Huszti Gergely regényének második, egyben befejező részétől ugyanazt az olvasmányélményt kapjuk, mint az első kötettől: a történetmesélés sokszínűségét, színvonalas karakterábrázolást és fordulatokban bővelkedő cselekményt. (Az első kötetről írt ajánlónkat ITT olvashatjátok el – a szerk.)
Ha egy sorozat első kötete jól sikerül, a másodiknak sokkal nehezebb a sorsa
Az elvárások miatt megesik, hogy csalódást okoz az olvasónak, akinek a megemelkedett ingerküszöb miatt egyre több élményre lesz szüksége. Huszti Gergely két könyve azonban valójában nem sorozat, hanem egy regény – egy ifjúsági fantasy – két részre bontva, a második rész pedig éppen olyan lett, mint az első.
A Mesteralvók hajnala semmilyen szempontból nem fejeződött be, az összes szál elvarratlan maradt, a szereplőkkel nem történt semmi, ami végérvényesen lezárta volna a történetüket. A Mesteralvók viadalában az események ott folytatódnak, ahol az első kötet abbamaradt, és továbbra is a három főszereplő, Admira, Vulgarus és Miló narrációjában közeledünk a végkifejlet felé. Az első kötet végén felbukkanó Koffer, Miló haverja, érdekes karaktere lesz a második résznek, továbbá megismerjük a könyv főgonoszát, aki az egész világ meghódítására és átalakítására törekszik. Miló sozóharapásának a hatása (a sozók zombiszerű emberek) kezd elhatalmasodni rajta, ugyanakkor ő is, és Admira is egyre többször használja a különleges szupererőt, amely a mesteralvók sajátja. A külön szálon futó történetek, ahogy az lenni szokott, összeérnek, a szereplők találkoznak a végső összecsapásnál, amikor kiderül, kik is valójában a mesteralvók, és mi a céljuk az emberiséggel.
A szereplők fejlődése
Ahogy a történetben a szálak összeérnek, s a szereplők összetalálkoznak, árnyaltabb lesz a róluk rajzolt kép, hiszen azt is megtudjuk, ők hogyan látják egymást.
A három főszereplő közül Admira az, akinek fejlődése a második kötetben is folytatódik: az ő gyerekkorában megregulázott személyisége a történet előrehaladtával egyre több kétellyel telítődik, hogy végül ártatlan és fegyelmezett természetét végleg feladva és elfogadva sorsát egyre határozottabb jellemvonásokkal gazdagodjon. A szigorú szabályok között nevelkedett szürkegém mind jobban lelazul, egyre többet ért meg a világból, és valódi mesteralvóként már meg tudja különböztetni a fontosat a lényegtelentől. Az igaz utat választja, és tisztaságával, bátorságával és állhatatosságával a valódi mesterek nyomdokaiba lép. Admira szelíd és szép prózája a második részben is megmarad: „Bátorságom maradékát felseperve lépek a terem közepére…”
Vulgarus Pokk a világot tapasztalt szemmel érzékelő szereplőként folytatja a történetmesélést, a bölcselkedést. Számtalanszor elhangzik a regényben, hogy mennyire idős már, noha egyszer kiderül, nem több 34 évesnél. Ez a kor manapság inkább fiatalnak számít, kétségtelen azonban, hogy a kora középkorban, amelynek világát a regény megidézi, már meglett ember is lehet. (Persze ma már a Rómeó és Júlia is egy young adult-dráma lenne, legalábbis a főszereplők életkorát tekintve.) Vulgarus, ahogy ez első kötetben, most is általában az apját idézi, mikor az életről és a világ folyásáról elmélkedik:
„Ahogy jóapám mondogatta kedvelt kockajátékáról: addig ábrándozz jósorsodról, míg a kocka ki nem pörög, de ha már nyugton fekszik egyik oldalán, azzal kell beérd, mi számot arca mutat feléd, se többel, se kevesebbel. A megelégedés boldogságod kulcsa eme árnyékvilágban.”
„[…] ne keress célt az életben, fiam, mert amint a cél megtalál, szolgája leszel, míg utolsót nem dobban szíved.”
Vulgarus apjához való viszonyának a csúcspontja, amikor változatos kalandjai során még az élet és a halál mezsgyéjét is megjárja, ami persze gyakori és hálás toposz. Ebben az elképzelt túlvilágban találkozik többek között sokszor idézett és emlegetett apjával is, és ez az epizód megható része lett a történetnek.
A harmadik főszereplő, a mai kor fiatalembere, Miló teljesen beleéli magát a történésekbe, elfogadja a feladatát, s próbálja belőle a legjobbat és a legnemesebbet kihozni.
Igazi hőssé válik, bár nála jellemfejlődésről nem beszélhetünk, hiszen már az első kötetben is önálló és stabil entitás volt. A stílusa kicsit visszafogottabb lett az első kötethez képest: a narrációban még mindig használja a szlenget, de a beszélgetései során már elhagyja, hiszen a többiek úgysem értenék. A mai szlengben elbeszélt történet továbbra is üdítő színfoltja a könyvnek, az olykor kifacsart kiszólások is humorosak: „Ja, és a csokiszórás a hab tetején…”
Miló abszolút pozitív hőssé válik, akire lehet számítani, aki a jóért küzd, s elfogadja, hogy akkor kapja meg jutalmát, a hazajutást, ha kiállja a rámért próbatételeket.
Az antagonisták
A második részben végre megjelenik a főszereplők legnagyobb ellenfele, egy nő, Asa Zufar, ő azonban nem különösebben érdekes személyiség, kicsit a pszichopata ellenséget testesíti meg, aki fejébe veszi, hogy az uralma alá hajtja a világot bemákonyozott hadseregével. Nem igazán cizellált a jelleme, teszi, amit egy gonosznak tennie kell, hogy elérje a célját.
Az első részben megismert Delion Lapp kormányzó, Maurice bátyja már árnyaltabb karakter, aki – kissé közhelyesen – a gyerekkori traumái miatt lesz negatív szereplő, de aztán hála Admirának, megbékél, és önként le is mond a tisztségéről. Az igazán gonosz a már szintén ismerős Voló magiszter lesz, aki üldözi, sőt meg is öli a mesteralvógyanús gyerekeket, bár indítéka, hogy mi a problémája a mesteralvókkal, homályban marad.
A két világ találkozása
A mi világunkat egyedül Miló és Koffer ismeri, no meg még egy szereplő, akit csak a legvégén ismerünk meg. De a két fiú is azon mereng, vajon hová kerültek, és milyen kapcsolat lehet a két világ között. Csupán nyílt egy átjáró, és a két világ semmilyen szempontból nem fedi egymást, nincs közös történet, vagy van valamiféle kapcsolódás?
„[…] amit itt teszünk, kihatással lesz a jövőnkre, mint az időhurkos sci-fikben?” – teszi fel a kérdést Miló.
Koffer által érdekes fordulatot vesz a történet: ő egészen máshogy éli meg a fantáziavilágot, mint Miló. Nem kifejezetten negatív figura, de a rossz oldalra áll. A világot, amelybe csöppent, úgy fogja fel, mint egy videójátékot. Nem foglalkozik azzal, hogy embereket öl a fegyvereivel, kihasználja a lehetőségeket, és meg akar gazdagodni, szóval egy kevésbé szimpatikus szerencsevadásszá avanzsál. Koffer szerint nincs semmi közös a két világban, itt megteheti, amit otthon nem mer, aztán majd hazamegy, és minden rendben lesz. Miló viszont tudja, hogy ő maga varázslatra is képes, sőt egy ponton az is kiderül, hogy mesteralvó, tehát már otthon is hordozta azokat a tulajdonságokat, amelyeknek azonban csak ebben a fantáziavilágban van jelentőségük. A kérdés tehát, hogy mi az összefüggés a világok között, bizonyos tekintetben nyitva marad, az olvasóra bízva a továbbgondolását.
Szerelmek és barátságok
A szerelem Admira és Maurice között a lovagregények tiszta, ártatlan szerelme, persze Admira kicsit kokettál Milánnal is. Vulgarus pedig, ahogy a világ és a történet narrálásában, úgy saját élettörténetében is az érettebb szálat képviseli, neki már van múltja, a múltjában pedig nők – igaz, a jelenében is. A valódi embert képviseli, aki többször képes szerelemre gyulladni, s szívében több nő is megfér.
A felejtés átkával sújtott négy szereplő, Admira és Maurice, valamint Miló és Koffer története máshogyan alakul. Míg Admira és Maurice szerelme a felejtés dacára beteljesül, akár egy igaz szerelem a lovagregényekben, hiszen ahogy Maurice fogalmaz: „[…] egyszer sem szeret az, aki legalább kétszer nem szeret”, Koffer változatlanul nem emlékszik Milóra, amit az nem is igazán bán. Míg Admira és Maurice kapcsolata valódi vonzalmon alapult, addig a két fiú merőben más személyisége nem indokolja a barátság újjászületését, ráadásul úgyis inkább csak haverok voltak.
Elvarratlan a szálak
A sozók érdekes színfoltjai a regénynek, noha történetük elvarratlan marad. Különösebben semmi sem indokolta a létezésüket, tényleg csak történetszínesítő epizód a megjelenésük, nem is lett velük semmi – elszéledtek, és Miló sozóharapása is csak úgy magától elmúlt, nem derült ki, mitől. A történet ugyan befejeződik, de az a szál, hogy Miló is mesteralvó, ezért nem tud aludni, majd hazatér a saját világába, ahol ennek az égvilágon nincs semmi értelme vagy jelentősége, furcsán lezáratlanná teszi a könyvet. Az átélt kalandokból Miló videójátékot akar készíteni, de utalást kapunk arra is, hogy a fiú kalandjai még csak most kezdődnek.
A regény fősodra és végkifejlete – a mesteralvók segítenek Admirának és Milónak, hogy Asa Zufart legyőzve békét hozzanak a világra, és várhassák újra az aranykort, amikor az új mesteralvók átveszik majd az alvás terhét az emberektől, akik megint a nap huszonnégy órájában tevékenykedhetnek – nem sikerült igazán erősre, legalábbis az olvasó valószínűleg nem rágja le a tíz körmét, hogy mindez megvalósulhasson.
Ám az igényes nyelven megírt hármas történetmesélés, a szerethető, árnyalt figurák és a könyv humora bőven kárpótol minket. A nagy paradigmaváltás árnyékában teljes szívvel lehet izgulni a hiteles karakterek mélyen emberi, apró küzdelmei miatt.
Szokács Eszter
Portréfotók: Bach Máté/IGYIC
Olvassátok el a szerzővel készült interjúnkat is ITT
Huszti Gergely: Mesteralvók viadala
Ciceró Könyvstúdió, 2020
294 oldal
3490 Ft