjuk heteken keresztül, folytatásokban. A történetvezetéshez a papírszínházat hívtam segítségül. 

A papírszínház ősi japán, eredetileg kamishibai névre hallgató eszköz. Egy fakeret, amelyben a nézők nagy, szépen illusztrált, a keretből egyesével kihúzható képeken követhetik a történetet, amit a mesélő a keret mögé bújva (vagy a keret mellé állva) a lapok hátuljáról olvashat fel (avagy mesélhet el élőszóban). Magam gyakran használom a papírszínházat a legkülönfélébb könyvtári és drámafoglalkozásokhoz, a legkülönbözőbb korosztályoknak. Az eszköz a képek segítségével tulajdonképpen készen kínálja a Mesefaragás fejezetben ismertetett Lerajzolni a mesét-gyakorlatot, hiszen az illusztrációk sora a történet vázát teszik ki.

A foglalkozásokon a Kiskondás című mesével dolgozunk. Mindenképpen olyan mesét szerettem volna választani, amit a gyerekek jól ismernek, egyrészt hogy a történet óráról órára való megszakítása ne hagyjon hiányérzetet bennük, másrészt hogy már otthonosan mozogjanak az alaptörténetben, így könnyebben elrugaszkodhassanak tőle. Fontosnak éreztem azt is, hogy népmese legyen, hiszen, ahogy korábban említettem, az a szimbólumok nyelvén szól, ezáltal könnyebb különféle megközelítéseket és játékokat kapcsolni hozzá.

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-11

Egy foglalkozáson rendszerint egy képpel foglalkozunk. A hozzá tartozó néhány mondatnyi meserészletet élőszóban mesélem el, és már ilyenkor megmutatkozik az élőszavas mesélés interaktivitása, hiszen gyakran beleszólnak, belekérdeznek, így bizonyos mértékig közösen alakítjuk a történetet. Ez jó lehetőség arra, hogy szabadon szárnyaljon a fantáziájuk, ugyanakkor arra mindig ügyelek, hogy – Zalka Csenge szavaival élve – a történet csontváza megmaradjon.

Ehhez ad kapaszkodót a foglalkozás teljes időtartama alatt a papírszínházas keretben látható kép. A meserészlethez a Meseház-módszer alapján válogatok játékokat. Lehetőleg minden alkalommal igyekszünk „belépni” a mesébe, szerepbe lépni (például falugyűlést tartani és véleményezni a Kiskondás tervét, hogy nekivágjon az útnak, vagy rövid jelenetekben eljátszani egy-egy részletet), emellett úgynevezett A-típusú szabályjátékokat illesztek a foglalkozásokba, de olyan is előfordult, hogy a mese egy jelenetéből kiindulva saját hasonló élethelyzeteikből alkottak jeleneteket. (Amihez előzetesen saját maguknak kellett egy-egy saját élményen alapuló történetet elmesélniük, így meg is teremtve az élőszavas mesemondás alapjait.) Az illusztráció nyújtotta stabil pont és a népmese sokrétűségének kombinációja olyan keretet hoz létre az egyes órákon, amely lehetővé teszi a maximális rugalmasságot, így bizonyos határokon belül igazodhatok a gyerekek aktuális fizikai-lelki állapotához, s egy ennyire rövid foglalkozást is tartalmasan tudunk eltölteni.

Meddig szóljon a mese?

Zalka Csenge Virág PÁSZTOR CSÖRGEI ANDREA-02

Felmerül a kérdés: vajon hány éves korig érdemes megkínálni a gyerekeket az élőszavas mesemondással? Zalka Csenge Virág tapasztalatai azt bizonyítják, hogy bármeddig. A szerző életkori bontásban jellemzi a mesehallgató-korszakokat. Megtudhatjuk, melyiknél mi a nehézség, mire érdemes odafigyelni, mi a követendő. Azt valószínűleg senki nem vonja kétségbe, hogy a nagyóvodás–kisiskolás korosztály a leglelkesebb a mesehallgatásban, de a szerző arra is rávilágít, hogy ha megfelelő történettel kínáljuk meg őket, a nagykamaszok (középiskolások) és a kiskamaszok (felső tagozatosok) is szívesen hallgatják az előadást, még akkor is, ha ez utóbbi korosztály kemény dió: „Soha mesemondónak olyan keményen nem kell dolgoznia a saját kúlságfaktorán, mint a kiskamaszok között.” Hogy mifélék a kamaszok számára lebilincselő történetek, azt a szerző egy másik művében gyűjti csokorba. Ami a hozzám hasonló drámapedagógusoknak, akiknek egyazon foglalkozás keretén belül kell ugyanazt a szöveget feldolgozniuk 5. osztályos és 9. osztályos gyerekekkel, hatalmas segítség, hiszen a kötet anyagából bátran meríthetünk: a szimbólumok nyelvén beszélő népmesék alkalmasak arra, hogy ugyanazzal a történettel az életkorból fakadó érdeklődésnek megfelelően, differenciáltan foglalkozzunk.

Zalka Csenge Virág Mesemondók márpedig vannak című könyve a nemzetközi mesemondás világának tematikáját, stílusát tekintve is egyedi és hiánypótló mű.

A tartalom minősége ugyanakkor indokolná a letisztultabb grafikájú és tipológiájú, akár kemény kötésű borítót, a jobb minőségű papírt, s adott esetben fotók, illusztrációk beillesztését is.

De mindezek hiányáért kárpótol a jól szerkesztett kötet, a lendületes, érdekfeszítő előadásmód és a temérdek hasznos, új információ. Az olvasó örömmel raktározza el a kötet végén összegyűjtött tíz plusz egy mesét a mesemondásról, hogy aztán a megfelelő helyen és időben továbbadhassa másoknak. Hiszen mesét mondani jó.

Pásztor Csörgei Andrea

Felhasznált szakirodalom:

Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, ford.: Kúnos László, Budapest, Corvina Kiadó, 2008, 348.

Bezerédj Anna: Flóri könyve sok szép képekkel, földrajzokkal és muzsika melléklettel, Pest, Heckenast Gusztáv, 1836.

Bolton, Gavin: A tanítási dráma elmélete, Színházi Füzetek V., Budapest, Marczibányi Téri Művelődési Központ, 1993.

Csányi Dóra – Simon Krisztina – Tsík Sándor (szerk.): Papírszínház – Módszertani kézikönyv, Budapest, Csimota Kiadó, 2016.

Gabnai Katalin: Drámajátékok, Budapest, Helikon Kiadó, 2015, 638.

Körömi Gábor – Sándor Ildikó: Mi a Meseház? (A gyakorlat módszertani megközelítése), in: Dráma-pedagógia-színház-nevelés, Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2016.

Mászlainé Nagy Judit: A beszédértés fejlesztésének lehetőségei és tanulságai 5. osztályos tanulók körében, Anyanyelv-pedagógia, 2014/4. szám. (Utolsó letöltés ideje: 2020. 11. 07.)

Ortutay Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.  

Pásztor Csörgei Andrea – Pompor Zoltán: Az olvasóvá nevelés hazai és nemzetközi jó gyakorlatai, in Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd. A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2017, 490.

Petőné Honvári Jolán: Hallás és olvasás utáni szövegértés különbségeinek vizsgálata egy negyedikes osztályban, Új Pedagógiai Szemle, 2014/9–10. szám. (Utolsó letöltés ideje: 2020. 11. 07.)

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya, Budapest, Hagyományok Háza, 2004, 124.

Várkonyi Zsolt: A gyerekeket érdekli a halál, mi pedig gyakran nem tudjuk, hogyan válaszoljunk – Interjú Bajzáth Mária mesepedagógussal, Librarius, 2016. 08. 25. (Utolsó letöltés ideje: 2020. 11. 10.)

Zalka Csenge Virág: Mesemondók márpedig vannak. A nemzetközi mesemondás világa, Budapest, Pont Kiadó, 2016, 248.

Zalka Csenge Virág: Hősök és pimaszok. Mit és hogyan meséljünk kamaszoknak?, Budapest, Pont Kiadó, 2019, 152.