Minden mesekutatónak és meserajongónak aranybányát jelent a Népek meséi-sorozat
Ez az Európa Kiadó 84 kötetét jelenti 1956-tól 1990-ig, elképesztő időbeli, földrajzi, etnikai változatosságban: egyiptomiaktól kubai jorubákon át a püspökladányi cigányokig rengeteg nép őshagyományával találkozunk – Karig Sára sorozatszerkesztő heroikus munkájának köszönhetően.
A Fukar marok lakomáját épp 40 éve adták ki
A borítón olvasható alcím Indián mítoszok és mesék, a belső borítón ez már pontosabb: Észak-Amerika nyugati partvidékének indián mítoszai és meséi.
Ha a fiamnak kéne körülírnom a dolgot, azt mondanám: a mesék hősei nem eszkimók, meg nem is Winnetouék, hanem valahol a kettő között. Közegük egyszerre erdő, hegyvidék, óceánpart.
Borsányi László lektori utószavában a konkrét törzsek is fölsoroltatnak, meg a történelmi-kulturális háttérből is kapunk némi ízelítőt, a korszellemnek megfelelően (a kiadás éve 1983). Mely korszellemhez sajnos az is hozzátartozott, hogy – legalábbis hivatalosan – nem vizsgálták a meséket lélektanilag vagy épp őstörténetileg. Valami azt súgja: gyökeresen más szemléletű Utószót olvasnánk a kötet végén, ha megírására a fordítót kérték volna föl. Aki nem más, mint Ignácz Rózsa, erdélyi származású színésznő, író, műfordító. Életműve méltatlanul kevéssé van jelen napjaink köztudatában, s e fordítását a kevés meglévő életrajz sem mind említi. Ignácz Rózsa 1979-ben hunyt el tragikus balesetben, az indián mesék kiadását már nem érte meg. A fordítás körülményei ismeretlenek – tény, hogy Ignácz Rózsa többször járt fiánál, a Kossuth-díjas költő Makkai Ádámnál Amerikában. Makkai egy visszaemlékezésében Szűkmarok lakomájaként említi a könyvet. Talán a kiadó utólag változtatott a címen? Hogy az egyébként több nyelven – bár tlingit vagy tszimsián indiánul pont nem – beszélő Ignácz Rózsa tolmács útján gyűjtött indián mesélőktől, vagy ráakadt valahol egy angolra fordított gyűjtésre, nem tudni.
Ezért is kiált jól átgondolt újrakiadásért a Népek meséi-sorozat e példánya is
Ha például vagánykodó kiskamaszokkal találkozunk, akik fölényesen kijelentik, hogy a mese dedós dolog, és bezzeg ők már divatos horroraniméket néznek, bátran olvassunk föl nekik Az elégett emberevő történetét:
„Az öt fiútestvér mindig vadászni járt. Egyszer egy idegen ember odament hozzájuk. S bement a házukba többször is. Mikor újra ott volt, a legidősebb fivér gyermeke sírva fakadt, próbálta őt csitítani mindegyik fivér, de hiába. Akkor ez az ember felajánlotta, hogy majd ő megnyugtatja. De mikor odaadták neki a gyermeket, az titokban kiszívta az agyvelőt a gyermek koponyájának egyik oldalából. Mikor visszaadta a gyermeket, s meglátták, hogy mit mívelt vele, felkapták az izzó fadorongokat a tűzről, s azzal verték-püfölték az idegent.”
Ezután az emberevő négy fiút megöl, de a legfiatalabb elszalad, üldözőjét egy tóba csalogatja, majd egy varázsénekkel befagyasztja. Végül tüzet rak a befagyott tavon a szörnyeteg feje fölött, akinek fejéről hamu reppen föl, s abból keletkeznek a szúnyogok.
A horrorisztikus epizódból is fény derül e népcsoport(ok) mesei gondolkodásának több részletére
A mi népmeséink hármassága az indián mesélőt nem kötelezi: a fenti idézetben öt testvér szerepel, a Varázsló fóka című mesében négy. A Kvaszánában a címszereplőnek megint csak négy fiát kell négy nővérrel összeházasítania. Az Erősebb-Mint-Az-Északi-Szél címűben ugyan három unokaöccsel találkozunk, és ismerős módon a legifjabb és leggyöngébbnek vélt fiú győzi le az Ormányos Fóka Vezért, de itt sem a hármasság a fontos, hanem általában a sokaság, a többesség.
Ez egyrészt a gyakorlati, kollektív törzsi gondolkodás lenyomata: akkor maradunk fönn, ha szaporodunk. A mindenkori legkisebb fiú győzelme itt kevéssé spirituális-lélektani, sokkal inkább praktikus jelentőségű: bátyjai ugyanis sokszor nem egyszerűen elbuknak, hanem belehalnak a próbatételekbe, amelyeket éppúgy tekinthetünk meseinek, mint reális leírásoknak, akár az ormányos fókák vagy a gyilkos bálnák életveszélyes vadászatát. Márpedig egy törzset az tud működtetni, aki él.
A számokkal való nagyvonalú mesélői bánásmód minden másban is tetten érhető: bármilyen állat vagy tárgy bírhat varázserővel, ahogy ezt majd az idézetekből is látni fogjuk.
A fent idézett emberevő egyébként a kötet egyetlen abszolút gonosza: a többi állat- vagy ember–állat alakváltó karakter mind az emberiesség alapvető törvényein belüli küzdőpartner, akkor is, ha éppen bosszút áll, lop, vagy cselvetéshez folyamodik. Ezeknek mind megvannak a maguk következményei, amelyek sokszor kínosak és kegyetlenek, de egyedül az emberevő jelenít meg olyan ősbűnt, amely morálisan kizárja őt még ebből a roppant erőszakos világból is.
A következő történet a másik végletet képviseli. Talán kevés olvasónknak jut hirtelen eszébe olyan mese, amelyben szinte nincs is konfliktus, illetve minden probléma békés úton rendeződik, mint A nyírfajdok címűben.
A Nyírfajd Főnök titokban együtt hál egy emberfőnök leányával, akinek ez tetszik. (Visszatérő motívum a mesékben a mindenkori másik fél beleegyezésének vagy ellenállásának említése – csipkerózsikai passzivitással nem találkozunk!) A lány elszökik Nyírfajdék városába, ott gyerekeik születnek, akik egyszer ellátogatnak ember nagyapjukhoz:
„Meghallják a falubéli gyermekek a madárcsárogást-pisszegést, s látják, hogy négy Nyírfajd közeledik. Megdobálják a gyerkőcök a fajdokat, kővel, kaviccsal. Erre az ifjú Nyírfajdok visszarepültek. […] Mindennap újra kísérleteztek. Végtére azt mondták a falubéli emberek:
– Ha legközelebb megint fajdok szállnak ide, ne zavarjuk el őket.”
Ezzel meg is oldódik a mese egyetlen konfliktusa. Se könny, se vér, se halott. A továbbiakban az emberfőnök lakomára hívja Nyírfajdékat, majd a két, rokonságba került törzs barátkozásáról olvasunk. Afféle jogszokásgyűjteménynek, diplomáciai tanmesének is fölfogható a szöveg:
„A főnök szárítottlazac- és gyümölcsbogyó-lakomát készíttetett. Majd így szólt:
– Öreg vagyok én már. Képtelen vagyok már én fát hasogatni. Nem szíveskednék az én vőm itt maradni és segíteni nekem?
A főnök leánya tolmácsolta az apja szavait férjének, aki így válaszolt:
– Psz, psz, psz, psz!
[…] Ezután a főnök leánya megmondta, hogy a madarak holnap elmennek fát hasogatni. […] A főnök tüzet rakott bent a házban, és a madarak a füsteresztő lyukon át visszatértek. Minden madár vetett egy kis zsiradékot a tűzre, amitől az egyre magasabb lánggal lobogva égett. Hoztak a madarak egy hegymagasságnyi oszlopot, az az oszlop végig zsiradékkal volt borítva. A madarak főnöke adta azt az oszlopot az apósának, s az szétosztotta a törzs tagjai között. A főnök és népe viszonozta az ajándékot Nyírfajdéknak. Egy nagy búcsúlakoma után minden madár eltávozott.”
A mesében nem történik semmi rendkívüli, „csupán” egy példázat arról, hogyan kell barátságot-szövetséget kötni, szívességet vagy ajándékot adni, kapni, viszonozni
Fontos, hogy emberek és állatok közt ebben a világban egyenlőség van. Nyírfajdok és emberek törzsének különbségét csak abban láttatja a mesélő, amiben két emberi törzs esetében is tenné: az eltérő nyelvben és pár praktikus szokásban.
A Totemjelvény az óceánból című mesében az állatszereplő ősi, mágikus erejét, az állattal való rituális együttműködés szabályait ismerjük meg. Az indián halász itt véletlenül a Gyilkos Bálna házára ejti horgonyát, aki magával ragadja a halászt. De nem teszi rabszolgává, és nem is öli meg:
„Gyilkos Bálna azt óhajtotta, hogy az indiánnak ő legyen a totemjelvénye, […] mint egy tiszteletre méltó vendéggel, úgy bánt a halásszal. Hónapokon át tanítgatta, hogyan rajzoljon és miként fessen gyilkosbálna-alakokat. Azt is megmutatta, hogyan kell járni a gyilkosbálna-táncot; elkészítették a bálnaálarcokat és fejdíszeket. Mikor az ember jól megtanulta […] Gyilkos Bálna kenuba ültette, és felvitte őt a tenger színére.”
A halász ezután házat, maszkot, totemoszlopot készít a tanult jelképekkel, és összehívja az ámuló falubelieket, hogy eljárja nekik a gyilkosbálna-táncot.
„Ettől az éjszakától kezdve jogosan használhatta a halász s majd minden leszármazottja a gyilkosbálna-jelvényt házaik homlokzatán és a totemoszlopokon.”
A könyv egyetlen meséje ez, melyben az emberfölötti erejű jószág barátként, szövetségesként lép föl, a többiben legyőzendő ellenfél. És le is győzhető, ha nem is mindig önerőből, hanem például a Cápával szövetkezve.
Több mese akad az alakváltó Hollóról, aki nemcsak emberi formát képes ölteni, hanem akár kristálykőét is, valamint énekével irányítani tudja a bálnát, de minden csudás képessége mellett leginkább csellel és jó beszélőkével küzd… nem ám királyi trónért, nem is a királylány kezéért, hanem bármilyen ételért. Az emberfölötti entitás egyetlen problémája, hogy folyton éhes. Ráadásul lusta, és sokszor röhejesen ügyetlen is: visszatérő alaphelyzet, hogy képtelen magának kenut építeni. A mindenkori mesélő egyszerre láttatja börleszkszerűen szerencsétlen alaknak, és szól elismeréssel a nehéz és fárasztó alakváltás tökéletes elvégzéséről. Holló születésének története az egyiptomi, görög vagy kelta mondákhoz szokott olvasónak is üdítően groteszk: egy kavicstól fogant, amit az anyja öngyilkossági szándékkal nyelt le.
Ezekben a mesékben nem a nyáj egyetlen báránya aranyszőrű, nem a király istállójának leghitványabb gebéje válik táltos paripává a parázsevéstől, és nem csak a rengeteg erdő egyetlen lakója beszél embernyelven
Az a sűrűség, ami a mi meséinkben egy hőst segítő, évezredek óta formálódó csodatévő karakterből árad, e mesékben egyenletesen oszlik el. Minden élőlény mesei és csodás, és ebben nincs semmi csoda. Bármelyik szereplő bármikor képviselheti magát szóval vagy tettel, kivéve azokat a duvadt szemű lazacokat, amelyeket már megettek – de vigyázat! A Lazacok Királyának is messze ér az uszonya…
A szereplő képviseli magát – milyen furcsán hangzik ez mesékről beszélgetve! Pedig csakugyan: itt az állat- vagy alakváltó figurának sokszor semmi köze az általunk megszokott segítő vagy ártó, próbára tevő karakterekhez. Az állatalakok csak élik az életüket a maguk érdekei és törvényei szerint, az emberrel való kapcsolatuk pedig érdekharc vagy érdekszövetség, életre-halálra. Vagy baráti-szerelmi viszony.
Kegyetlen, de igazságos világképről árulkodnak a mesék, melyek egy olyan világban születtek, ahol a puszta életben maradás is mesébe illő lehetett. Éppúgy találkozunk itt költői vagy szürreális eredetmondákkal, mint olcsó élet és könnyű halál bizarr és flegma láttatásával. Az emberi lét számunkra nehezen átélhető határterületéről érkeztek e mesék: olvassuk őket nyitott szemmel!
Juhász Kristóf
Fukar Marok lakomája – Indián mítoszok és mesék
Fordító: Ignácz Rózsa
Illusztrátor: Loránt Lilla
Európa Könyvkiadó, 1983
259 oldal
(Változó áron kapható, illetve előjegyezhető antikváriumokban)
Hallgassátok meg Kötve hiszem podcastunkat is az indián gyerekkönyvekről ITT
A kötet elolvasható PDF formátumban ITT