A Vadlazac első novemberi workshopján többek között lehetett vízcseppként vándorolni, árnyjátékon ámulni és nem utolsósorban pletykálni Piroskáról.
Dr. Józsa Éva bábjátékos, egyetemi tanár, Csörgei Andrea drámapedagógus, könyvtáros és Bajzáth Mária mesepedagógus egyszerre varázsolta el és aktivizálta az egybegyűltek népes táborát.
Csak a művészet maradt ki
Dr. Harmath Artemisznek, az IGYIC igazgatójának bevezetője után Józsa Éva tartott elméleti bevezetőt A bábok varázslata – A kapaszkodó báboktól a varázsmesék bábos előadásáig a pedagógiai gyakorlatban címmel. Egy kis történeti kitekintésként megtudtuk, hogy a pedagógiai célú bábjáték a XIX. század közepén jelent meg, amikor az úri szalonok világában a nevelőnők bábokkal, kicsinyített makettszínházzal szórakoztatták a gyerekeket. A XIX. század végén és a XX. század elején már értékes irodalmi műveket dolgoztak fel bábjáték formájában az iskolákban, ahová azonban a horizontális, a paraván mögötti bábjátékok kerültek be.
Például a hurkapálcára ragasztott bábok, amelyekre Józsa Éva különösen haragszik, hiszen általuk (is) megmerevedett a bábjáték, az veszett el belőle, ami a legnagyobb ereje volt: a játék, a művészet és a humor.
A gyerek a fontos
Előrelépést jelentett a bábelőadásokban is a Norvégiából indult Glitterbird-program, amelynek célja, hogy végre olyan előadások szülessenek, melyek valóban a 0–4 éves korú gyerekeket szólítják meg. Megvizsgálták, hogy mit tudnak befogadni az ilyen korú gyerekek, majd ennek fényében születtek meg az előadások. A program módszereit a pedagógiai bábjátékban is lehet kamatoztatni azzal, hogy nem a klasszikus, hagyományos dramaturgiával, hanem a gyerekek számára befogadhatóan, a cselekmények egymásutániságával és a teret kihasználó kreatív játékokkal dolgoznak.
A kapaszkodóbáboktól a kis színházig
Józsa Éva beszélt még a kapaszkodóbábokról, amelyek a báb és az ember kapcsolatát fejezik ki. Ezek a gyerekek első – általában az anya illatát őrző – kis bábui, amelyek mindenkinél mások lehetnek – kinek egy rongydarab, kinek egy kis plüssállat.
A bábjáték következő szintje egy kettős játék, ami lehet altató, simogató, vigasztaló, ilyenkor a pedagógus a kezével játszik a gyerek előtt; a harmadik pedig, amikor a pedagógus előad a gyereknek, s ez már közösségi élmény: egy kis színház közönséggel.
Egy bensőséges burok
Csörgei Andrea A kép-szó-játék hármas egységében rejlő lehetőség a pedagógiai gyakorlatban – papírszínház című előadásában kifejtette, hogy munkája során elsősorban az foglalkoztatta, hogyan lehet történetfüggő, a történetet „jól használó”, elképzelő gyerekeket nevelni. Tapasztalatai szerint ehhez két alapvető dolog szükséges: az egyik, hogy a történetmesélés helyzete bensőséges legyen, a másik, hogy a gyerek értse a szöveget.
Fontos tehát, hogy megszülessen egy burok, amelyben a gyerek biztonságosan érzi magát, és fontos az élőszó, még akár a papírszínháznál is, amikor ugyan felolvassuk a meséket, mégis többet lehet improvizálni.
Újraalkotni a történetet
Csörgei Andrea szerint nagyon ritkán használunk képeket és illusztrációkat az oktatásban, pedig hihetetlen lehetőségeket rejtenek magukban, igazán megmozgatják a gyerekek fantáziáját.
A képekből kiindulva a gyerekek különböző dolgokat élhetnek át, elindul a saját belső képteremtő készségük, újra tudják alkotni a történetet, és fejlődni fog a képalkotó képességük és a szövegértésük.
A papírszínház története
A papírszínházat már a buddhista szerzetesek is használták Japánban a IX. században azért, hogy az egyszerű embereknek a vallásos történeteket könnyebben el tudják mondani. Rájöttek ugyanis, hogy a jó minőségű, a fantáziát nem agyonnyomó kép segíti a szövegértést. Ezért a papírszínház esetében is olyan illusztrációkkal dolgoznak, amelyek teret adnak a fantáziának. A papírszínház a buddhista szerzetesektől az 1920-as években jutott el Európába, Magyarországra pedig a Csimota Kiadó hozta be 2008-ban.
Nézőpontváltás
A mesélő pedagógus – Mesemondás a hétköznapok pedagógiai gyakorlatában. Módszerek, ötletek, technikák című előadásában Bajzáth Mária először formálisan köszöntötte a résztvevőket, majd mesélő pedagógusként is bemutatkozott: leült a hallgatóság elé, mesébe foglalta az estét, a helyszínt, a programot és a megjelenteket. Tökéletesen bemutatta, hogy milyen változáson megy át a mesélő pedagógus: egy másik szerepbe kerül, más hangszínnel, másik nyelven szólal meg: képi, mesei nyelven, más attitűddel, hiszen aki a mesével a gyerekeket akarja megszólítani, annak nézőpontot kell váltania.
Szomorú adatok
Bajzáth Mária saját kutatását is ismertette, amelyből kiderül, hogy a két éven belül végzett óvodapedagógusok 0–5 népmesét tudnak elmondani fejből, a 15 éve pályán lévők pedig átlagosan 15–20 mesét tudnak. Az általános iskolai oktatók között már sokkal rosszabb a helyzet: mind a frissen végzett, mind pedig a 15 éve pályán lévő pedagógusok egyaránt 0–5 népmesét ismernek kívülről.
A mesélő pedagógus szerepe
Bár a szakirodalom számos mesélési formát különböztet meg a pedagógiai célú mesélésen belül, Bajzáth Mária megjegyezte, hogy a fenti adatok fényében ő már csak két pedagógust ismer, a mesélőt és a nem mesélőt, tehát annak is örülni kell, ha egyáltalán mesélnek.
Fontosnak tartja, hogy mesélővé akkor válik a pedagógus, ha időt szán arra, hogy a gyerekeknek történeteket adjon át. Az a pedagógus, aki mesél, olyan teret teremt, amelyben bármit könnyebben tanít meg, mint akkor, ha nem mutatja meg a mesélő arcát.
A szünet után a három előadó különböző csoportokban gyakorlati foglalkozásokat tartott.
Egy csepp víz
Csörgei Andrea Tasi Kata A vízcsepp című meséjét hozta el a papírszínházi feldolgozásra, és néhány, a meséhez kapcsolódó feladatot mutatott be az érdeklődőknek. Például a csukott szemű résztvevőknek vizet csöppentett a kezére, majd vízhez kapcsolódó hangokat kellett azonosítaniuk. Ezután előadta magát a mesét, amelyet Maros Krisztina illusztrált, és amelyben egy vízcsepp útját követhetjük nyomon a folyóból a levegőbe és vissza.
Születtek csöpp kis drámajátékok, helyzetgyakorlatok, lehetett biztatni, útravalóval ellátni a kalandvágyó kis vízcseppet, el lehetett játszani, mi történik vele, mit érezhet egy felhő.
Végül még az eső hangját imitáló kis minikoncert is megszületett.
Kalapból kacsaúsztató
Józsa Éva olyan bábmozgatási technikákat mutatott be, amelyeket könnyen alkalmazhat egy pedagógus is. A résztvevők láthattak úgynevezett kapcsolatteremtő bábot, amely nem kesztyűs báb, bármilyen figurával lehet játszani.
Józsa Éva színházzá varázsolta az egyszerű tárgyak mozgatását, és elmondta, hogy a holt anyag életre keltéséhez nem kell bonyolult mozgatási technika. Kiderült, hogy egy kalap lehet például kosár, tó, kerék vagy akár kacsaúsztató is.
A csodálatos technikákkal nemcsak a jelenlévőket kápráztatta el, de abban is segítséget nyújtott, hogyan lehet alkalmazni ezeket az egyszerű eszközöket.
Végül Józsa Éva egy szakrális árnyjátékot is hozott, a szálláskereső Mária hagyományát, amelyben a szent család képét vitték házról házra. Az árnyjáték során nem a képet mozgatta, hanem különböző megvilágításokkal játszotta el a mesét, így mutatva be, hogy maga az árnyjáték is megtanulható, elsajátítható bábozási forma.
Babaarctól az elmúlásig
Bajzáth Mária olyan gyakorlatokat hozott, amelyek segítségével eszköz nélkül lehet láthatóvá tenni a láthatatlant, hallhatóvá a hallhatatlant.
A páros gyakorlatok vagy Bajzáth Mária élőszavas mesélése során hangokat, képeket, érzéseket, hangulatokat lehetett felidézni a szavak, a történetek, a találós kérdések segítségével.
A rövidke idő alatt igazán tanulságos utat bejárva a résztvevők egy kisbaba arcának felidézésétől eljutottak egy elmúlást idéző népköltészeti alkotásig.
Bajzáth Mária az elmúlást, a halált megjelenítő történet során hangsúlyozta, hogy a mesélőnek mindig tisztában kell lennie azzal, miről mesél, de nem szabad direkt módon közvetítenie a gyereknek a mese lényegét, csak a történet által sugallva. A borúra aztán derű következett, mert zárásként a jelenlévők még páros gyakorlatokban jól kibeszélhették a Piroska és a farkast, a feladat ugyanis kifejezetten az volt, hogy pletykálni kell.
A workshop végső tanulsága: ideje volna az időutazást a gyakorlatban is megvalósítani, hogy a megjelentek mindegyik foglalkozáson részt vehessenek ugyanabban az időben.
Szokács Eszter