Nemrégiben jelent meg Grecsó Krisztián Belefér egy pici szívbe című varázslatos gyerekverskötete (ITT olvashattok róla egy friss recenziót). És hogy mi minden fér bele? Nos, többek között névnapi sorolók, csalfa állatok mustrája, varázslások, „nyammogók”, mondókák. És még a szíven innen, de már a köteten túl belefért egy-egy kérdés-felelet is.
Ha valaki közreadja a gyermekének szánt verseket, akaratlanul is szűkül a privát tere. Hogy éled meg, hogy bizonyos életeseményeid a nyilvánosság előtt is zajlanak?
Mindig is alanyi szerző voltam, mondhattam bármit, az olvasó, ha akart, engem látott a főhős karakterébe. De ami az igazi váltás volt, az a közelmúltban történt, ugyanis azzal a döntéssel, hogy felvállaltam a sorsom, a betegségem, konkrétan, hogy rákos voltam, ezt a „priváttér-szűkülést” is meg kellett élnem. Hezitáltam is sokat, és temérdek félelmem beigazolódott. Mégsem bántam meg; úgy éreztem, nem legalizálhatom a mai, domináns szégyen-narratívát és a gyakori áldozathibáztatást.
De jelen esetben nem csak rólam van szó, nem csak az én bőrömre megy a játék, ezért sokkal jobban aggódom. A kislányom énképe sérülhet, ha nem vigyázunk rá. Fogalmam sincs, mit kell csinálni, egyelőre annyit érzek, hogy óvni kell őt a nyilvánosságtól. Nem mondom, hogy amikor a barátaim, ismerőseim büszke gyerekposztjait látom, nem érzem korlátozva magam, de ez van – én nem posztolhatok róla, ha az ő privát terét óvni szeretném.
A Belefér egy pici szívbe kötet versei, ciklusai egyszerűen magukhoz rendelődtek, vagy volt olyan vers, amit aztán „hiánypótlásból” írtál? Szóval mennyire volt tudatos a könyv, illetve mennyire kellett hozzádolgozni?
Ilyen, amikor egy profi író kérdez! Mindkettő: ez lassú folyamat volt. Sokáig csak jöttek a sorok, a rímek, a témák, szaporodtak a versek, aztán körvonalazódni kezdtek a témacsoportok és a formák. Őszintén bevallom, írtam állatos verset azért, mert rövid volt a ciklus. De különben spontán módon épült az egész, és úgy dolgoztam, mint kezdő koromban.
Jegyzeteltem, kis füzettel és ceruzával jártam. Hiszen a motiváció maga is így indult: ringattam a lányom, hogy ne sírjon, és énekeltem neki azokat a gyerekverseket, mondtam a mondókákat, amiket én is hallottam annak idején.
Végre továbbadhatom ezt a nyelvet, és vele a Bóbitát. S mivel ezt a ringatósdit, nyugtatósdit nem ritkán kell csinálni, hát a ritmusokra új sorok jöttek. Maga a kötet is sokhangú lett, mert a mondókaszerű, apró daraboktól indulunk, és reményeim szerint a felnőtteknek is örömet okozó versekig jutunk.
Utalásszerűen felfedezhetjük a Quimby Kilégzés című lemezét a Se füle, se farka-ciklus első oldalán. Ez a grafikus privát gesztusa, vagy te kérted meg rá?
Tudja, hogy imádom az ilyesmit! Ezen hangosan nevettem. A Vera címlapján meg az Abigél premierplakátja van elrejtve a szegedi utcán. Ezek mind Andriséi. Remek humora van, és ez az egyik erőssége, a rétegzettség. Ezt nem hiszem, hogy sokan észrevették még rajtad kívül.
Baranyai (b) András illusztrált többek között Kiss Ottó- és Tóth Krisztina-köteteket is. Volt kérésed, elképzelésed, hogy milyen legyen a vizuális tartalom, illetve hogy mennyiben térjen el Baranyai az ő jellegzetes világától?
Háy János könyveit is ő csinálja! És még sorolhatnánk. Én Andris rajongója vagyok, a munkái – nem a kötetborítók – fent vannak az otthonunk falán, büszke vagyok rá, hogy együtt dolgozunk. Amikor a Magvető kitalálta, hogy jelenjen meg minden könyvem új borítóval, a Baranyai-sorozatban, az egyedi, kézzel rajzolt Baranyai-betűkkel, akkor visszafelé haladtunk, és a Pletykaanyu volt az utolsó. Annak a fülszövegén az ő életrajza is ott van, ami szerintem jelzi, mennyire nagyra tartom. És most jött a közös munka koronája. Te apa vagy, tudod, hogy az illusztrátor egyenrangú a szerzővel, sőt, van olyan életkor, amikor dominál.
Nagy tempót diktálsz, két verseskönyved is megjelent az idén, tavaly pedig a Vera című regényed. Szerencsés-e egy évben két verseskötetet kiadni? Még akkor is, ha más a két kötet célcsoportja…
A gyerekverskötet annyira más világ, annyira más polc, sőt, gyakran más könyvesbolt is, hogy nem zavarja a felnőtteknek szóló könyvek köreit. Ráadásul a Magamról többet címadó versfüzére ott végződik, ahol a Belefér kezdődik. Mintha csak lehetne lírai dramaturgia vagy időrend. 2020 számomra a versek éve lett, nem lehet mondani, hogy ne vártam volna vele, huszonhárom év után jöttek ezek a verseskötetek. Reményeim szerint megtámogatva egymást, egyet a nagy Bóbitáknak, egyet meg a kicsiknek.
Mindenkire másképp hat a siker, van, aki leblokkol tőle, más éppen motiválatlan lesz, megint másoknak megsokszorozza a kreatív energiáit. Te hogyan éled meg a sikert?
Engem nagyon feldob és motivál, hogy vannak olvasóim. Megbecsülöm magam, mert nagyon sokáig nemigen voltak, és nem felejtettem el, milyen az. És azt is tudom, milyen ingatag ez az úgynevezett „siker”. Ráadásul a hétköznapokban ennek kevés nyoma van, a vírus óta, lassan egy éve meg konkrétan semmi. Néha jönnek olvasói levelek, vagy pimasz kérések gimisektől, hogy elemezzem magam, ha már így kitoltam vele, hogy ilyet írtam, mert „ő el van havazva”.
Adná magát, hogy mivel főleg prózát írsz már, a gyerekverseid is szabadversek legyenek… (vö.: svéd gyerekversek) Miért ragaszkodtál a könyvben végig a kötött formához?
Mert én ebbe nőttem bele, és az apává váláskor megnyíltak gyerekkorom ismeretlen tárnái. És mert az alkotási folyamat, ahogy már említettem, az volt, hogy a létező versekre, ritmusokra jöttek a variációk. Ez odáig fajult, hogy már akkor is járt az agyam, ha ment a rádióban valami. Így született a Kicsi, gyere velem rózsát szednire az Állatkerti séta.
Mivel kiléptél az úgynevezett „rezervátumirodalomból”, olyanokat is elérsz, akiknek meg kell magyarázni a rájátszásokat, allúziókat, bizonyára ezért is tartalmaz a könyv a végén egyfajta magyarázatot, hogy többek között beidézed József Attilát, Weöres Sándort stb. Előfordulhat, hogy lesznek szülők, akik nehezményezik az Aldi és a Tesco említését, vagy bármit, ami a mai korunkra utal… Mérlegel az író, hogy a kevésbé nyitott szülők, pedagógusok vajon hogyan reagálnak egy-egy szövegre?
Bevallom, ez eszembe sem jutott.
A Bóbita-lét hétköznapjait, a mesék megélt valóságát, a költészet alanyiságát akartam bemutatni, hogy ezek a hétköznapi hősök mi magunk vagyunk. És a mi életünkben olyasmi csodák vannak, hogy „jön hajnalban a kukás”. Szóval nem mérlegeltem, eszembe sem jutott. Ilyen alapon talán az a legprovokatívabb tétel, hogy a karácsonyi versben azt mondom, Jézust örökbe fogadták.
Persze az egész játékos, ironikus és mókás, de mégiscsak ott van benne, hogy a hitünk, egy új szövetség alapja ez. Isten gyermeke nem hagyományosan fogant, a szívbe született. És az elfogadás maga, hogy a szülei mégis édesszülőkké lettek, az az Istennel kötött szövetség. Az örökbefogadás misztériuma is ez. Nekem ez egy csoda, mert gyarló vagyok, és gyakran megrendül a hitem, de ha az életem felől olvashatom, az segít.
A kötet végén köszönetet mondasz a tíz hónapos kislányodnak, Hannának, és egy kisfiúnak, Vári Vincének, aki a segédszerkesztőd volt. Hogy kell elképzelni a munkájukat?
A kötet írása idején a lányom még elvarázsolódott az olvasástól, a rímektől, kacagott, ahogy az édesanyja eljátszotta neki. Különösen a Tatok-tatok volt műsoron, Szabó T. Anna remek kötete. Nagyon büszke vagyok rá, hogy amikor Annáék voltak nálunk babanézőben, vacsorán, külön verset kapott a kötet dedikációjaként Hanna. Szóval az ő munkája az volt, hogy jelezzen. Ha nevetett, maradt a vers. Vári Vince pedig Turi Tímea kisfia, ő a kötet szerkesztője. Timi felolvasta a kötetet Vincének, akinek például olyan kérései voltak, hogy az Évsoroló minden versszakában legyen benne a hónap neve. Vagy: legyen egy olyan vers, hogy „Belefér egy kicsi holdba”. Az ember vegye komolyan a vice-szerkesztőjét. Kérte, hát lett.
Poós Zoltán
Fotók: Bach Máté/IGYIC