Emlékszik még, melyik Petőfi-vers hagyott önben először maradandó nyomot, és miért?
Az óvodában tetszett a Füstbe ment terv és a Nemzeti dal. De ami először nyűgözött le, az a talán ötödikben tanult Falu végén kurta kocsma volt. A nagy csend és a hangos vigadás ellentéte, meg az olyan sorok, mint a
„Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.”
Persze nem tudtam még, mi a szinesztézia, de nagyon tetszett, hogy a sötétség hallgatni tud. Már a vers felütése is elvarázsol:
„Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.”
Nem tudtam, hogyan is lehet egy kocsma rövid (kurta),[1] de az alliteráció nagyon tetszett. A hangzás miatt magától értetődő volt, hogy az a kocsma kurta, akármit jelentsen is ez. A kurtával zeneileg és durvaságában összecsengő rúg ki is megragadott. Lehetne kinéz, kilóg, de a kirúg jobb, váratlanabb, és valahogy előreutal a legények szilaj mulatozására. Kirúgnak a hámból. Nem tudom, már akkor is észrevettem-e, hogy Petőfi dodzsemezik: elindul valamerre, azután másfele rántja a kormányt: látná magát a kocsma a Szamosban, de mégsem, mert közeleg a sötétség. A János vitéz eleje is csupa ilyen dodzsemezés, a nekifutás irányával ellentétes irányú továbbhaladás:
„Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon. Süt, de fölöslegesen.
[...]
Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.”
Elindulunk a virágok fele, de Jancsi szeme másfele visz tovább. Ja, akkor inkább a patakra nézünk? Nem, újabb fordulat: nem oda, hanem a szőke kislány karcsú termetére, gömbölyű keblére. Így lehet valami történés nélkül is dinamikus, nyelvileg mozgalmas.
Visszatérve a kurta kocsmára: bizonyára az erős szociális tartalom, a földesúr-ellenesség miatt tanultuk a verset, azonban bárhogyan is milyen remek dinamikai ellentét, milyen szélsőségek közti modális váltást tesz lehetővé, hogy a legények az úr kérésére fittyet hánynak, vadul tovább mulatnak:
„»Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!...
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!«”
De az édesanyja betegségére hivatkozó parasztmenyecske kérésére bezzeg
„Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.”
Nekem bizony ez ma is nagyon tetszik, ahogy az is, ahogy az Anyám tyúkja vagy a Megy a juhász szamáron a szegénység társadalomkritikus rajzát humorral, sőt a Megy a juhász estében groteszk humorral elegyíti. Eörsi István mutatta meg remekül, hogy az idill vagy a groteszk történet mögött bizony ezekben az ártatlan versekben is politikum van. A lírai alany tyúkanyóhoz és Morzsa kutyához beszél játékosan évődve, de az utolsó sor, a csattanó arra fut ki, hogy a tyúk kényeztetését, tréfásan leírt urizáló életmódjának szeretetteli elfogadását az anya szegénysége indokolja:
„Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’...
Anyám egyetlen jószága.”
Az állatokhoz beszélés játékos alakoskodása és a politikum harmonikusan összesimul.
A másik ekkori nagy élmény A Tisza volt. A folyó gyengéd udvariassága:
„A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.”
A vízen táncoló napsugarak, benne a néven nevezni nem tudott újabb szinesztézia:
„Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.”
S persze a végén a megvadulás elképesztő nyelvi ereje:
„Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!”
Petőfiben már akkor szerettem a szélsőségeket. Később azt tanultam, hogy a Levél Várady Antalhoz című episztolában törés van a kedélyeskedő-privát és a látomásos-politikai rész között. Nekem épp ez a törés vagy szerintem inkább elképesztő ív, tágasság tetszett. Az „Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha / Leborotválnak, újolag kinősz? / Csalódol; mert az élet csizmatalp, / S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott”-tól a forradalmi jövendölésig:
„»Legyünk rabokból ismét emberek!«
Ez nagyszerü, de véres kor leszen,
És ugy is illik, hogy véres legyen!...
Már vizözön volt, most egy vérözön kell,
Hogy megtisztuljon a világ a szennytől,
Amely fölötte meggyülekezék;”
Átpolitizált Petőfi-képet tanítottak nekem. Az egyenlőtlenséget elviselni nem tudó költő képét. De egy bájos-lobbanékony-hetyke személyiség rajzával együtt, nem dogmatikus komolykodással. Hát lehet nem szeretni az egyenlőségelv efféle humoros megvilágítását annak visszájáról? Ráadásul ma sem tartom egészen aktualitás nélkülinek az alábbi diagnózist.
Magyarország
„Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sűlt egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Mig egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.”
A politizáló Petőfi gyakran az Orbán, a Disznótorban, Az én torkom álló malom..., A helység kalapácsa ellenálhatatlan – gyakran kulináris – humorával politizál.
Szerintem a Nemzeti dal vagy a Dicsőséges nagyurak... is jó vers. Hogy egy költemény, egy óda a talp triviális szavával induljon, hogy egy agglutináló nyelvben a nyitósorokban csupa egy és két szótagú szavak pattogjanak (azért, hogy a vekker vagy a kezdőlövés hangját megteremtsék), hogy a szabadság kérdése divatkérdésként vetődjék fel (fényesebb..., jobban ékesíti a kart) stb., az poétikai és nem politikai truváj. Ugyanígy tréfásan divatkérdésként veti fel a politikai kérdést a Dicsőséges nagyurak… is:
„Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.”
Lehet nem szeretni Petőfi véres szájú királyellenességét, de ettől még az Akasszátok fel a királyokat első négy sora iszonyúan erős:
„Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,”
A Lamberg és a Latour szavak zenéjére, lágy alliterációjára, dominánsan mély hangrendjére rácsapó, azzal kontrasztban álló éles é-k zenei remeklést teremtenek. A rákövetkező provokatív „igen jó, valóban szép” számomra olyan hideglelős értékrobbantás, mint a „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök. // Elfognak és felkötnek, / áldott földdel elfödnek / s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen.”
Azért beszélek ennyit politikai versekről, mert Petőfi depolitizálása már a korszakalkotó Szegedy-Maszák–Veres–Bojtár–Horváth–Szörényi–Zemplényi-féle reformtankönyvekben elkezdődött, folytatódott Pethőné Nagy Csilla kivételesen igényes és módszertani korszakváltást hozó (a tankönyvlistáról mostanában lekerülő) sorozatával, s az évforduló kapcsán újra megfogalmazódott Nényei Pál amúgy kitűnő cikkében, mely szembeállítja a tiszta, a világ megismerését célzó költészetet és azt a költészetet, amelyben Petőfi saját kortársainak üzent. A kettőből inkább csak az előbbit ajánlja. Én viszont nem hiszem, hogy csak a Felhők-típusú meditatív versek segítik a világ megismerését, és nem hiszem, hogy Petőfi politikai verseinek egy része ne tartalmazna egyetemes és a megformáltság zárt tökéletességében „tiszta” költészetet. Hogy egy evidens példát hozzak:
„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
Számomra ez a három feltétel éppen utópisztikusságában képvisel valami egyetemességet, valami mércejelleget, valahogy úgy, ahogy a Tízparancsolat.
Úgy szól kortársakhoz, hogy nem csak kortársakhoz szól.
Persze ahogy A XIX. század költői, melynek ez az ötödik versszaka, úgy Petőfi egész életműve nagyon egyenetlen. Szemezgetni, válogatni kell belőle. Nem minden verse olyan tökéletes, mint a Befordúltam a konyhára, a Fa leszek, ha fának vagy virága, A fürdik a holdvilág, a Szeptember végén első versszaka vagy az Itt van az ősz, itt van újra – vagy még két-három tucatnyi.
Petőfit mindig ki lehetett sajátítani, mert ezer arca van. Van a forradalmár Petőfi. Van a hazaszerető Petőfi, aki nem feltétlenül azonos a forradalmi politikai nézetek Petőfijével. Egyrészt ő az, aki a nép nevében és a dicsőséges nagyurak ellen szólal fel, ő az, aki a forradalmi látomások költője, de másfelől ő a Magyar vagyok-típusú, a magyarságot megtestesítő s nem annak hangsúlyosan egy rétegéhez kötődő költő is. (Aki amúgy igen kevéssé hasonlít Petőfi empirikus-életrajzi énjéhez.) A népdalok, a bordalok, a szerelmes versek, a tájversek pedig nyilván mindenféle politikai szűrőn átmennek. Tudjuk, Petőfi ars poeticái igen ellentétes programokat, eszményeket hirdetnek, nem egy, hanem három vagy négy költőszerep, legalább négy, egymástól élesen elkülönülő verstömb alkotja az életművet.
Petőfi nemzeti nagyságként szinte elérhetetlen magasságból néz le ránk. Egy-egy irodalomórán mekkora kihívást jelent „lehozni a földre” a lánglelkű költőt?
Meg kell mutatni, hogy Petőfi nem szobor, hanem – Kosztolányi szavával élve – „kedves lángész”, hogy „Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló, egy élő, szeszélyes, örökké változó ember”.
Ebben a földre hozásban hasznos lehet, ha felvillantunk valamit abból, amit Margócsy Istvántól tanulhattunk arról, hogy Petőfi hogyan mozgatta, használta az „irodalom gépezetét”, hogyan volt a marketingben, az imidzsépítésben is zseni.
Hogyan érdemes, és hogyan nem érdemes Petőfit tanítani?
Nem érdemes korszakolással, kötetek sorolásával sokat foglalatoskodni.
Bármennyire életrajzi költő is Petőfi, nem szabad életrajzot magoltatni és költészetét életrajzi dokumentumként kezelni, még akkor sem, ha gyakran maga Petőfi csábít erre. Az ellenkezője is igaz, természetesen Petőfi életrajzát kitakarni sem érdemes.
Nem szabad címeket és rendszerezéseket tanítani versek helyett. Értékelő válogatásokat érdemes csináltatni a verseiből, persze a tengerben való elveszés elkerülésére a válogatandókat is előre ki kell válogatni – kötelező érvény nélkül. Ugyanakkor nem szabad elsősorban a mennyiségre menni, néhány verset nagyítólencse alá kell venni, hogy kiderüljön, milyen ravasz, retorikailag, poétikailag mennyire megalkotott Petőfi sokat emlegetett egyszerűsége. Érdemes felvillantani azt is, hogy mikor, ki és hogyan sajátította ki Petőfit.
A diákok képesek-e azonosulni a Petőfi által megtestesített figurával? Hogyan lehet megszerettetni velük egy kétszáz évvel ezelőtt született költőt?
Petőfi hihetetlen sokszínű költő. Simán lehet úgy is tanítani – és ez bevett gyakorlat –, hogy az alakjához hozzátapadt közhelyekkel szemben mutatjuk meg, ő nem egy szobor, nem csak politikai versei vannak, hogy ő nemcsak végső harcba kívánkozó hős, hanem olyan katona is, aki gyűlöli magában a gyilkos eszközt, a katonát (Pacsirtaszót hallok megint). Aki sohasem egy valamelyik kizárólagos szerepével. Emellett elképesztő humora van, mestere a halott metaforák felélesztésének („Igy főzte a gondolatok seregét / Feje bográcsában
A bölcs férfiu,”), másfelől vannak olyan komor gondolati versei, mint a Világosságot!, amely fényévnyi messzeségre van az egyszerűség programjától. Ebben egy posztumusz Jimi Hendrix-lemez címadó alapképét is megtalálhatjuk: The first rays of a new rising sun:
„Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.”
Megőrizték megszólító erejüket az olyan picike meditálóversei is, mint a Felhők. És vannak a ravasz egyszerűséggel kidolgozott népdalai, amelyeknek egy része egészen fantasztikus. Nagyon korán, már ötödikben tanuljuk Az alföldet és az egész Alföld-kultuszt. A János vitéz pedig olyan szinten meghatározó eleme a magyar kultúrának, mint kevés mű, és azt is 5. osztályban tanulja minden magyar diák.
Petőfi melyik énje áll a legközelebb önhöz? A melankolikus, mint a Felhők-ciklus szerzője; a humoros-játékos-csipkelődő; a szabadságharcos-királyakasztó forradalmár; a madaras-virágos-szerelmes, avagy a Szörnyű idő hazasirató költője?
Mindenevő vagyok.
Van-e kedvenc Petőfi-verse?
A Négyökrös szekér, az Egy estém otthon, az Itt van az ősz, itt van újra, a Szeptember végén első versszaka, a Kiskunság és a Szülőföldemen mellett az én favoritjaim a János vitéz és A helység kalapácsa. Ez utóbbi két műben, főleg A helység kalapácsában Petőfi folyton „hullámvasutazik”, stílusszinteket vált. Zseniális a profanizálásban, a bombasztikus pátosz felépítésében és aztán a kipukkasztásában. A lufitechnikában.
A János vitéz esetében nem tudok betelni azzal, ahogy a meseföldrajz és mesetörténelem vagy a mesefizika is tele van humorral.
Ahogy a magyarok védik meg a franciákat a töröktől, ahogy India Franciaországgal határos, vagy hogy Itáliában, ahogy a szövegben szerepel, „Taljánországban” örökös tél vagyon, ahogy a magas hegycsúcson nagy a forróság, hisz az közelebb van a naphoz. A diákok nem mindig veszik észre, hogy itt egy kreált, naiv elbeszélőről van szó, itt nem Petőfi beszél, mert ő iskolázott ember, aki nem mond ilyen marhaságokat, hanem egy olyan falusi ember, akinek nincsenek egzakt történelmi vagy földrajzi ismeretei. Ugyanígy A helység kalapácsában is az eszeveszettül beképzelt, mellét verdeső elbeszélő nem azonos Petőfivel. Itt aztán jól meg lehet tanítani, hogy az elbeszélő nem azonos a szerzővel.
A János vitézben az is elbűvölő, ahogy a gyilkolásnak egyfajta rajzfilmes súlytalansága van, melynek révén a gyerekek is jobban elviselik ezeket a jeleneteket: amikor úgy vágják a magyarok a törököket, mint a mákgubókat, amikor olyan a törökök vezérének a bortól az orra, mint az uborka, a szultánt pedig úgy vágják ketté, mint a görögdinnyét.
A törökök elleni háború végkifejlete egy zöldségespult szétbombázása. Ha picit távolabbról nézzük a János vitéz szerkezetét, azt mondhatjuk, hogy az faltól falig szerkezet: víztől vízig, csóktól csókig ível. Úgy kezdődik, hogy Jancsi és Iluska a patakban csókolózik, a konfliktus abból fakad, hogy a szerelem időtlenségében megfeledkeznek a változó-múló külső időről, a nyáj pedig szétszalad. A mű végén pedig ugyanígy vízben – Tündérország tavában – csókolóznak, csak az a különbség, hogy ott már a külső idő is megállt, így nem kerül konfliktusba a valóság ideje és a szerelem ideje.
Rengeteg minden van még a János vitézben, amit a nagykamaszok jobban „fognak”, mint a tízévesek. Ilyen a nem is túl visszafogott erotika, például amikor Iluska keblét és térdecskéjét mutatja be az elbeszélő, vagy amikor Jancsi imígyen unszolja mátkáját: „A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én”. A szex mellett a verbális erőszak is belesodor a mű világába. Hogy lehet így beszélni a mostohával: „Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? / Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. / Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, / Hogy kihullanak még meglevő fogai.”?! Azután két énekkel később ugyanebből a szájból:
„Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.”
„[B]átor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló”.
Kedves lángész.
[1] Időleges nyitvatartású, csak saját termelésű bort árusító.