Hogyan lett belőled gyerekkönyvszerkesztő?
Filozófia szakosként a mesék világa volt a szakdolgozatom témája, ebből kiindulva aztán nem lehetett megkerülni a kortárs mesék vagy a felnőttmesék világát sem, így kerültem az irodalom vonzáskörébe. Kutatással, kritikaírással kezdtem – ma is elsősorban kritikusnak tartom magamat.
A kettő persze szorosan összefügg, és ez választ is ad a kérdésre:
úgy lettem gyerekkönyvszerkesztő, hogy általában elégedetlen voltam a gyerekkönyves kínálattal.
A Cerkabellánál megtaláltam azt a helyet, ahol csupa, a szívemnek kedves kézirattal foglalkozhatok.
Mi volt a legkedvesebb olvasmányod gyerekként, és milyennek találod most, szakemberként újraolvasva ugyanazt?
Két kedvencem is volt. Az első amolyan kortünet: A két Lottit olvastam, nem egyszer, rengetegszer, akkor is, ha éppen két könyv között voltam, és éppen nem tudtam, mi legyen a következő, szóval pihenésképpen is. Éppen a hetekben kérdezte a most tízéves kislányom, hogy miért olvastam el annyiszor.
Azt gondolom most, hogy a kalandos egymásra találáson, a csere izgalmán meg a boldog befejezésen túl a könyv világának egésze vonzott: az, ahol és ahogyan éltek, beszéltek – olyan rendben volt benne minden. Az illusztrációkat meg imádtam!
A másik, amit ezzel felváltva olvastam hosszú évekig újra és újra, az a Winnetou. Akkoriban egy rövidített változatot olvastam persze, de nem is a szöveg irodalmi minősége volt a lényeg – most már idegesítően bugyutának tartanám, nagyon zavarna benne az idealizálás ‒, hanem a hősök. Olyan akartam lenni, mint Old Shatterhand! Aztán olyan, mint Jelky András (nagy vizekre vágytam!) meg Aragorn, mindenekfelett… Nem voltam az a csajos típus.
Ha nem a saját munkáidból kellene ajánlanod egy igazi kedvencet, mi volna az, és miért?
Zalka Csenge Virág mesegyűjteményeinek nagy rajongója vagyok. Eleve szeretem a válogatás szempontjait, nagyon jók a szövegek bennük, az illusztrációk, a tipográfia – szóval tökéletes.
Milyen könyveket szerkesztesz jelenleg, ezek közül melyiket ajánlanád, és miért?
Mindegyiket ajánlanám, értelemszerűen, hiszen azért szerkesztem őket, mert jónak tartom. Na, jó, nem fogom mindegyiket felsorolni…
Veszpi Gyula Főkalóz kapitány című kalandmeséi a legkisebbeknek szólnak, a Mesepogácsa-sorozatban jelenik meg. Írhattuk volna azt is alcímnek, hogy meghökkentő mesék, mert békésen elférnek bennük egymás mellett kalózok, sárkányok, kacsák, tündérek és jedi lovagok. Mándi-Kövesdi Dóra rajzai meg szuperek!
Bernáth Zsolt újabb ifjúsági regénye, a Tegnapután, holnapelőtt talán még lenyűgözőbb, mint Orsi első kalandja, a Lemezbolt a Szent János utcában. (Erről szóló írásunkat ITT olvashatod.)
Ez az utazás Spanyolországba visz, végig az El Caminón, némi visszalépegetéssel az időben, műkincsekkel – valódi kultúrtörténeti lakoma ínyenceknek. Nagy erénye a szerzőnek, hogy roppantul képszerű, remek a humora, sosem tudálékos (ami ennyi információközlés mellett elég nagy veszély amúgy), és abszolút komolyan veszi az olvasóit.
A Cerkabellánál komoly hagyománya van az antológiáknak, most kettőt is szerkesztek:
Takács Mari rajzolja éppen a Tengerecki ‒ kalandok Magyarországon kortárs mesék és mondák kötetet, Szabó Imola Julianna meg a Macskák mesés könyvét. Mindkettő páratlanul szép lesz, remek szerzőgárdával, amolyan jutalomjátékként élem meg őket.
Szerinted számíthatunk arra a következő időszakban, hogy újabb és újabb tabutémákkal foglalkozó gyerekkönyvek jelennek meg? A világ nagy átalakulásban van, és láthatólag számos kérdésre keresi a választ a gyerekirodalom is: mit gondolsz, a jó könyvek közelebb vihetnek bennünket ezekhez?
Igen, számíthatunk rá. Igen, a jó könyvek közelebb vihetnek minket a világ nagy kérdéseinek megválaszolásához.
Egy szerkesztő mindig olvas, keresi az újdonságokat, vagy szán egy kis időt a pihenésre is?
Mindig olvasok, ha nem is „dolgozom”: idegen nyelven, szakirodalmat, felnőtt szépirodalmat.