„Annak a furcsa helyzetnek vagyunk ma tanúi, hogy miközben az ezredforduló befogadóinak könyvről formált véleményét alapvetően befolyásolja az, hogy van-e kép a szöveg mellett, azonközben egyre kevésbé foglalkozunk avval, hogy milyen is ez a kép” – írja Varga Emőke a 2012-ben kiadott tanulmánykötete[1] bevezetőjében.
Azóta több mint tíz esztendő telt el, s bár a helyzet javul az illusztrációk fontosságának megítélése tekintetében, a kiadói tapasztalatok szerint a vásárlók a képeskönyvekhez képest előnyben részesítik a szöveghangsúlyos kiadványokat. Magyarul: még mindig él az a szemlélet, hogy egy könyv fő tartalmi eleme a szöveg.
E szemlélet fenntartásához az is hozzájárul, hogy a pedagógusképzésben (a kisgyermeknevelő, az óvodapedagógus, a tanító vagy akár a magyar-, illetve könyvtárostanári képzésben is) a mai napig kevés szó esik kifejezetten az illusztrációk pedagógiai szempontú alkalmazásáról, az esztétikai nevelés nélkülözhetetlenségéről.
Holott talán még sosem volt ennyire szükség arra, hogy pedagógusként mi magunk is megtanuljuk, mi módon lehet a képet „...kiszabadítani a »tárgykép« puszta szerepköréből,
avagy miként lehet a történetnek, a versnek a mesekönyv, a tankönyv képeiben az egyszerű azonosításon túl »bizonyítékot« vagy éppen ellenpontot találni”,[2] illetve hogyan lehet az „oktatás folyamatában hasznosítani az illusztrált tankönyvet és a képeskönyvet mint a mediális csatornákat megduplázó információhordozókat”.[3]
A ma generációja a világot elsősorban képek alapján fogadja be, ismeri meg
Révész Emese szavaival: „Tudósok új »képkorszakként« jellemzik korunkat, amelyben a világról szerzett tudásunk képek és szövegek egységes áradataként bombáz minket. Az ezeken felnövekvő fiatal generáció ennek megfelelően nem képekkel kísért szövegeket, hanem a kettő egyenrangú szintézisén alapuló »képszövegeket« dolgoz fel.”[4]
Így aztán pedagógusként (és természetesen szülőként is) hatalmas a felelősségünk abban, hogy – amint a szövegértésre nagy gondot fordítunk már akár kisgyermekkortól – az effajta „képszöveg” értését is már a kezdetektől fogva csiszoljuk. Ehhez a legfontosabb, hogy a gyereknek születésétől fogva magas esztétikai minőségű illusztrációkat mutassunk. Fontos, hogy otthonosan mozogjon a képek világában, ismerje fel azok – szövegtől független vagy azon túlmutató – jelentését, tudja néven nevezni a képek kiváltotta érzelmeit, és legyen képes elválasztani a minőségit a giccstől. A gyermek számára a világ az első pillanattól kezdve képekben értelmezhető, egy újszülöttnek a „síkban megformált kép éppen olyan elvont jel, mint a szavak hangzó formákból alkotott absztrakciója”,[5] tehát ugyanolyan nyitottsággal fordul felé, és ez a nyitottság még jó pár évig megmarad. Használjuk hát ki ezt a képlékeny időszakot, és bátran vigyünk minél több képeskönyvet, képkönyvet és papírszínházmesét az óráinkra, foglalkozásainkra.
Szerencsére ma már hatalmas a választék minőségi illusztrációkból. Most Catarina Sobral portugál szerzőnek a Vivandra Kiadónál megjelent három könyvét vizsgáljuk pedagógusszemmel.
Hihetetlen[6]
A három megjelent kötetből talán a legtöbb pedagógusnak erre esne a választása, ha egy foglalkozásra, tanórára szeretnék bevinni valamelyik Sobral-könyvet, hiszen a Hihetetlen témája valóban ismeretterjesztő: a világegyetem kialakulását tárgyalja. Nagy és szerteágazó téma ez, mégis izgalmas megtapasztalni, hogy egy vékony, 32 oldalas kötet alig néhány mondatnyi szövegébe mennyi minden belefér az illusztrációknak köszönhetően.
A nagyalakú képeskönyvben Sobral egyszerű, tiszta színekben játszó illusztrációi oldalpárokon jelennek meg, így még jobban képesek hangsúlyozni a téma kulcsfogalmainak számító pici–óriás-ellentétpárt.
A nagy, lendületes képek tökéletesen visszaadják a világegyetem végtelenségének érzetét. A rajzok betöltik a rendelkezésre álló teljes teret, néha még azon is túlmutatva: fejjel lefelé jelennek meg, ezzel arra késztetve az olvasókat, hogy az egész könyvtárgyat „használják”: vegyék birtokba, forgassák, játsszanak vele. A játékosság amúgy is átszövi a könyvet: maguk a figurák, a színek és a szöveg stílusa is mókás, vidám, az pedig, hogy a könyvtárgy forgatásával szinte kiemeljük a síkból a képeket, adja az ötletet, hogy a látottak-olvasottak feldolgozását is a térben tegyük meg.
A képkönyvek, a képeskönyvek, a papírszínház történeteinek feldolgozásának kézenfekvő módja, ha a drámapedagógia eszköztárából merítünk, ezek segítségével mintegy életre keltve az illusztrációkat, és játékos formában, élményteli módon mélyítjük el a tudásanyagot. Kevés ennél hatékonyabb és – tegyük hozzá – szórakoztatóbb módja van a tanulásnak. A humor amúgy is állandó kísérője Sobral könyveinek (akár a rajzokat, akár a szövegeket nézzük); ez még egy olyan komoly téma esetében sincs másként, mint a világegyetem születése. Semmi sem akadályozhat meg hát bennünket abban, hogy a könyv stílusához illeszkedve egy osztálynyi/csoportnyi gyerekkel játsszuk el a finoman egymásnak ütődő és visszapattanó részecskéket (akár gyorsított, akár lassított mozgással), hogy mindenki készítse el a saját családfáját, hogy közösen rajzoljunk idővonalat, hogy a teremben bokánál összekötve sétáljon két-két „részecske”, vagy hogy elbeszélgessünk a végtelennel kapcsolatos érzéseinkről…
A könyv nagy előnye, hogy minden játékosság mellett hitelesen és könnyen érthetően adja át az ismereteket, sőt a végén rövid, humoros fogalommagyarázat is található. Összhangban van a szöveg és a kép, a csupa nagybetűs írás pedig a kezdő olvasók dolgát is megkönnyíti (ezt elősegíti az illusztrációk javára eldőlő szöveg–kép-arány is).
Szívet melengető lezárása a könyvnek az utolsó oldal, ahol a szerző felhívja figyelmünket arra, hogy világegyetemünk, beleértve minket, embereket is, egyetlen közös anyagból, csillagporból épül fel. A kék-fehér pöttyökkel játszó, egymásnak inverzét adó föld–ég- (ember–világegyetem)-ábrázolás pedig óhatatlanul elindítja az olvasóban a „mind a nagy egész részei vagyunk”, „összetartozunk”, „együtt élünk a világegyetemmel”, valamint a „mások vagyunk, mégis egyformák” – típusú érzéseket, gondolatokat, amelyek remek távlati fókuszt adnak egy következő foglalkozásnak.
Asimpa[7]
Az Asimpa című, szintén nagyalakú könyv témája a Hihetetlenéhez képest kevésbé konkrét, nehezebben megjelölhető. A szöveg szerint „[e]gy szép napon egy tudós roppant fontos felfedezést tett…” – talált egy eddig ismeretlen szót egy ősrégi szótárban: Asimpa.
E pillanattól kezdve elindul a találgatás, az elméletgyártás, hogy vajon mit is jelenthet, egyáltalán milyen szófajú lehet ez a szó. És nemcsak a tudósok töprengenek rajta, hanem szép lassan mindenki használni kezdi a maga értelmezésében.
Ez a kötet erősebben támaszkodik az illusztrációkra, mint a szövegre. Utóbbi rövid, a narrátori szerep minimális, csak hogy még éppen érthető és követhető legyen, de igazán informatívvá a képekkel együtt válik.
Példaként egy rövid párbeszéd a könyvből:
„– Mit gondolsz?
– Nem is tudom… Kicsit asimpás.”
A szövegből sem a beszélők személye nem derül ki, sem az, hogy milyen helyzetben hangzik el a párbeszéd, csak a kép magyarázza meg. Egy kirakat előtt egy férfi és egy nő áll, arccal az üveg felé fordulva. A kép kontextusba helyezi a szöveget, az olvasónak pedig beindul a fantáziája, hogy kikerekítse a történetet (talán egy középkorú házaspár keres új konyhai eszközt vagy lakberendezési tárgyat az otthonába stb.). Kiegészítik a jelentést Sobral egyszerű vonalvezetésű, nagy, színes képei. Ezek az illusztrációk afelé terelik a befogadót, hogy adjon nekik többletjelentést, ahogy a szövegben megjelenő „asimpa” szónak is. Hiszen a történet szerint az asimpa tulajdonképpen bármi lehet: főnév, melléknév, határozószó, még „tatározószó” is… a lehetőségek végtelenek, minden csak nézőpont kérdése. Görbe tükröt is tart elénk ily módon a könyv: szembesít vele, hogy néha anélkül fogadunk el tényként feltételezéseket, félinformációkat, hogy meggyőződnénk a hitelességükről. Ha azt mondják, az asimpa főnév, hát főnévként használjuk; ha tatározószó, akkor úgy.
Ebből egyenesen adódik, hogy nagyszerű órát tarthatunk a könyv segítségével a hír–álhír-témakörben, hangsúlyt helyezve a hiteles könyvtári források használatára. Mivel a szöveg tobzódik a különböző nyelvtani kifejezésekben, magyarórán is elővehetjük, főleg a szófajok témakörében. Színesebbé tehetjük a nyelvtan tananyagot, ha a gyerekek némajátékot adnak elő, ahol csak az asimpa szót mondhatják ki, a többieknek pedig ki kell találniuk, mit jelent ez az adott jelenetben, s mi a szófaja; esetleg előre megadjuk, milyen szófajú az asimpa, és aszerint kell mondatokat írni vagy jeleneteket alkotni vele.
A képek alapján karaktereket építhetünk, történeteket írhatunk, ezzel fejlesztve a gyerekek szövegalkotó- és előadóképességét, vagy az illusztrációkat rajzolhatjuk, bővíthetjük tovább kedvünk és fantáziánk szerint. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen.
Az én nagypapám[8]
A harmadik kötet a többinél lényegesen kisebb alakú.
Narrátora egy gyerek, aki párhuzamosan mesél saját nagypapája és a nagypapa szomszédja, dr. Sebestyén életéről, pontosabban a két férfi életvitele közti különbségről. A kinyitott könyv egyik oldalán a nagypapát látjuk, a másik oldalon pedig dr. Sebestyént. A sobrali képeskönyvektől megszokott módon a szöveg itt is minimális információt közöl, s a humoros képek segítik kiegészíteni a tartalmat. Előfordul, hogy egy-egy oldalpáron a szöveg szintjén csak a nagypapa jelenik meg, Sebestyén úr pedig csupán képen látható, mégis egyértelmű az olvasó számára, mi az, amit a fiatalember másképp él meg, mint az idős úr.
A két férfi stílusa jelentősen eltér egymástól: míg nagypapa békés, nyugodt, kiegyensúlyozott életet él, és mindig jut ideje saját magára, a családjára, a hobbijára és a barátaira is, addig dr. Sebestyén folyton dolgozó, rohanó, önmagát soha utol nem érő hajszolt életvitelt folytat. A szöveg szerint ez a különbség elsősorban a korukból és a státuszukból fakad (nagypapa idős nyugdíjas, dr. Sebestyén pedig fiatal, karrierépítő dolgozó), ám mintha a képek ennek az ellentétét sugallnák. Az illusztrációk kiemelt zöld és piros komplementer színei azt üzenik: egyforma lehetőségeink vannak, csupán a döntésünkön múlik, melyik életvitelt követjük.
Kiváló alapja lehet a könyv egy-egy dráma- vagy osztályfőnöki órának, amikor arról beszélgetünk a gyerekekkel, mit tartanak az életük céljának, mit jelent számukra a minőségi idő, és kivel, kikkel szeretik tölteni.
Catarina Sobral könyvei nemcsak azért lenyűgözők, mert alig néhány vonallal képes a legkülönbözőbb érzelmeket kifejezni és komplett történeteket elmesélni, hanem a mindent átható finom humor miatt is. A könyvek kamasz- és felnőttfejjel is élvezhetők, tele vannak játékkal, meglepetéssel, indokolt hát, hogy ne csak családi körben forgassuk őket, hanem vonjuk be a pedagógusmunkába is. Hiszen úgy fejlesztik a gyerekek képolvasó képességét, fantáziáját, érzelmi intelligenciáját, hogy közben mind kitűnően szórakozunk.
Csörgei Andrea
[1] Varga Emőke. Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban. L’Harmattan Kiadó, Budapest: 2012. 9.
[2] Varga, 69.
[3] Varga, 69.
[4] Révész Emese. „Képvarázs – Varázskép. Az illusztrált könyvek szerepe a gyermekkor egyes szakaszaiban”. Mentés másként. Könyvillusztráció tegnapról mára. Tempevölgy Könyvek, 39. Balatonfüred: Balatonfüred Városért Közalapítvány (Tempevölgy), 2020. 421.
[5] Révész, 416.
[6] Sobral, Catarina. Hihetetlen. Budapest: Vivandra Kiadó, 2020.
[7] Sobral, Catarina. Asimpa. Budapest: Vivandra Kiadó, 2015.
[8] Sobral, Catarina. Az én nagypapám. Budapest: Vivandra Kiadó, 2016.