„Barnusék nem hoztak nekünk virágot. Lencselevest hoztak, rakott krumplit, sült halat meg fasírtot.”
Idén év elején, még a januári hidegben érkezett hozzánk ez a hópelyhekkel finoman pettyezett kék könyv, kedves kisfiúarccal a borítóján. A Kisgombosból jött, ráadásul Samuel Allo világjáró mesemondó, A két csillag című szintén nem mindennapi könyv meséinek gyűjtője hozta el nekünk személyesen. Azért ért ez a megtiszteltetés, mert épp akkor hívtuk meg őt a meséivel, mikor ez a könyv kijött a nyomdából. Ahogy kikerült a vándortarisznyából, épp csak belekukkantottam, majd eltettem egy biztonságos helyre. Csak aztán tudtam elolvasni, hogy Samuel Allo a másnap reggeli sűrű hóesésben újra útnak indult. Megindító ittlétének köszönhetően nagyon érzékeny és nyitott állapotban voltam – s ahogy Anna Elina Isoaro könyvét egyedül lehetséges: együltő helyemben elolvastam.
Azon az éjszakán tél lett. Azon az éjszakán, amiről a kis főhős és családja úgy remélték, hogy örömünnep lesz. Azon az éjszakán, „amikor Nagyi hangja egyszer csak komolyra változott, a szeme pedig csillogni kezdett”.
Azon az éjszakán a várva várt kistestvér, gyermek, unoka megszületett, és meg is halt
„Ma már három éve annak, hogy meghalt a kistesóm. Mint ahogy három éve annak is, hogy megszületett.
Mindig megemlékezünk a születésnapjáról. Gyertyát viszünk a sírjára, ez a szokás. De a gyerekek nem játszhatnak a tűzzel, ezért sokszor gondolok arra, hogy a kistesóm talán jobban örülne valami játéknak, mint a gyertyáknak. Elvihetném neki a régi repülőgépemet.”
Olyan könyv érkezett Magyarországra, amelyhez talán csak Kolozsi László Apufája hasonlít. (A kötetről készült Meseterasz-adásunkat is érdemes megnézni – a szerk.) Olyan, amelyben egy gyerek nyelvén szólal meg a gyász – egy egész család gyásza. Az az alapvető lelki követelmény, amely tán többünkben él: hogy a gyerekhangtól ne váljon hatásvadásszá az elbeszélés, már az első percben teljesül.
Olyan szelíd, halk és hiteles mondatokat ír Isoaro, amilyeneket csak az az ember képes, aki pontosan tudja, miről beszél, s meg is tudja szólaltatni ezt a belül élő – a magától és a saját gyermekétől származó gyerekhangot.
A fülszövegből kiderül, hogy a szerző (az illusztrátorhoz hasonlóan) személyesen átélte ezt a veszteséget, így hitelessége mondhatni megkérdőjelezhetetlen, ám ettől még nem szükségszerű, hogy alkotása oly mértékben csodálatra méltó legyen, mint amennyire élményem szerint az.
Képes volt a benne élő hangokat teljességet adó hangzatokká formálni – úgy komponálni, hogy bár a gyerekhangot halljuk, a gyerekhangban ott szóljanak a családtagok hangjai is: a gyászban elveszett, majd aztán újra megkerülő anyáé, a bástyaként védő nagymamáé, a saját bánatából felkelő apáé és a gondoskodás legjobb formáját ösztönösen megtaláló szomszédoké.
A szerző pontosan érezte, mi minden zajlik gyászoló kisfiában, s ezt a lelki tapasztalatot később bele tudta oltani saját felnőtt gyászszavaiba, segítő szándékú alkotómunkájába.
„Másnap reggelre tél lett.
Néha egyetlen éjszaka alatt meg tudnak változni az évszakok.
Kinéztem a hóesésbe. Nagy pelyhekben hullt a hó, olyan volt, mintha pattogatott kukorica esne az égből. Szerettem volna kimenni, és a nyelvemmel elkapni a kipattogott szemeket.
A ruháskosárban ott voltak a textilpelenkák, amiket Anya azért mosott ki, hogy büfikendőknek lehessen őket használni. A pelenkákból hótorlaszt építettem a nappaliban, és közben éreztem, milyen hideg lett. […]
Megszületett a kistesóm.
Aztán meghalt.
Az élet néha egyetlen napig sem tart.
Van úgy, hogy az öröm egy szempillantás alatt csap át szomorúságba.”
Kíváncsian olvasnám el Isoaro gyászát feldolgozó verseit is, amelyek önálló kötetben is megjelentek 2019-ben Tämänilmaiset („Evilágiak” – házi fordításomban) címmel, két évvel a prózai mű kiadása előtt.
„A könyv (itt a verseskötetre utalt – a szerk.) megírása időbeli távolságtartást és a saját tapasztalatoktól való elszakadást követelt meg. […] Eleinte azon a véleményen voltam, hogy semmilyen körülmények között nem szeretnék egy tragikus eseményt fikciós anyagként felhasználni. A friss bánatban az írás másodlagos volt, én csak a gyerekemet akartam visszakapni.”
A Kalevalából és több népköltészeti alkotásból is ihletet merítő verseskötet hét részből áll – hét műfajban, hét nézőpontból szólal meg. Ez a sokszólamúság, úgy tűnik, Isoaro alkotói karakterére jellemző, s fájdalmasan szép párhuzamot alkot a gyász lélektanával, amelyhez a két kötet gyökerei vezetnek. Isoaro így beszélt erről:
„A gyász sok más érzelmet rejt, olyat, mint: bűntudat, harag, szégyen. […] A nagy szomorúság pillanatában gyakran mondják, hogy nincsenek szavak. Azon töprengtem, hogyan tudnám a költészettel kifejezni a szótlanság vigasztalhatatlanságát.”
Forrás: https://yle.fi/aihe/artikkeli/2020/06/26/suru-katkee-sisaansa-syyllisyytta-vihaa-ja-hapeaa-anna-elina-isoaro-kirjoitti
Bár itt mint költő beszélt a költeményeiről, talán a prózájára sem vakmerőség vonatkoztatni a gondolatait, különösen, hogy épp ez a polifónia és sokrétegűség – a különböző hangok természetes összecsengése – teszi egészen kivételessé jelen kötetét is. Erőteljessége tehát a veszteség természetéből is fakad, mivel a gyász érint mindenkit külön-külön, s érinti a család közös szövetét.
Ez a családi szövetet átjáró fájdalom és az élethez való lassú, gyötrelmes visszafordulás elevenedik meg előttünk, olvasók előtt. Megrendítően hitelesen és minden fájdalom dacára életigenlően.
Ez az életigenlés pedig az őszinte gyermeki hang sajátja
A hangé, amely mindannyiunkban ott él, csak olykor elrejtjük még magunk elől is.
„Anya egész télen át sírt. Kezdtem aggódni, hogy talán már soha többé nem fog nevetni. Egyik este beálltam a konyhaajtóba, és kijelentettem: »Ez az ajtó mosolylakattal van lezárva. Csak az tudja kinyitni, aki mosolyog.« »Akkor én az alagúton megyek« – mondta Anya, és megpróbált átbújni a lábam alatt. De túl nagy volt, ezért végül ráhuppantam a hátára, és ekkor úgy tűnt, mintha a szája széle egy icipicit fölfelé mozdult volna.”
Mira Mallius melegséggel teli képei segítik, hogy körbeburkolva érezzük magunkat a hirtelen érkezett télben. Olyan jó, hogy ilyen színesek és kedvesek. Dekoratív művészete a legjobbkor jön, engedi a lelkünket egy kicsit megpihenni, de nem hagy magunkra üres kulisszákkal, hisz emberarcai, gesztusai minden oldalpáron újabb árnyalatot adnak a gyászoló családban megjelenő megannyi hullámzó érzésnek. Színei és alakjainak kedvessége az otthon soha ki nem hűlő melegéről tanúskodnak, s még a legdermedtebb órákban is őrzik a parazsat. Mint ahogy a nagytestvérnek is muszáj dzsungeleset játszania a virágcsokrok erdejében, muszáj kiszöknie a halotti tor estéjén a hátsó kertbe és egy szál pulcsiban az égig ugrálni a kint felejtett trambulinon. Mint ahogy az egész családnak is előbb-utóbb muszáj ennie, innia, aztán lassacskán újra örülnie az életnek, akkor is, ha itt maradt az élők közt valaki nélkül, akit minden tagja nagyon várt.
Evilágiak és túlvilágiak. Itt maradottak és eltávozók. Hogyan teremtődik meg a kapcsolat a két világ közt, s miként válik újra élhetővé az „evilág” az itt maradók számára?
Isoaro történetében a szomszéd Reményi család hoz valami olyat magával, ami valódi támaszt nyújt. Reményi Barnusék ráérezve a család valódi szükségleteire egyszerre adnak gyógyírt a hétköznapok töredezettségére és a lélek szakadásaira.
„Barnusék nem hoztak nekünk virágot. Lencselevest hoztak, rakott krumplit, sült halat és fasírtot. Egyszer, amikor egy csokis kuglóffal jöttek át, Barnus anyukája így szólt:
»Főzök egy kis kávét, aztán beszélgethetünk, vagy üldögélhetünk együtt csak úgy, csendben. A gyerekek addig játszhatnának együtt.« Megmutattam Barnusnak a legóimat. »Aztaaaa! Mennyi legó!« – kiáltott fel, és ettől én is megbátorodtam.”
Nem emlékszem már, mikor kezdtek el potyogni a könnyeim, de azt tudom, hogy ezen a ponton hatalmas sóhaj tört elő belőlem, s még jobban eleredt a könnyem
Emlékszem egy régi barátom gyászára, s azokra a pillanatokra, mikor a kávé, a csokis kuglóf és a közös csend is olyan jó volt. Sírva szeltük fel a kuglófot, de a kávét már nevetve töltöttük ki, és ez így ment heteken-hónapokon keresztül. Csak együtt voltunk, őszintén.
Egyik nap – mikor már tudtam, hogy megírhatom ezt az ajánlót – egy kedves pszichológus ismerősömmel találkoztam, aki felkapta a könyvet a kis könyvesboltban, amelyet működtetek, s elolvasta ott, a pultom előtt álltában. Már hallott a könyvről, kíváncsi volt rá. Az első kérdése az volt: „Juli, szerinted, aki érintett egy ilyen történetben, képes elmesélni ezt egy gyereknek, aki szintén érintett?”
Pár másodpercig csak futott fel-alá bennem a kérdés, s aztán arra jutottam, hogy nem tudom, de lehetséges, hogy ez a könyv elsősorban felnőtteknek szól, csak a meséhez való jogunkat felnőttként gyakran elvitatjuk. Elmerültünk ebben a beszélgetésben egy rövid ideig, s közben arra jutottunk, amit aztán később Gombos Kata, a kiadó is megerősített, hogy ez a könyv mindenekelőtt a gyászoló felnőtteknek, a gyászt kísérő segítőknek szól – nekik adhat erőt és bátorságot. Kata későbbi beszélgetésünk során hozzátette, hogy persze elképzelhető az a felnőtt–gyermek-kapcsolat, ahol ez a mese meg tud szólalni, de csakis ott, „ahol a mese nyelve anyanyelv”.
Megosztotta, hogy mikor a sok kézirat közt feltűnt a fordító, Brunczel Andrásné Balogh Mária levele, s beleolvasott a küldeménybe, pillanatok alatt megérezte: mindenképp ki kell adnia Isoaro könyvét. Mivel a fordító és ő maga is más-más mintázatban, de érintettek, talán éppen ugyanazt az erőt érezték meg a könyvben: a megszólaló gyerekhang őszinte erejét.
Minthogy a gyerekek ösztönösen képesek sablonok, udvariassági gesztusok nélkül megszólalni, épp a leggyermekibb kérdéseikkel és válaszaikkal tudnak segítő kart nyújtani a friss gyászukba zárt felnőtteknek.
Ez a könyv tehát teret ad annak, hogy a megfelelő szavak híján vergődő felnőtt énjeink egy kicsit kölcsönvegyék a tiszta gyermeki gondolkodás és érzések szavait, hogy aztán egyszer csak felkelve ebből a – Kata szavaival élve – „regresszív állapotból” – megérkezhessenek a felnőtt gyászukba. Jogunk van ehhez a regresszióhoz, s képességünk is rá, mint ahogy arra is, hogy egymást felnőttként jól segítsük. Ez a könyv és a megjelenéséhez, terjesztéséhez kapcsolódó minden emberi erőfeszítés éppen ezt a segítő erőt bizonyítja, s akár belépünk a segítők élőláncába, akár kívülről csodáljuk, mindenképp kapunk abból a fenséges erejű életvágyból, amely bármilyen sorscsapás dacára képes az „evilágban” tartani bennünket, sőt bátorságot ad az „evilág” örömének-bánatának minél teljesebb megéléséhez.
Vörös Júlia
Képek: Kisgombos Könyvek
Anna Elina Isoaro – Mira Mallius: Azon az éjszakán tél lett
Finn nyelvből fordította: Brunczel Andrásné Balogh Mária
Kisgombos Könyvek, 2023
32 oldal
4200 Ft