A vajdasági Csókán született Tóbiás Krisztián A Mikulás rakétája című különös verseskötete nemcsak a szerbiai háborús traumákat dolgozza fel, de a gyerekkor mikulásos élményeit is. Szóval annyi mindent hozhat a nagyszakállú, van, amikor például kötetet, és sok-sok jó mondatot.
1997-től a vajdasági Képes Ifjúság zenei rovatszerkesztője voltál. Tudtál arról, hogy a nyolcvanas években afféle alternatív-rockos sorvezető volt a lap Magyarországon? Hogy sokan innen tájékozódtak arról, mi történik, mondjuk, Londonban? Milyen volt ebbe az örökségbe belépni?
A Képes Ifjúság mindig is progresszív ifjúsági lap volt, sok jó kezdeményezéssel, például az Ifjúság Symposion-melléklete önálló lapként lett Új Symposion. Sok szerencsés-szerencsétlen esemény vezetett el odáig, hogy a keleti blokkon belül Jugoszlávia tudott leginkább nyitni a nyugati kultúra felé, s ennek egyértelmű haszonélvezője lett a kultúra és a kortárs művészet.
A Képes Ifjúság zenei rovata is, ahogy mondod, a hetvenes-nyolcvanas években már a nyugati pop-, rock-, punkzenékről tudósított, olyan szerkesztőkkel az élen, mint például Fenyvesi Ottó. A kilencvenes évek végén már mindenhonnan elérhető volt a nyugati zene, a garázsegyütteseket felváltották a mesterségesen, menedzsmentek és kiadók által kreált zenekarok, és a háború is, ugye… nem volt már olyan egyszerű átugrani Budapestre vagy Bécsbe egy koncertre, a felbomló Jugoszláviába meg nem nagyon jöttek külföldi zenekarok. Így mi inkább a vajdasági előadók felé fordultunk, és lehetőségeink szerint őket próbáltuk propagálni. Az viszont mindenképp szerencsés volt, hogy már az elején az újat és egyedit kereső légkörbe kerültem. Egyébként Ottóval is, ahogy az egykori Új Symposion-os szerkesztőkkel, akikkel, ha nincs a háború, otthon találkozom, később Veszprémben dolgoztam együtt.
Felnőttkorodban a polgári foglalkozásod sokszor újságíró, lapszerkesztő volt. Minden lap új helyzet, új tanulás lett, vagy ez egy szakma, közel hasonló kihívásokkal?
Az előbb említetted 1997-et. Utánaszámolva ez huszonöt év, amit kisebb kihagyásokkal, de szerkesztőként töltöttem különböző lapoknál. Persze, mindegyik más volt, mindből sokat tanultam, más napilapot, hetilapot, közéleti vagy művészeti lapot szerkeszteni.
Más, amikor egy nagy, intézményesített stáb dolgozik melletted, és más, amikor menedzser, szerkesztő és takarítószemélyzet vagy egymagad. Ez utóbbi egyébként, annak ellenére, hogy rengeteg energiát emészt fel, sokkal kreatívabb és izgalmasabb számomra, sokkal több szabadságot ad.
Az újságírás többé-kevésbé kényszerpálya volt, amiből valamennyit hozzátehettem a zsebpénzemhez, kipótolhattam az egyetemi költségeimet. Egy évig még horoszkópot is írtam, mert az volt az egyetlen, amit senki sem akart lelkesedésből csinálni, és azért még fizettek érte. Édesanyám azóta nem olvas horoszkópot.
Ha van, ahol szinte nagyító alatt lehet megfigyelni a középosztály és a kultúra viszonyát, a kultúra fogyasztását, az Balatonfüred. Milyennek látszik a pozíciódból ez a bizonyos, kultúrára talán jobban áldozó közönség?
Füred érdekes település. Amellett, hogy a város egyik domináns marketingeleme a kultúra, presztízskérdés is. Persze, polarizált az igény, más a helyi lakosok kulturális igénye, és más a turistáké, de azért jelentős átfedések vannak. Talán ez az egyik oka annak, hogy a szülővárosom, illetve a korábbi lakóhelyeim mellett – visszaszámoltam, eddig tíz–tizenkét városban éltem huzamosabb ideig – Füreden otthon érzem magam.
Ami a pozíciómat illeti, az inkább a városból kifelé irányuló kulturális marketinget érinti. Persze, vannak rendezvények, amelyeknek szervezői, társszervezői is vagyunk, de végül is a Tempevölgy inkább olyan országos műhelyként próbál létezni, amelynek a központja Balatonfüreden van.
Beszéljünk A Mikulás rakétájáról! A 2000 után született vajdasági gyerekeknek ugyanolyan nehéz felfogni a háborút, mint az anyaországiaknak? Vagy a vajdasági gyerekek beleszülettek valamibe, és akkor is „értik” a közelmúltat, ha nem beszéltek róla otthon?
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy olyasmiről beszéljek, amiben nem élek benne nap mint nap. Közvetlenül a háború után költöztem Magyarországra, és ritkán van időm hazautazni (otthonról haza). A háborúból mindenkinek vannak történetei, sérelmei, halottai, és a gyerekek is hallják ezt. Ahogy mindenkinek vannak barátai, rokonai is, akik a mozgósítások vagy a kialakult gazdasági helyzet miatt mentek külföldre.
A könyv 12 éven felülieknek készült, de inkább felnőtteknek szól. Nem lett volna egyszerűbb elhagyni a címből a Mikulást, ami a gyerekirodalom felé tereli az értelmezést?…
Én fontosnak tartom ezt a lebegést felnőtt- és gyerekirodalom között, valójában ez is a célja ennek a könyvnek, hogy felnőtteknek mutassa meg: a „nagyok” által kreált helyzetben hogyan tud egy kisgyerek, aki csupán áldozata ennek, túlélni és kialakítani maga köré egy biztonságos mesevilágot.
Az 1945-ös vajdasági magyar tragédiák, a szerb háborús bűnök máig kibeszéletlenek, a történteket sajátos, rejtett szimbolikával ábrázolták az ottani írók. A kétezres években már nem kellett elrejteni semmit. Ez neked könnyebbséget vagy épp nehézséget jelentett?
Ezek a témák még sokáig kibeszéletlenek maradnak. Te most teljesen érthetően a vajdasági magyarságot ért atrocitásokat emeled ki, de a helyzet bonyolultabb. A ’45-ös történések, a második világháború magyar és szerb áldozatainak száma még mindig annyira élő és politikailag központi kérdés, hogy a tényeket felülírják a személyes sérelmek és a rájuk adott politikai válaszok.
Nagyapám már a nyolcvanas években is mesélt nekem azokról, amik a falunk melletti dögtelepen történtek. Ahogy akkor, egyelőre ma is a status quo fenntartása a fontos, igaz, más-más eszközökkel. Szerb háborús bűnök alatt mire gondolsz? A vajdasági régió évszázadokon át multietnikus közeg volt, többnyire magyar többségű lakosokkal, de sokkal közelebb állunk a valósághoz, ha nem nemzeti, hanem ideológiai alapon közelítjük meg az ottani történéseket. Ha például a Milošević-rezsim bűneire gondolsz mint szerb háborús bűnökre, ott is rögtön felmerül, hogy vajon csak szerbek mozgatták azt az egész rendszert? Milošević háborújában például Mihaly Kertes is kulcsfigura volt.
Nem elmaszatolni szeretném ezzel a felelősség kérdését, de ez a valóságban, abban a valóságban, amelyben éltem, egy multietnikus közegben, inkább arról szól, hogy vagy vakon kiszolgálsz egy rendszert, vagy nem. És a konzekvenciákat le kell vonni, nemzetiségtől függetlenül.
Visszatérve a kötethez: a versszöveg tördelése, kiemelései már a grafikák megléte előtt véglegesek voltak, vagy az illusztrációk is alakították az adott oldalpár versképét?
Turi Lilla, a kötet illusztrátora az egyik vershez készített képanyagában széttördelte a verssorokat. Amikor ezt átküldte, visszaírtam neki, hogy ilyet akarok, még sokat. Így lett ez a szétszórt, képek közé helyezett szöveganyag, amitől szerintem valahogy elkezdett együtt működni kép és szöveg, nem külön képek és szövegek voltak egymás mellett, fölött, alatt, hanem kompakt egységgé váltak. Azóta láttam külön a szöveget is, a képet is, de már hiányérzetem támad, ha nincs együtt a kettő.
Milyen a vajdasági Mikulás az anyaországihoz képest? Vannak finom eltérések? És a tartományokon belül voltak-e sajátosságok?
A Mikulás az Mikulás mindenhol… szerintem… nem tudom. Én eddig még csak ilyen Mikulást láttam.
Tudunk valamit a bádogosról, aki tényleg elkészítette a rakétát? Mi lett a rakéta sorsa? Múzeumba került? Vagy a nemzetbiztonság elkobozta az udvarára épített játék rakétákat?
A rakétás Mikulás valóban létezett, néhány éve hunyt el, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a kötetben bőven túl- és átírtam minden történetet. Nagyon eredeti ötlet volt, ahogy a puttonyt és a szánt lecserélve, rakétán érkezett a csókai gyerekekhez a Mikulás, ezt kár lett volna kihagyni. Ahogy azokat a történeteket is, amelyek velem és más gyerekekkel történtek. Hogy mi történt a rakétáival, azt nem tudom, bízom benne, hogy jó helyre kerültek, vagy kerülnek majd. Az utolsó információm, hogy a rakétás Mikulás része lett a Vajdasági Értéktárnak.
Molnár Krisztina meseszerű módon dolgozta fel a román diktatúrát A házicsoki színe című kötetében. (Erről ITT írtunk korábban) Tanulmányoztál más könyveket, amelyek a gyerekek számára érzékenyítik a háborút vagy a diktatúrákat?
A Mikulás rakétája inkább a felnőtteket igyekszik érzékenyíteni, hogy néha gondoljanak már a gyerekekre is, mielőtt hülyeséget csinálnak.
Nem akartál írni hozzá egyfajta házi szótárt vagy lábjegyzeteket, hogy a fiatalabbak könnyebben megértsék?
Nem hiszem, hogy ebben bármi is igényelne bővebb magyarázatot. A háborúról van szó, és nem egy bizonyos háborúról. Mást mond ez nekem, másra asszociálok én, és másra az, aki máshol, más korban született.
Nem szerettem volna szájbarágós könyvet írni, magyarázatokkal. Ha valami hiányzik, azt tegye hozzá az olvasó a saját világából, és máris közelebb kerül hozzá a történet.
Színiakadémista voltál. A színészi képességedet tudtad használni, amikor más területeken kerültél vezető beosztásba?
Az akadémián tanultak inkább akkor jönnek jól, amikor egy-egy szövegben próbálok karaktereket megformálni. Különösen, amikor egy egész köteten kell végigvezetni egy szereplőt, akkor hasznosak az ott tanultak, a jellemfejlődés, a dramaturgia. Vezetőt nem tudok játszani, csak statisztát.
Azt mondtad, hogy unod a háborús traumák feldolgozásának irodalmát. Mi lenne az a nagyon más, amivel ki lehetne lépni a balkáni élmények erőteréből? Azaz: min dolgozol?
Azt nem hiszem, hogy az egész tíz évet félre tudnám tenni, de már kicsit unalmassá vált, hogy lassan harminc éve ugyanarról a tíz évről írok, miközben sok minden történt, történik a világban. És időközben számos remek szépirodalmi anyag is született ugyanebben a témában. Két éve elkezdtem egy prózaanyagot írni, és bízom benne, hogy ez lesz az utolsó, aminek a háború a központi témája. De nem ígérek semmit.
Poós Zoltán