„Az igazi mesemondó semmit sem tud kitalálni, hanem úgy él, hogy mindjárt mesés legyen, ami történik vele”
Egyre többet hangoztatjuk gyerekirodalmi fórumokon – dörzsölgetem a tenyerem –, hogy a jó gyerekirodalom egyben felnőttirodalom is. Sőt, bizonyos típusú szövegek, akár gyerekversek, inkább az újra játszó felnőttekhez szólnak. A faluközösségek mesemondói közege után ismét divatba jött a felnőttekhez (is) szóló mese, és népszerűek lettek például a felnőttek által olvasott képregények, kalandregények.
A személyesség és a játékosság felértékelődött az ifjú felnőtteknek szóló irodalomban.
A svéd típusú, rímtelen gyerekversek eleve ilyen szemléletűek, amelyek a felnőtt nézőpontját a gyerekéhez igazítják. Hangjuk álnaiv, hiszen egy fiktív gyerek beszél a költeményekben. Felnőtt szerző mutatja be az elképzelt gyerekhangon keresztül a sajátos gyereklogikát. „Legyen újra tegnap este! Akkor meglenne az asztalom, s nem veszne el, állíthatom.”
Az egyezményes jelentések, a társadalmi szokásjog, a normalitás és a vele szemben álló logikai furcsaság érzékeléséhez kell az a retrospektív szemlélet, amely csak a felnőtté. Így a költemény humora, fricskája, poénja inkább a felnőtt számára érthető.
Milyen érdekes: mint a Pagony főszerkesztőjétől megtudtam, Tandori Dezső mackós verseinek új sorrendbe rendezett kiadását (Medvék minden mennyiségben) sem a mai gyerekközönség vagy a szüleik követelték ki. Az immár felnőtt szerkesztők és illusztrátorok gyerekkori érintettségén túl a szerző tekintélye, megkérdőjelezhetetlen költői nagysága játszott közre a költemények újrakiadásában és egy új válogatás megszerkesztésében. A Legenda. Kíváncsi vagyok, népszerű lehet-e ma ez a versvilág, s ha igen, ha nem, miért.
A Tandori-évforduló alkalmából megrendezett kerekasztal-beszélgetés, melynek meghívott vendége voltam, valamint a kötetek újraolvasása rávilágított a gyermeki felnőtt és az érett gondolkodású gyerekolvasó karakterének közös jegyeire, Tandori medvés-verebes gyerekverseinek bejárataira. Persze hogy a Medvék minden mennyiségben vagy a Játékmedvék verébdala felnőtt-gyerekverseket tartalmazó kötetek!
Tandori Dezső öt ifjúsági regénye és hat gyerekverskötete mindössze egy bő évtized alatt, 1979–1990 között jelent meg. Még életében, az ő jóváhagyásával látott napvilágot egy inkább elégikus hangvételű összeállítás, korábban meg sem jelent, vagy csak folyóiratokban itt-ott publikált versekből a Pagony kiadó jóvoltából a Medveálom madárszárnyon (2012) Tóth Ákos Tandori-kutató közreműködésével.
Sorrendben a gyerekkötetek
1977: Medvék minden mennyiségben (gyerekversek), 1979: Medvetavasz és medvenyár (gyerekversek), 1981: Játékmedvék verébdala (gyerekversek) 1981: Afrika, India, vadállatok őshona (gyerekversek), 1984: Medvék minden mennyiségben (és még verebek is) (gyerekversek), 1990: A felhúzható medveorr (gyerekversek). És itt vannak az ifjúsági regények is, melyek közül Medvetalp és barátai éledtek újra Agócs Írisz illusztrációival (2015). Sorrendben: 1979: Medvetalp és barátai, 1980: Madárlátta tollaslabda, 1980: Nagy gombfocikönyv (ifjúsági regény), 1984: Mesélj rólam, ha tudsz (ifjúsági regény) 1985: Új nagy gombfocikönyv (ifjúsági regény), 1989: A legújabb kis-nagy gombfocikönyv (ifjúsági regény)
Körülhatárolt játékterek
Beszélgetőtársaimmal arra jutottunk, hogy a versekben és a Medvetalp és barátai meseregényben ábrázolódó szobauniverzum pontosan alkalmas arra, hogy körülhatárolja a játékteret. Tandori szövegeiben konkrét gyerekjátékokat játszanak a szereplők (kártyáznak, sakkoznak, gombfociznak). Egy teljes regény szól egy gombfociligáról, benne az összes forduló listáival, eseményeivel, kommentárjaival, újsághíreivel, a szervezők és játékosok levelezésével stb. Tehát a konkrét játékon kívül, amit a szöveg ábrázol, a nyelvben is fergeteges játék zajlik. A posztmodern nyelvfelfogásnak megfelelően éppen ott, az adott műben íródó szabályok szerint például a szövegfajták kavalkádja vagy a narrációs keretek váltakozása és egymásba csúsztatása. És itt következik a nagy kérdés.
Vajon egy olyan szövegvilágba be tudnak-e lépni a gyermekek, amelynek a játékszabályai nem eleve adottak, hanem elsajátításukhoz, vagyis az olvasás kulcsához időre van szükség?
Ahogyan az elmélyült játékhoz is. Kitüntetett időre, figyelemre. Miközben persze ott vannak az igazi játékmackók és az igazán igazi verebek, a beszélő, antropomorf tárgyak, melyek saját kis közösséget alkotnak. Ők érzelmileg húzzák be a kis olvasót, ahogyan ez Agócs Írisz gyerekkönyv-illusztrátorral is megtörtént saját elmondása szerint.
Harcos Bálint beszélt először konkrét verspéldával arról a jelenségről, hogy a mackós-verebes versek hangja jó posztmodern szöveg módjára összetett: nem egyértelműen köthető egyik vagy másik megszólalóhoz a versen belül. Itt van mindjárt a Sakk-matt példája, amely abszolút képes a felnőtt közönség szemébe könnyeket csalni. A költemény tétje az én és a te szétválaszthatósága (a halál által), az elválás és a másik nélküli élet lehetségessége, kilátásai.
A retorikai bonyolultság bizonyosan nem követhető egy hat- vagy akár egy tízéves logikájával, ez azonban nem zárja ki, hogy egy, a maga értelmi-érzelmi fejlettségéhez mért, ugyanakkor összetett elégikus üzenet a kiskorú befogadóhoz is megérkezzen.
(Sakk, matt)
Én és Főmedvém, Főmedvém
és én, és én: Főmedvém –
ha én lehetnék Főmedvém,
azt de nagyon szeretném.
„Főmedvém, én egyszer eltünök,
s akkor mi lesz?” – Az lesz a sakk-kor,
mondja Főmedvém, ott ülök
egész nap a sakktábla előtt akkor.
Odabűvöllek a kockákra,
te leszel a feketék királya,
s akkor én átlényegülök
– hogy Főmedvém miket tud! –,
és a fehér király leszek,
a végén csak kettesbe – veled,
na meg a királynék, a nejed,
meg velem a Brómi, állunk csak,
s kezdünk egy életet, egy újat,
így lesz. – „Főmedvém…!” Én és ő,
ez újra többé nem kezdhető,
de mivel ezt csak én tudom,
ezért vagyok én – én, és nem ő.
És csak puszilom, puszilom, puszilom.
A gyermeki befogadás, a játékokkal való párbeszéd, az antropomorfizált tárgy („Élő-e a plüssállatom?”) jelenetezése a gyermeki identitást feszegeti. Élő-e a másik, akit szeretek, én vagyok-e még én nélküle? És itt eldönthetetlen, hogy a tárgy vagy az ember teszi föl a kérdést, hogy akitől el kell válnia, az élőlény-e, vagy sem, folytatható-e az (élet)-játék nélküle.
Tandori Dezső minden ifjúsági regénye hatalmas nyelvi lubickolás, narrációs játék
A Gombfocikönyvben is egy teljes LIGÁT játszanak végig a szereplők, minden meccs részletes leírásával, közvetítésével, kommentárokkal, levelezéssel, listákkal, táblázatokkal, totószelvénnyel és egyéb szövegtípusokban testet öltő módon. A medvetalp és barátai is a nyelv identitást teremtő erejétől duzzad. Tobzódunk a származást kijelölő, atmoszférateremtő beszélő nevekben (bekpekk, Lipton, Csiripovics Csiprip), az érzelmekben (sok örömteli felkiáltásban például) érzékletekben (hanghatások, tapintás), a szavak többértelműségéből következő félreértésekben és az elkalandozásban (témaváltásokban).
A medvetalp saját játékszabályait a szövegben létrehozó könyv. Olyan olvasót kíván, aki hajlandó felfedezni egy szokatlan olvasásmódot. A szerző rendkívül bonyolult narratív konstrukcióban mozgatja a játékfigurákat. Az egyik sík a jelen és a mackók beszélgetése, játéka a szobában (a radírral, a teásdobozzal és megannyi névvel), abban a bizonyos „szoba-univerzumban”. A másik sík a narrátor, a felnőtt Medvetalp munkálkodása az írógépen, mellyel papírra veti a jelen történéseit. Ezek a leírások kiegészülnek visszaemlékezésekkel és álmokkal, játék és valóság egybeolvad. Ahogyan a játék mackók igazi, beszélő játék mackók az igazi (és nem játék!) verebek mellett.
Az sem könnyíti meg a gyerekek dolgát, hogy a második fejezet egy kilencsoros mondattal kezdődik.
És tegyük a szívünkre a kezünket! Melyik az a kisgyerek, akit egyszerre érdekel a játék mackók beszélgetése a bútorokkal és egyéb használati eszközökkel, miközben dekódolja a komplex narratív struktúrát, és még azt is tudja, hogy ki kicsoda, éppen ki beszél, milyen idősíkon, és még a témájában folyton elágazó, eltérülő történetet is követni tudja? Na ugye. Persze, a gyerekek a nonszenszt is bírják, és nem igénylik, hogy folyton a kezüket fogjuk jelentésképzés közben.
Az áttűnés a mese (a vers) jelene és az olvasó jelene között is megtörténik:
„Jobb kézzel írok, bal kezem
ott van egy kis verébfejen
és most, hogy jobb kezem is ott van,
világos, hogy a mesét – abbahagytam”
(Tandori Dezső: Két veréb van a háznál)
Abbahagyta? Jó vicc, hiszen most olvassuk! Ez a mindenkori olvasás jelenére kimutató, előreutaló trükk már a posztmodern első fecskéjének vagy előfutárának tartott Psychében is készen állt.
Tobzódunk a beszélő nevekben
Ahogyan e költészet rímpárjai nem lerágott csontok, s így nem hagyják ásítozni a felnőtteket („fejünkön ül – függetlenül”; „most Milost”), sőt, a szerző összekacsint velünk a beszélő nevekben, mint például Hidalgó vagy a kopasz Helmut Schön esetében, úgy az etikai tanulságok viszont feltétlenül gyerekbarátak, hiszen leegyszerűsítés nélkül, a maguk összetettségében, de színre viszik a kapcsolatok, a közösségi lét értékeit. Az elpusztult veréb „védelmező ajándék”, a közös kártyajáték vagy a korcsolyázás „Micsoda boldogság volt!”, a közös siker láttán Elefántos (a radír) „Jókedvűen trombitált”. A közös történet és a csoportösszetartó erő (névadás, eredettörténetek, közös játékok) kiemelt értékek a medvék és a verebek világában. Akár még gyerektársaságban is élvezhetjük.
Harmath Artemisz