Tanulmányomban egy utat, ívet szeretnék megmutatni, tudniillik azt, hogy honnan hova jutott el a disztópia műfaja magyar nyelvterületen. Még pontosabban: a nemzetközi trendeket követve hogyan változott a magyar disztópiák száma, jellege az elmúlt évszázadban. S persze önmagában az a kérdés is jogos, követte-e a hazai gyermek- és ifjúsági irodalom a nemzetközi példákat, láthatunk-e valamiféle párhuzamot e tekintetben.
Fogalmi háttér
Miközben kötetnyi terjedelemben foglalkozhatnék a disztópia fogalmának meghatározásával, sőt csak azzal is, hogy milyen viszonyban van egymással utópia és antiutópia, ezúttal röviden írom le a fogalmi megalapozást. Az utóbbi kérdéssel kezdve: az említett műfajok szétválasztását, elkülönítését szükségszerűnek, sőt elkerülhetetlennek gondolom – bár sokan nem értenek egyet ezzel. Hogy magyar példát hozzak, Tóth J. Zoltán már tanulmányának is azt a címet adta: Az utópia mint disztópia;[1] ő írásában fontosabbnak tartja az azonosságokat. Czigányik Zsolt szerint a két műfaj kiegészíti egymást, ezért érdemes együtt vizsgálnunk őket.[2] Margaret Atwood úgy fogalmaz, hogy a disztópia „nyomokban utópiát tartalmaz”.[3] Még érdekesebb talán Kumar metaforája, aki a disztópiát az utópia „árnyékának” nevezi, hiszen a kezdetektől kíséri azt, és „a két műfaj olyan közel áll egymáshoz, hogy nem mindig világos, mi az utópia és mi a disztópia”.[4]
Én ugyanakkor döntőnek tartom az eltéréseket, amelyek megvannak a szerzők célját és az eszközeiket tekintve is. Miközben mindkét műfaj az író jelenének rendszerével szembesít, ezt egészen más módon teszik.
Az utópia pozitív példát ad, az antiutópia elrettent, elborzaszt. Vagyis a szerzők mindkét esetben a jelent tartják az igazi problémának, de a disztópia alkotója ezt egy ennél is rosszabbhoz vezető út állomásának tekinti, míg az utópiáknál esélyt kap a társadalom a jobb, sőt a legjobb felé elmozdulni.
Érdekes, hogy míg egy disztópia ellentéte egy utópia lehetne, az utópia ellentéte biztosan nem egy disztópia lenne. Ahogy Király Jenő találóan megjegyzi: „Az utópia ellentéte a fennálló rend igazolása.”[5]
Mindezeket figyelembe véve nehezen érthető, hogy konkrét regények esetében sem feltétlenül egységes a műfaji besorolás
Angela Hubler például Az éhezők viadalát disztópiaként határozza meg, ugyanakkor Az emlékek őrét utópiaként.[6] Ez már csak azért is különös, mert éppen Az emlékek őre indította el azt a hullámot, amely az antiutópiák egyik fénykorát hozta el, s e korszaknak Collins regénye kiemelkedő műve volt – de erről majd később szólok részletesebben.
Bár előfordul, hogy egy szerző azzal „játszik”, hogy egy látszólag utópisztikus társadalmi berendezkedésről csak később derülnek ki a negatív, jellemzően egyre elborzasztóbb részletek, s lassan egyértelműen disztópiába fordul át a műfaj (erre épül Ambrus Zoltán Az utolsó húsevő című novellája, de voltaképpen Az emlékek őre is), nem nagyon ismerek olyan regényt, amelyet ne lehetne e dichotóm rendszerben elhelyezni.
Hogy egy rövid definíciót is adjak: „a disztópia mára egy átfogó kifejezéssé vált, amit bármilyen műre használnak, ami egy szörnyű társadalom borús vízióját tárja elénk”.[7] Ezt talán csak annyival egészíteném ki, hogy egy igazi disztópiában vannak társadalmi (szintű) kérdések. Egy egyén vagy egy mikroközösség problémája nem elég e műfaji megjelöléshez. Szinonimaként gyakran előfordul az „antiutópia” és a „negatív utópia” terminus, ritkábban a „kakotópia” és az „aipótu” (az utópia szó visszafelé). Még egy fontos megjegyzés: irodalmi érték szempontjából összehasonlíthatatlanok a pozitív és a negatív utópiák. Jól leírja a különbséget, hogy míg utóbbi műfajnak számtalan klasszikus alkotása van, előbbiek közül maximum azokat tartjuk számon, amelyek társadalomtudományi, szociológiai szempontból érdekes modellt mutatnak meg.
Világirodalmi példák
A disztópiák története több évezredes – Arisztophanész, a Nőuralom szerzője közel két és fél ezer éve élt –, a gyermek- és ifjúsági irodalomban azonban alig több mint száz éve jelent meg. Igaz, a legfontosabb, túlzás nélkül kultikusnak minősíthető antiutópiák többsége is a XX. század első feléhez köthető. H. G. Wells Az időgép című disztópiája 1895-ös, Zamjatyin Mije 1924-es, Huxley Szép új világa 1932-es. A Zamjatyin- és a Huxley-regény összevetéséből tanulmányt író George Orwell pedig 1948-ban írta meg saját, emblematikussá vált művét, az 1984-et. A Goodreads értékelése szerint a műfaj újabb és újabb reneszánsza mögött konkrét történelmi folyamatok, jelenségek álltak, a világháborútól az államokba vetett bizalom megrendülésén át a hidegháborúig. Eszerint két nagy korszaka volt a disztópiáknak, az első az 1930-as, ’60-as években, a második hullám pedig a ’80-as évektől a kétezres évek elejéig tartott.[8] Ugyanitt az ifjúsági antiutópiák berobbanását a 2000-es évek elejére teszik: a háttérben 9/11-et, a terror erősödését és a popkultúra ellaposodását jelölték meg.[9] Véleményem szerint azonban ez a korszak már a második hullám időszaka, s itt is óriási hatása volt a korábbi regényeknek az utódokra. Az első hullámban okvetlenül meg kell említenünk Michael Ende két kultkönyvét, a Momót (1973) és A Végtelen Történetet (1979), ezek azonban mesei alapú disztópiaként[10] kevésbé hatottak az inkább sci-fi-alapú, elsősorban a 2010-es években megjelenő regényekre. De – néhány más kötettel együtt – nekik köszönhetően (is) került vitathatatlanul előtérbe a műfaj. Olyannyira, hogy Marija Nikolajeva joggal jegyezhette meg:
„A gyermekirodalomnak szüksége volt fél évszázadra, hogy utolérje a felnőttirodalmat e műfajban, a műfajban, mely ellentmond a gyermekkorra jellemző reményteli jövő víziójának. Érdekes, hogy e regénytípus annyira kimagaslóvá vált, hogy a disztópiák a ’90-es évekre a legjelentősebb könyvek közé kerültek a brit, ausztrál és amerikai gyermekprózában.”[11]
S itt, a ’90-es évek kapcsán egy másik könyvet is meg kell említenünk, amely nélkül aligha robbanhatott volna be aztán a műfaj a XXI. század elején: Lois Lowry Az emlékek őre (1993) című regényéről van szó. „Az emlékek őre viszonylag gyorsan sikeres lett, s ennek nem az lett a legfontosabb következménye, hogy Lowry folytatásokat is írt. (Amelyekben egy ideig fenn tudta tartani az első kötet nyitott befejezését. S valójában a további három rész mindegyikében is volt eredetiség, bár az első részhez maximum a második – Gathering Blue [2000], magyarul: Valahol messze [2004] – mérhető.) Ennél jóval jelentősebb az a hatás, amely a disztópiák népszerűségének robbanásszerű növekedését eredményezte. Az antiutópiák Gogoljaként Lowry példája és katalizátora is volt a műfaj kicsit későbbi szerzőinek.
Akár egészen konkrét egyezések is kimutathatók az utódok esetében. Ahogy Lowrynál, úgy Suzanne Collins, Veronica Roth, Ally Condie, Lauren Oliver vagy épp Scott Westerfeld regényében is a kamaszhős életre szóló döntésével kezdődik a történet, ráadásul úgy, hogy a döntés(helyzet) meglepetést okoz a főszereplő környezete számára.”[12] S hogy nem túlzás a Goodreads használta „robbanás” terminus az antiutópiák kapcsán, egyetlen mondattal könnyedén bebizonyíthatjuk: a legnagyobb észak-amerikai könyvesbolthálózat vezetője, Phyllis Simon 2012-ben így írt: „Felnéztem a falra, ahova mindig feltesszük az éppen legkeresettebb ifjúsági regények címét, és azt láttam, hogy az első öt vagy hat könyv mind disztópia.”[13]
De miért is találtak rá hirtelen a kamaszok a műfajra?
Több oka is van ennek, ezúttal a részletekbe nem mennék bele (megtettem ezt korábban),[14] csak néhány szempontot, lehetséges okot villantanék föl. Egyrészt a disztópiák egyik fontos sajátossága, hogy lehetőséget adnak az olvasóknak arra, hogy reflektáljanak saját koruk társadalmára, világára, s összehasonlítsák a jelent a lehetséges jövővel. Másrészt e történetek implicit módon figyelmeztetik a kamaszokat a felelősségükre a saját és az egész társadalom jövőjét illetően.[15]
Ma már sokat beszélünk róla, hogy minden idők talán legöntudatosabb kamaszgenerációja lépett nemrég a felnőttkorba (lásd az eltökéltségüket például a környezetvédelem területén), akiket sok akut probléma foglalkoztat, s ezek ellen tennének, tesznek is.
Végül ugyancsak a népszerűség jelentős növekedését eredményezte egy különös kontamináció. Az, hogy a lányregényes elemek ebbe a műfajba is bekerültek, hogy több ilyen „keverék” regény is megjelent rövid időn belül – köztük jobban megírtak is –, nem csupán a „fehér disztópia”[16] kialakulását jelentették, de azt is, hogy rövid idő alatt kiszélesedett az olvasóközönség. Mostanra Magyarországon is mérhetővé vált, hogy a korábban a sci-fitől, fantasytől távolságot tartó lányolvasók meglehetősen nagy arányban mondták azt, hogy gyakran, szívesen olvasnak ilyet.[17] Mert a lányregényes szál érdekessé tette számukra a korábban érdektelen történeteket is.
A XX. század magyar ifjúsági disztópiái
Az első olyan utópiákat, antiutópiákat, amelyek fiatalabbak kezébe is adhatók (voltak), eredendően nem nekik szánhatták. De tudjuk, a szerzői, kiadói szándék nem perdöntő, a végső szó az olvasóé. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy sokat kellett várni az első igazán jó ifjúsági disztópiára. De haladjunk sorjában!
Orbán Dezső F. D. 6438 (1939) című regényének alapötlete remek – az elbeszélő ugyanis a XXVI. századból tekint vissza egy XX. századi eseményre (úgymond „történelmi regényt” ír) –, de a terjengős stílus és a körülményes történetvezetés sokat ront a könyv értékén. Nagyszerű technikai ötletek (például mobiltelefon) mellett áltudományos butaságok fűszerezik a történetet, mindezt zavaróan explicit didaxissal.
Orbán után hosszú „csend” következik, a következő ifjúsági disztópiára majdnem negyven évet kellett várni. Ami részben érthető: a szocializmus – s pláne a cenzúrája – nem volt túl inspiráló e téren… Igaz, a felnőttirodalomban ez idő alatt megjelenhetett Szathmári Kazohíniája (1957), Déry Tibor G. A. úr X-benje (1964) és Karinthy Ferenc Epepéje (1970).
Szinte semmilyen szempontból sem állítható párhuzamba az említett művekkel Romhányi József Mézga Aladár különös kalandjai (1974) című kötete. Bár elsőre fennakadhatnák azon, mit keres ez a kedves, vicces történet a disztópiák között, a cselekmény felidézése után aligha kell indokolnunk, hogy ez bizony igazi gulliveriáda (pontosabban tíz összefűzött gulliveriáda), amelynek (majdnem) minden fejezete egy-egy társadalmi berendezkedést mutat be, azok sikertelenségét, működésképtelenségét hangsúlyozva. S bár van, ahol a társadalmi szint csak áttételesen (vagy épp erőltetetten) jelentkezik, ez nem sokat von le a könyv értékéből. Melynek persze kulcsfontosságú eszköze – mégiscsak Romhányi a szerző… – a humor.
Ugyanebből az évből származik Fehér Klára Oxygéniája (1974), de mindössze ennyi – és a műfaj – a közös pont. A korábban úttörős színműveivel rendszerhűségét is bizonyító szerző életművéből bizonyos szempontból kilóg a darab. A földrengések szigetével (1957) már bizonyította, hogy tud sci-fit írni, de egy diktatúra természetrajzának leírásánál aligha őt jósolták volna írónak a kortársak.
Márpedig az Oxygénia igazi diktatúrát mutat meg, kegyetlenségekkel, elhallgatással (és elhallgattatással), kifelé és befelé egyaránt hazudó vezetéssel. Bár gulliveriádának is minősíthető – nem véletlenül hívják MacGullivernek a főszereplőt –, az e regényekre jellemző irónia, szarkazmus hiányzik a történetmesélésből.
Kőkemény szembesülés ez – humortalan keserűséggel –, amit valamelyest felold a műfaji sajátosságnak nem nevezhető hepiend. Ugyancsak nem a gulliveriádák sajátosága a külső narrátor. Sőt, alapelemnek mondható a személyhez kötött fokalizáció,[18] ahogy az is, hogy olvasóként gyorsan rá kell jönnünk, az egyes szám első személyben beszélő főszereplő „véleménye” távol áll a szerzőétől. Ettől a narratológiai eszköztől, lehetőségtől eltekintett Fehér Klára, helyette egy izgalmas sci-fit kapunk, ahol könnyen, gyorsan azonosulhatunk a főhőssel, s a felismerés, a ráismerés fázisán túljutva már a rendszer megdöntéséért is szoríthatunk a nevéhez ily módon kevésbé méltó MacGullivernek. A műfaji emlékezet azonban itt is tetten érhető: a disztópiákban oly gyakori beszélő nevek, a mindenhol uralkodó szürkeség, az emlékek hiánya, jelentőségük relativizálása, a művészet szolgaivá silányulása egyaránt megvan, de a diktatúra anatómiájában is kevés újdonságot látunk.
Több szempontból rokonítható Fehér Kláráéval Szentmihályi Szabó Péter sci-fi alapú antiutópiája, A tökéletes változat (1983), bár ez valamelyest más stílusú, hangulatú regény. Miközben a szövegben több, a műfajra jellemző motívumra ráismerhetünk, összességében mégis van benne eredetiség, s kifejezetten izgalmas, ugyanakkor elgondolkodtató is a történet. Részben posztapokaliptikus sci-fi ez, de azt is láthatjuk, hogyan élte túl a nagy pusztítást az emberiség, s hogyan próbálta meg más alapokról újrakezdeni az életet. Érdekes, hogy nem kronologikus sorrendben ismerjük meg a különböző berendezkedéseket, de végül mindegyikről az derül ki, hogy működésképtelen… Szentmihályi regényének nagy erénye, hogy nem csupán egy társadalmi rendszerről mond véleményt: általában az -izmusok szerepét kérdőjelezi meg. Tipikus ugyanakkor a könyv olyan szempontból, hogy számtalan példát találunk az ifjúsági disztópiákra jellemző ötletes, kifejező névadásokra. S még egy érdekesség: tíz évvel Az emlékek őre megjelenése előtt olvashatunk arról, hogy a törzsek mindig választanak egy Emlékezőt, aki egész élete során memorizálja a már homályos jelentésűvé vált szavakat, hogy aztán élete vége felé átadhassa tudását az utódjának…
Inkább az endei úton járt Békés Pál A Félőlény (1991) megírásakor
Mesei alapú disztópiája szellemes, humoros, ugyanakkor mélysége is van a meseregénynek – tele nem is annyira implicit áthallásokkal. Miközben a felszínen az erdei tisztás állatai, egy baráti társaság – illetve az életmódjuk – megmaradása a tét, valójában az értelmiség szerepvállalása, vívódása a lázadás és a beletörődés között a történet kulcsmotívuma. Végül éppen az emeli ki a Félőlényt a társai közül, s az teszi főszereplővé, hogy – megfelelve a posztmodern mesék hőseitől elvárt attribútumoknak – vállalja a konfrontációt, miközben – a hagyományos mesék értékeivel szemben – a bátorság és az irgalmasság helyett a kívülállás és a be nem hódolás erényeit mutatják fel.[19] „Félőlény egy egyszerű, »szorongásos entellektüel«,[20] aki csak kismértékben különbözik barátaitól. Az a plusz, amely benne megvan, s ezáltal végül alkalmassá válik a konfliktushelyzet megoldására, bárkiben meglehet (megint az új- és posztmodern kor gyermekirodalmi hősének tulajdonsága ez: könnyű vele azonosulni), s néha csupán a véletlennek köszönhető, hogy ő lesz a megmentő, a megváltó. Nem akar hős lenni, nem is látszik annak.”[21]
Nagy erénye Békés Pál könyvének, hogy igazi „duplafedelű” szöveg: Lázár Ervin legtöbb írásához hasonlóan szinte bármely korosztály olvasója megtalálhatja azt a síkot, azt az üzenetet, amely őt szólítja meg.
Kortárs magyar ifjúsági disztópiák
Könnyű és nehéz dolgom van egyszerre, amikor a kortárs (kicsit leegyszerűsítve a dolgot: a 2000 után megjelent) magyar disztópiákat veszem górcső alá. Könnyű, mert csupa élő szerző kerül szóba, s biztosan nem régi olvasmányélményekkel. Ugyanakkor több jelenség is megnehezíti az elemzést. Egyrészt a műfaj nyilvánvalóan nálunk is virágzik (még?), így korábban nem látott mennyiségű antiutópia jelent meg az elmúlt húsz évben. Ezek között van olyan is, amely nem, vagy csak kevésbé érdekes irodalmi szempontból. Néhány évtized múlva talán senki sem emlékszik ezekre, a szerzők/regények feledésbe merülnek – ahogy ez megtörténhetett száz évvel ezelőtt is –, most viszont még legalábbis lelkiismeret-furdalást okozhat az elemzőnek, ha kihagyja őket… De ott van még az a lehetőség is, hogy egyszerűen nem ismerek egy adott művet, akár egészen kiválót sem. S akkor nem beszéltünk a valamilyen szempontból határesetnek minősíthető regényekről. Hogy konkrét példával illusztráljam ezt: Moskát Anitának két regénye is idekerülhetne (Horgonyhely [2015]; Irha és bőr [2019]), de ha el is fogadjuk azt, hogy ezek disztópiák (én hajlanék erre), ifjúságinak nem mondanám őket. Csakhogy ez sem egyszerűen eldönthető kérdés, hiszen a gyermek- és ifjúsági irodalom besorolása csak a befogadó felől értelmezhető,[22] ezt pedig kortárs könyvek esetében különösen nehéz lehet megítélni. Nem életszerűtlen, hogy egy eredendően nem fiataloknak szánt könyv nagy számban az ő kezükbe kerül – vagy éppen fordítva.
Mindezt mérlegelve csak három konkrét, egymástól meglehetősen különböző művet emelek ki, s inkább jelenségeket, tendenciákat próbálok keresni.
Lakatos István Dobozváros (2011) című meseregénye – nem mellesleg: első könyve – sajnos inkább csak szakmai sikert aratott megjelenésekor. Igaz, nem sokat írtak róla, de a kritikusok többsége rajongott a regényért, nem is ok nélkül. Miközben kicsit emlékeztet a világa Michael Endéére, a híres német szerzőnél is jóval bátrabb világépítő: „Lakatos bámulatos könnyedséggel mixeli össze a legkülönfélébb vallási-mitológiai elemeket a rögvalóságunkkal, a popkultúrával és a 80-as évek újra divatossá váló dizájnjával. A Dobozvárosban teljesen természetes dolog, hogy Isten egy megbűvölt MÁV-szerelvényben lakik, jól megférnek egymás mellett a sárkányok és a robotok, a képregényimádó kis főhős pedig még a Jedi-mesterek legendás fénykardját is megtalálja egy pedálos Moszkvics mögött, miközben a gonosz legyőzéséhez elengedhetetlenül szükséges tárgyat keresi.”[23]
Mindez azt is jelenti, hogy nem csupán a hazai előzményeket nehéz megmutatni, de nemzetközi kitekintésben is nagyon keresni kell az elődöket. Ende mellett Neil Gaimant emlegetik ilyen összefüggésben – nem alaptalanul, bár például a Szűcs Gyula jelezte Coraline-párhuzamot[24] én kevésbé tartom helytállónak.
Lényegesen egyszerűbb az előzmények megtalálása Finy Petra Kettő (2014) című regénye esetében. Már az évszám is sejteti, hogy az amerikai disztópiahullám hatásának egyik első hazai megnyilvánulása lehetett ez, amit a történet alapján is nehéz lenne tagadni. Ám az eredetiség is megkérdőjelezhetetlen, sőt a szerző egyáltalán nem megszokott klisékből építkezett. Megvan benne Lakatos bátorsága is a világépítés terén, sőt. A könyv gyenge pontja éppen az, hogy Finy hősei annyira különlegesek (külsőre, képességeiket és cselekedeteiket tekintve is), hogy néha nehezen vagy szinte nem is lehet elképzelni őket. A „todorovi habozás”, amely a befogadónak azt a bizonytalanságát jelzi, hogy megtörténhet-e, tényleg hihető-e az, amit olvas,[25] elvész néhol, feladjuk ezt a harcot. „Ráadásul egyre gyakrabban döccen a történet is. Nikk egyedül belehalna a Természetvárosig vezető útba, kicsit később ex-barátnője, Rilka minden nehézség nélkül ér oda. Részletkérdéseknek tűnnek ezek, de épp a disztópia és a fantasztikus irodalom követeli meg azt, hogy még a le sem írt motívumok is konzisztensen illeszkedjenek a teremtett világba.”[26]
Hogy a trilógiának indult könyv folytatásai nem jelentek meg, talán ennek – és a néhol didaktikus magyarázatoknak – is köszönhető, pedig sok ígéretes motívum van a regényben. A stílus, a nyelvezet, a költőiség pedig egyértelműen az amerikai fehér disztópiák fölé helyezné a Kettőt.
Az egyik legfrissebb példánk az ifjúsági irodalomban korábban nemcsak szakmai, de közönségsikert is elért írók, Molnár T. Eszter és Mészöly Ágnes közös regénye. Az Emberek Országa – Kalaallit Nunaat (2019) (ITT írtunk róla korábban – a szerk.) nem meglepő módon olyan problémákról szól, amelyek különösen foglalkoztatják a 2010-es évek kamaszait. (Az erre való érzékenységét Mészöly Ágnes többször megmutatta már, akár a Darwin-játszmával [2014], akár a Szabadlábonnal [2016], de a verseiben is.) Környezetszennyezés, klímaváltozás, a véleménynyilvánítás joga, toleranciahiány – s folytathatnánk még a sort a kérdésekről, amelyekkel a XXVII. századi fiatal hősök szembesülnek, jelezve: efelé tartunk, ez lehet a vége, ha nem változtatunk. Ismét csak ki kell emelnünk a „világépítést”, ebben az írók aprólékosak és pontosak voltak, s elkerülték a szokásos kliséket – még ha vannak is ismerős, megszokott disztópikus toposzok, lásd például a teszt alapján történő pályaválasztást, amely valójában inkább beosztás. Külön dicséret járhat a nyelv (inuit) megalkotásáért és a térképekért, amelyek mind segítik a hősökkel való együtt mozgást, létezést, küzdést. Az is erénye a történetnek, hogy szinte két külön regényként olvasható a két nagy rész; más a tét, más a hangulat, csak a főszereplők maradtak meg. Érdekes a befejezés, amely egyszerre lezár és nyit is az esetleges folytatás(ok) felé. Az Emberek Országa legnagyobb erőssége talán az, hogy tökéletesen beilleszthető a jobb külföldi disztópiák sorába, miközben eredeti, s úgy marad a „miénk”, hogy nincs benne erőltetett „magyarítás”.
Ahogy fent jeleztem, bőven lenne még könyv, amelyet megemlíthetnék itt, Lakatos Óraverzumától (2014) A. M. Aranth (Holló-Vaskó Péter) Oculusán (2016 át Zágoni Balázs A gömbjéig (2018) Meseterasz-adásaink ITT és ITT láthatók a szerző két művéről – a szerk). De van-e olyan általános érvényű megállapítás, amely megmutatja, merre is tart az ifjúsági disztópia Magyarországon? S van-e jövője?
Ami az előbbit illeti: miközben sosem látott a műfaj népszerűsége, újabb és újabb regények jelennek meg, az is látszik, hogy tematikusan nem olyan nagy a megoszlás. Mesei alapú antiutópiával alig találkozunk, miközben a fehér („csajos”) disztópia nálunk is hódít – de legalábbis a korábbinál gyakrabban tűnnek fel lányregényes elemek e művekben, talán azért is, mert egyre több nő ír sci-fit, disztópiát. (Ne feledjük, olyan műfajról van szó, amely néhány évtizede – a szerzőket és az olvasókat nézve egyaránt – „a férfiaké, a fiúké volt”.) A fő téma – a „merre tart a világunk?” mellett – a klímaváltozás, az ember környezetre gyakorolt negatív hatása, illetve az újrakezdés, az újratervezés a jósolt kataklizma után. S ahogy azt a nyugat-európai és amerikai könyvekben is látjuk, a megoldás immár nem a felnőttekre, hanem a kamaszokra vár. Mert az anitautoriter hullám[27] arra is megtanított minket: sok nehézségre a felnőttek nem tudnak megoldást találni, mi több, a probléma néha maga a felnőtt…
Gombos Péter
Bibliográfia
Atwood, Margaret: Dire cartographies: The roads to Ustopia, in uő: In Other Worlds: SF and the Human Imagination, New York, Doubleday, 2011.
Bal, Mieke: Narratology: Introduction to The Theory of Narrative, Toronto–Buffalo–London, University of Toronto, 1999.
Bethune, Brian: ’The Hunger Games’: Your kids are angrier than you think, in: Maclean’s.
Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra: Mesék, mesemondók, motívumok, Budapest, JAK – Kijárat Kiadó, 1997.
Czigányik Zsolt: Utópia és utópizmus: Egy irodalmi és politikai fogalompár nyomában, Korunk, 30. évfolyam, 2019/2, 11–22.
Domokos Áron: Világgyár: SF-világépítés és -rekonstruálás irodalomórán, Anya-nyelvi Kultúraközvetítés, 2. évfolyam, 2019/2, 58–96.
Gombos Péter: Kamaszlányok a világ megmentéséért: „fehér disztópiák”, avagy egy műfaj sikertörténete, in uő: Dobj el mindent… és olvass!, Budapest, Pont Kiadó, 2013.
Gombos Péter: Kettő-kettő, Prae.hu, 2014.
Gombos Péter: Utópiák és disztópiák a magyar irodalomban, különös tekintettel a gyermekirodalom antiutópiáira, PhD-értekezés, Pécs, PTE BTK, 2009.
Gombos Péter – Csima Melinda: A digitális bennszülöttek olvasási kedve, olvasáshoz való viszonya a 2017-es és 2019-es felmérések tükrében, Anyanyelvi Kultúraközvetítés, 2. évfolyam, 2019/2, 45–57.
Gombos Péter: A disztópiák Alkonyatjától a disztópiák alkonyáig?, Korunk, 30. évfolyam, 2019/2, 49–55.
Goodreads: Dystopian Books Again Seize Power, 2012.
Hubler, Angela E.: Lois Lowry's and Susan Collins' Dystopian Fiction: Utopia and Anti-Utopia, Against the Current, 29. évfolyam, 2014/3, 23–24.
Király Jenő: Frivol múzsa: A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája 1–2., Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
Komáromi Gabriella: Végtelen Történet: Erkölcsfilozófiai kérdések Michael Ende gyerekkönyveiben, Iskolakultúra, 7. évfolyam, 1997/11, 113–118.
Komáromi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom, Budapest, Helikon Kiadó, 1999.
Mallan, Kerry: Dystopian Fiction for Young People: Instructive Tales of Resilience, Psychoanalytic Inquiry, 37. évfolyam, 2017/1, 16.
Nikolajeva, Maria: From Mythic to Linear: Time in Children’s Literature, Lanham–London, The Children’s Literature Association and The Scarecrow Press, 2010.
Szűcs Gyula: Isten egy megbűvölt MÁV-kocsiban lakik, Index.hu, 2012.
Szűcs Katalin: „Nem mese ez, gyermek”: Békés Pál – Várkonyi Mátyás: A Félőlény, Színház, 24. évfolyam, 1991/7, 23–24.
Todorov, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Budapest, Napvilág Kiadó, 2002.
Tóth J. Zoltán: Az utópia mint disztópia, in Fekete Balázs – Molnár András (szerk.): Iustitia emlékezik: tanulmányok a „jog és irodalom” köréből, Budapest, TKJI, 2019.
Jegyzetek
[1] Tóth J. Zoltán: Az utópia mint disztópia, in Fekete Balázs – Molnár András (szerk.): Iustitia emlékezik: tanulmányok a „jog és irodalom” köréből, Budapest, TKJI, 2019.
[2] Czigányik Zsolt: Utópia és utópizmus: Egy irodalmi és politikai fogalompár nyomában, Korunk, 30, évfolyam, 2019/2, 11–22.
[3] Atwood, Margaret: Dire cartographies: The roads to Ustopia, in uő: In Other Worlds: SF and the Human Imagination, New York, Doubleday, 2011, 67.
[4] Kumar, 2013; idézi: Czigányik, 2019.
[5] Király Jenő: Frivol múzsa: A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája 1–2., Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994, 233.
[6] Hubler, Angela E.: Lois Lowry's and Susan Collins' Dystopian Fiction: Utopia and Anti-Utopia, Against the Current, 29. évfolyam, 2014/3, 23–24.
[7] Maziarczyk, 2011, idézi: Czigányik, 2019.
[8] Goodreads: Dystopian Books Again Seize Power, 2012. https://visual.ly/community/infographic/entertainment/dystopian-books-again-seize-power
[9] Uo.
[10] Gombos Péter: Utópiák és disztópiák a magyar irodalomban, különös tekintettel
a gyermekirodalom antiutópiáira, PhD-értekezés, Pécs, PTE BTK, 2009.
[11] Nikolajeva, Maria: From Mythic to Linear: Time in Children’s Literature, Lanham–London, The Children’s Literature Association and The Scarecrow Press, 2010, 305.
[12] Gombos Péter: A disztópiák Alkonyatjától a disztópiák alkonyáig? Korunk, 30. évfolyam, 2019/2, 49–55, 51.
[13] Bethune, Brian: „The Hunger Games”: Your kids are angrier than you think, In Maclean’s, 2012. https://www.macleans.ca/culture/movies/dystopia-now/
[14] Gombos Péter: Kamaszlányok a világ megmentéséért: „fehér disztópiák”, avagy egy műfaj sikertörténete, in uő: Dobj el mindent… és olvass!, Budapest, Pont Kiadó, 2013.
[15] Mallan, Kerry: Dystopian Fiction for Young People: Instructive Tales of Resilience, Psychoanalytic Inquiry, 37. évfolyam, 2017/1, 16.
[16] Gombos Péter: Kamaszlányok a világ megmentéséért: „fehér disztópiák”, avagy egy műfaj sikertörténete, in uő: Dobj el mindent… és olvass!, Budapest, Pont Kiadó, 2013.
[17] Gombos Péter – Csima Melinda: A digitális bennszülöttek olvasási kedve, olvasáshoz való viszonya a 2017-es és 2019-es felmérések tükrében, Anyanyelvi Kultúraközvetítés, 2. évfolyam, 2019/2, 45–57.
[18] Bal, Mieke: Narratology: Introduction to The Theory of Narrative, Toronto–Buffalo–London, University of Toronto, 1999.
[19] Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra: Mesék, mesemondók, motívumok, Budapest,
JAK – Kijárat Kiadó, 1997.
[20] Szűcs Katalin: „Nem mese ez, gyermek”: Békés Pál – Várkonyi Mátyás: A Félőlény, Színház, 24. évfolyam, 1991/7, 23–24, 23.
[21] Gombos, 2009, 247.
[22] Komáromi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom, Budapest, Helikon Kiadó, 1999.
[23] Szűcs Gyula: Isten egy megbűvölt MÁV-kocsiban lakik, Index.hu, 2012. https://index.hu/kultur/2012/03/12/boxcity/
[24] Uo.
[25] Todorov, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Budapest, Napvilág Kiadó, 2002.
[26] Gombos Péter: Kettő-kettő, Prae.hu, 2014. https://www.prae.hu/article/7573-ketto-ketto/
[27] Komáromi Gabriella: Végtelen Történet: Erkölcsfilozófiái kérdések Michael Ende gyerekkönyveiben, Iskolakultúra, 7. évfolyam, 1997/11, 113–118, 115.