A gyerekkornak is lehet színkódja
Leginkább a technicolor-filmek világa és a polaroid képek retinánkba égett matt színe juthat eszünkbe. De vajon milyen lehetett az 1990 előtti román diktatúra pantone-skálája? Alapvetően a szürke, a fekete és a fehér dominált. Molnár Krisztina A házicsoki színe című, a kolozsvári Koinónia Könyvkiadónál megjelent kötete árnyalja ezt a képet.
Mert van zöld is, az évente egyszer kiporciózott banán például zöld volt, a házicsoki pedig barna. De miért volt szükség házicsokira? Mert nem árultak boltit. Ez nálunk, Magyarországon elképzelhetetlen lett volna, így épp ezek az összehasonlítások és különbözőségek adják a könyv feszültségét. Nálunk nem fordult elő, hogy „elvették az áramot”, leginkább egy-egy vihar után mentünk anyuval kézen fogva a helyi Démászhoz jelezni, hogy kidőlt egy villanyoszlop. És azt sem tudjuk, milyen a gyertyafény mellett írt viaszpecsétes házi feladat. Ha most azt mondjuk a gyerekeinknek, hogy ez hasonló ahhoz, mint amikor elmegy az internet, vagy a nyaralóban nincs wifi, akkor távolról ugyan, de valamit megsejthetnek a dologból.
Molnár Krisztina kötetének legfőbb szervezőelve a színek köré csoportosított emlékezet. És ez nem is meglepő, hiszen a Marosvásárhelyen élő szerző elsősorban képzőművész.
Fontos tisztázni, hogy a kötet valójában nem gyerekkönyv, hanem a gyerekkorról szóló felnőttmese, amely az anyaországi és az erdélyi gyerekek számára is fontos tanulságokkal szolgál
Például azzal, hogy nem kell állandóan a tévé előtt ülni, főleg akkor, ha nincs is mit nézni. Viszont a nagy különbségek mellett a kis különbségek is izgalmasak. Valamiért a román televízió szerkesztői rajongtak a Tom és Jerryért, így a határ magyar oldalán élő gyerekek is megismerték a macska és az egér eszelős kergetőzéseit. Mi Magilla Gorilla-összeállítást nézhettünk, de voltak Kengyelfutó gyalogkakukk-epizódok is, ám a „Tom si Dzséri”-t a hetvenes évek végén csak a román tévé sugározta. Náluk a gyerekkor egyik címerállata a jellegzetesen nevető fakopáncs, Woody Woodpecker volt, nálunk szinte teljesen ismeretlen ez az amerikai rajzfilmsorozat. És hát ott van a saját nevelésük, a Mihaela, az eszményi román kislány, aki ha valóságos lett volna, bizonyára ő adja át minden alkalommal Elena Ceaușescunak a celofánba csomagolt szegfűt.
Ezeket a színeket és hangulatokat megtaláljuk többek között Dragomán György és Papp Sándor Zsigmond nosztalgikus hatású szövegeiben is
De Molnár Krisztina festi meg a legtöbb árnyalattal azt a román világot, amelyből épp a színek hiányoztak leginkább. Például a piros, a fehér és a zöld. De legalább a fehér szakállú télapó tudott magyarul is, igaz, hogy minden évben kínai törölközőt hozott. Ezek szerint ott nem létezett csokiból készült mikulás… Ja persze, csak a házicsoki! És egy emlék… A lőkösházi vasútállomáson, még a nyolcvanas évek elején, román határőr ordibál egy nénivel, mert az idős hölgy a kályha könyökcsövében akarta hazacsempészni a kábé 20 dkg szaloncukrot.
Nekem többek között ez volt Románia, a könyökcsőbe rejtett szaloncukor…
Ja, és a büdös Szárazér, mely a kertünk alatt folyt, és minden kipusztult belőle, ha az aradi bőrgyár beleengedte a vegyszeres, büdös vizét.
A színek mellett megismertük az anyagokat is, például a kék műszálas iskolai egyenruhákat és a fehér térdzoknikat. A román úttörőket pioníroknak nevezték, és nemcsak hozzájuk, de az erdélyi magyar gyerekekhez is jött vállalati télapó, de míg nekünk elég volt, ha a Hull a pelyhest énekeljük, a pionírok román hazafias dalokkal készültek a nagy szakállú fogadására. De legalább nem hívták Gyed Maróznak.
A házicsoki színében nemcsak az a jó, hogy az emlékek tűzijátéka, és így aztán minden eszükbe jut, amely a gyerekkorunkban átcsúszott a román világba, de a különleges kollázstechnikával készült rajzok mellé sokszor igazi történeteket is kapunk. Azaz nem lógnak a levegőben az emlékek szalagjai, hanem össze vannak fűzve, így történetek is kikerekednek belőlük. Ilyen például az Ezüstszürke című rész is: ez egy ezüstös ARO 10-es autóról szólt, amit az elbeszélő édesapa vásárolt. Egyszer a kocsi elakadt egy erdei úton, ahol farkasok és medvék is tanyáztak, majd a végül egy ló húzta ki a gödörből.
Sokszor sajnáljuk, hogy Molnár Krisztina nem írta meg hosszabban ezeket a felvillanó, etűdszerű emlékeket, mert Molnár nemcsak remekül rajzol, de izgalmasan ír is.
A Vérpiros című, lakótelepi disznótort megörökítő írása szinte versértékű szöveg. Molnár rajzaihoz hasonló, vegyes technikával készített kollázsos, roncsolt képi világot legfeljebb egy sosem volt, kísérleti animációs fesztiválon láthatnánk, vagy az álmainkban, ahogy eszükbe jutnak a tévémentes hétfők, mikor kényszeredetten átkapcsoltunk románra, ahol a rajzfilmeket is fekete-fehérben adták, így inkább a Kossuth Rádió esti meséjét hallgattuk, mert abban legalább volt valami megnyugtató. Olyasmi, amit akkor éreztünk, amikor anyánk mesélt a tojásmatricával feldíszített rácsos ágyunk előtt.
Poós Zoltán
Molnár Krisztina: A házicsoki színe
Koinónia Könyvkiadó, 2017
48 oldal
2500 Ft