Melyik volt a legemlékezetesebb színházi/bábszínházi előadás, amelyet gyerekként látott, és miért éppen az?
Még nem voltam iskolás, mikor anyám nyolcadikos tanítványainak a János vitéz-előadásáról ki kellett vinni, mert annyira megijedtem, hogy sírtam. Ez számomra és a család számára is emlékezetes maradt. Ötévesen, 1957-től követtem a tévén az akkor még kísérleti adásokat, legtöbbször a fogmosó maci keretezte meséket, bábfilmeket és az orosz rajzfilmeket néztem. Az akkoriban szokásos gyakori ismétlések cseppet sem zavartak, volt alkalmam minden mesét többször is látni. Apám 8 mm-es kisfilmekről vetítette esténként a Popey-filmeket, aláénekelve a filmzenét, elmesélve nekem és az öcsémnek, amit éppen látunk. A vetítések ismétlésének száma korlátlan volt, az évek alatt több százszor is láthattunk mindent, csak a villanyt kellett lekapcsolni hozzá, mint a diavetítéseknél.
Mi vonzotta erre a pályára?
A véletlenek, amiket nevezhetünk sorsszerűségnek is, sodortak egy irányba. Csellistaként kerültem színházközelbe. Aztán zeneszerzőnek neveztek, amikor dalokat és kísérőzenéket írtam a Körszínházban, a Huszonötödik Színházban, a Játékszínben és a Madách Színházban. Ady-dalok zeneszerzőjeként, a Balassi Bálint szavalókör egyetemi színpadi Ady-estjét már rendezőként is jegyeztem. Ők kértek fel a következő bemutatójuk rendezésére, ami egy gyerekműsor volt. Szabad kezet adtak. Amikor Másik János „Hó hahó”-t énekelt, és a gyerekek boldogan visszhangozták, eldőlt számomra minden. Úgy éreztem, hazataláltam.
A mai gyerekszínházi előadások mennyiben mások, mint a régebbiek?
Gyerekkoromban hol unatkoztam, hol meg féltem a gyerekelőadásokon.
Ha mai gyerekelőadásokról beszélünk, leginkább a Kolibri színházi előadásokra gondolok, ott igyekszünk a feloldatlan szorongást és félelmet elkerülni, de az unalmat, a motiválatlanságot is száműzni az előadásokból. Nem általában játszunk gyerekeknek, hiszen nagyban mások a korcsoportok elvárásai, és a befogadóképességük is különbözik. Mi hozzájuk igazítjuk a mondanivalónkat, a műsorunkat. Ha minket is megérint, mikor a korcsoportok elvárásaira gondolunk, akkor jó úton járunk. Régen is voltak jó gyerek- és ifjúsági előadások, és ma is vannak olyanok, melyekre nem szívesen vinnénk el a saját gyerekeinket, ezért nem gondolom, hogy a mai színház mindenben meghaladja a régiek értékeit. A munkánk értékét régen is, ma is az határozza meg, hogyan tekintünk a gyerekekre, mennyire vagyunk képesek az előadásaink létrehozásakor rájuk gondolva jól felmérni az igényeiket, támogatni őket az önismeretük, az identitásuk megalapozásában, a személyiségük fejlődésében.
Mitől lehet maradandó egy gyerekszínházi élmény?
Ha örömet szerez, ha beépül a fejlődésükbe, ha évtizedek múlva is fel tudják idézni, akkor maradandó. A Bors nénire a sokadik generáció hozza el hozzánk a gyerekeit, unokáit, tehát ez maradandó élmény. A napokban kaptam egy e-mailt, amelyben mamák, barátnők emlékeznek Tamkó Sirató Károly Mesélő kert című mesejátékára, amit hétévesen láttak a Radnóti Színházban. Ott a nézők csúszdán lecsúszva juthattak be a nézőtérre. A színházi csúszdázás emléke maradandó ma is, boldogan emlékeznek rá felnőttként az egykori hétévesek.
Kolibri-repertoárunk sikerdarabokból áll, a csecsemőktől a fiatalokig minden generáció talál olyan előadást, amelyet évtizedek óta műsoron tartunk, mert szeretik őket, ma is sokan ajánlják a gyerekeiknek, unokáiknak, és felnőttként is szívesen újranézik velük. Néha csak egy mondat, vagy egy gesztus az, ami belénk vésődik; lehet, hogy azt sem tudjuk melyik előadásban láttuk, de már a miénk, velünk marad, amíg csak élünk.
Az elmúlt évek kínálatából melyik az az öt előadás, amit ajánlana a gyerekeknek és/vagy felnőtteknek, és miért?
Lapozzanak bele a kolibris műsorfüzetünkbe, és keressék meg az előadások közül azt a korosztályt, amellyel színházba szeretnének jönni. Biztosan találnak a gyermekük korcsoportjához illő öt olyan előadást, amit bátran és lelkesen ajánlhatok.
Melyik volt a legkedvesebb saját munkája az elmúlt időszakban, miért és kinek ajánlaná?
Mindig az utolsó a legkedvesebb, mert még a fejemben kavarog minden, ami a megszületéséhez kellett. Most Az ember tragédiája kavarog bennem, ami a pandémia miatt félbeszakadt, de nem beszélhetek róla mint előadásról, mert még nem mutattuk be. A Locspocs-mesék új változatához írt dalokat most fejeztem be, azok is a legkedvesebbek közé tartoznak, de a darab bemutatója még messze van. Az Aranygyapjas kalandot, amit úgy ajánlhatok, hogy nagyon szeretem, a nézőink is kedvelik, és ha színházban mostanában nem is, sztrímelve hamarosan újra látható lesz. Amit játszani is fogunk, ha már lehet, és streamelve ma is műsoron van, az a Macska voltam Londonban és a Mágikus állatok iskolája. Nagyon szeretik a nézőink is, és én is ezeket az előadásokat, csakúgy, mint a Bors nénit vagy a Todát, a Bogyót és Babócát vagy a Marék Vera-meséket, de sorolhatnám a többit is. Aki többször járt már nálunk, igazolhatja, hogy nem a levegőbe beszélek.
Melyik meseszereplő bőrébe bújva kezdene új életet, ha lehetne?
Mindig abba, amit éppen nézek. Ha azonosulni tudok egy szereplővel, végigélhetem vele a megpróbáltatásait, a kalandjait, a bánatát és örömeit, de akármi vár rá, abban biztos lehetek, hogy a végén, minden jóra fordul. Erre a bizakodásra felnőttként is nagy szükségünk van.
(Körkérdésünkre elsőként Gimesi Dóra válaszolt, ITT olvashatjátok a vele készült interjúnkat.)