Az elmúlt évszázadok alatt sok tekintetben változott a pedagógia, és megváltoztak a családon belüli nevelési elvek is
Közismert, hogy száz évvel ezelőtt a pedagógusok szerint még elfogadott volt a vessző használata nevelési céllal, vagy a „rövid, de »heves« testi fenyíték”.[1]
Még az ezredforduló előtti évtizedekben is jelentek meg olyan művek, amelyekben a testi fenyítést elfogadott nevelési módszerként tünteti fel a szerző. S bár kétségtelen, hogy akkoriban ez nagy vihart kavart,[2] a tény, hogy kereskedelmi forgalomba kerültek ilyen témájú könyvek, mégiscsak azt jelzi, hogy kereslet is volt rá.
Pedig a szakemberek már nagyon régóta hangsúlyozzák: a gyerekkorban elszenvedett rendszeres testi fenyítés a gyereket agresszívvá teszi, csökkenti az önértékelését, és rombolja a szülő–gyerek-kapcsolatot, hogy csak néhány káros hatást emeljünk ki a sok közül.[3] Szerencsére ma már törvény tiltja[4] a gyerekbántalmazást, a verés eltűnt a pedagógiából, és a családok nagy részének nevelési eszköztárából is.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy-egy indulatból elkövetett kézre csapás, popsira verés nem esik meg. Ha ez intézményi keretek között történik, annak természetesen súlyos következményei kell legyenek, de családon belül az ilyen esetekkel nem foglalkoznak.
Vekerdy Tamás így nyilatkozik erről: „Megesik, hogy odacsap az ember a kisgyerek fenekére, pláne népesebb családban, ahol nagy a ricsaj. De minél nagyobb a gyerek, annál nagyobb agressziót vált ki belőle a verés. Kamaszt megütni pedig egészen súlyos dolog, nemcsak azért, mert esetleg visszaüt, hanem mert épp személyisége van születőben, terhes önmagával. Persze verés és verés között van különbség. A szülő is ember, keletkeznek indulatai, ha dühből jár el a keze, bocsánatosabb bűn, mint amikor eltervelten, módszeresen fenyíti a gyereket.”[5]
Roppant fontos hát, hogy szülőként is tudatosítsuk magunkban: a bocsánatos bűn attól lesz bocsánatos, hogy tisztában vagyunk vele: helytelenül cselekedtünk, és képesek vagyunk őszintén megbánva tettünket bocsánatot kérni érte a gyerektől. Hiszen csak így tudjuk megtanítani neki, hogy a kortárs csoportokban is megengedhetetlen a fizikai bántalmazás, ha pedig mégis megtörtént, mindenképp bocsánatot kell kérni érte.
Az edukációnak azonban ez esetben sokkal kellemesebb (és hatásosabb) módja, ha idevágó történeteket olvasunk közösen
Óvodás- és kisiskolás korúaknak (amikor ez a probléma a társas szocializációval párhuzamosan előtérbe kerül) az egyik legtalálóbb mű Tasi Katalin A Homoklakó című meséje.
A történet egy óvodában játszódik. Az óvoda a rend mintaképe: ennek köszönhetően jól ismert, bejáratott, kiszámítható és biztonságot nyújt. Komfortzónán belüli. Az udvaron a játékok régiek ugyan, de jól használhatók, az ugrálásra kiválóan alkalmas traktorgumik katonás, nagyság szerinti rendben sorakoznak, a festésük pedig a szivárvány hét színét mutatja (egy sem maradhat ki!). A hatalmas homokozót macskabiztossá teszi a gondnok, a napi rutin pedig a jól ismert koreográfia szerint zajlik. A gyerekek együtt játszanak, időnként persze lerombolják a másik várát, ám az óvó néni erre mindig kedvesen, de határozottan reagál, a dadus és a szülők a megszokott módon zsörtölődnek a gyerekruhákból-fülekből-hajakból pergő homok miatt, a gyerekek pedig zsörtölődnek az ismétlődő hajmosás okán.
Ezt a (mesei) rendet zavarja meg egy őszi napon a Homoklakó felbukkanása
A Homoklakó egy kisfiú, akinek a külseje és a viselkedése teljesen eltér az oviban megszokottól: koszos, nem beszél, heves és izgága, egyszerre akaratos és félénk. Szemlátomást annak a gyerekképnek a megtestesülése, akit a köznyelv egyszerűen „rossznak” szokott minősíteni. Hogy a Homoklakó esetleg valamiféle magatartászavarral küzd, vagy egyszerűen csak kezdő még a társas kapcsolatokat illetően, arra a szöveg nem tér ki, hiszen a történet szempontjából nem is lényeges. Ami igazán fontos, a környezetének a viselkedésére adott reakciója.
Az óvó néni figurája képviseli a történetben a pozitív pólust. Nem ítélkezik, nem veszekszik, nem erőltet semmit, hanem képes arra, hogy differenciáljon, hogy a Homoklakó saját igényeihez, habitusához igazodva türelmesen, elfogadóan irányítsa a dolgokat. Ennek a pedagógusi magatartásnak köszönhetően a kis vadóc hamarosan elkezd beilleszkedni a közösségbe.
Ezzel párhuzamosan nagyon szép ívet ír le a gyerekek hozzáállása az új csoporttaghoz: a kezdeti elutasítástól az óvatos érdeklődésen át végül eljut a teljes elfogadásig. Ehhez a változáshoz – a történet egy pontján bekövetkező fordulatig – az óvónő példamutatása adja a mintát, ami felhívja a figyelmet a felnőttek felelősségére hasonló helyzetben.
A gyerekek gondolatainak, érzéseinek fejlődését egy újra meg újra visszatérő felsorolás („névsorolvasás”) segítségével ismerhetjük meg – ez az ismétlődés pedig felidézi az olvasóban a történet elején látott biztonságot adó, kiszámítható rendet, amire a célkorosztályba tartozó mesehallgatónak szüksége van, egy ilyen kényes témánál pedig különösen. Mintha a szöveg a sorok között azt sugallná: ne aggódj, minden rendben megy a maga útján!
Szükség is van erre a biztonságra, mert a szépen alakuló mesébe hirtelen fordulatként hasít bele a kerekes bevásárlókocsis néni tette
A néni épp az ellenpólusa az elfogadó, türelmes, szeretettel nevelő óvodapedagógusnak: ő az, aki képtelen tolerálni a Homoklakó viselkedését, ezért a homokot a kerítésen kiszóró kisfiú kezére csap, és közben durva szavakkal illeti. Ő az erőfölényből nevelő, megbélyegző, ítélkező felnőtt, akinek nemkívánatos viselkedése megnyitja az addig magába zárkózó néma gyereket, hogy világosan a néni értésére adja:
„Gyereket ütlegelni szigorúan tilos! (Kivéve félrenyelés esetén, térdünkre fektetve, lassú ritmusú, erőteljes mozdulatokkal, hátba.)”
Ez a mondat pedig elindít egy lavinát. Mert persze – mint megtudjuk – nemcsak az ütlegelés tilos, hanem a bántalmazás bármilyen fajtája, az arccsipkedéstől kezdve a rugdosásig. És nemcsak az idős néniknek, felnőtteknek tilos, de a gyerekek sem bánthatják egymást.
A Homoklakó kimondott szavai (ön)reflexióra késztetik a gyerekeket: mindenkinek eszébe jut valami, egy-egy helyzet, amikor őt bántották, pont úgy, mint most a néni a Homoklakót. Mert mint kiderül, mindenkinek van ilyen története. Sőt! Néhányuknak az is eszébe jut: bizony előfordul, hogy ők bántanak valakit, pedig ezt sem lenne szabad. Ez a közös felismerés újabb kapukat nyit meg a gyerekekben a Homoklakó, és egymás felé is.
A közös sors összekovácsol, mintha a kicsik ösztönösen éreznék: vannak olyan ügyek, rossz folyamatok, amelyeket csak akkor tudunk megoldani, megváltoztatni, ha együtt, közösen hallatjuk a hangunkat.
(Akár a homok, amiből egy szemecske apró semmiség, de sok-sok homokszem együtt tekintélyt parancsoló tömeg lehet.)
Így állnak ki végül közösen, egy csapatként a kerekes bevásárlókocsis nénivel szemben, és kiabálják együtt az aranyszabályt: „Gyereket ütlegelni szigorúan tilos!” Mert sok gyerek együttes hangját talán végre meghallják a felnőttek is.
A kis alakú kötet, könnyű, óvodás kézbe is jól belesimul, Mészely Ilka letisztult, pasztell árnyalatú rajzai pedig nyugalmat és biztonságot sugallnak, a figurák is szerethetők, így az illusztráció méltó kísérője a szövegnek. A grafikai munka átgondoltságát kiválóan mutatják az előzéken felsorolt szavak (kiknek és hogyan nem szabad bántaniuk másokat). A kiemelt szavak szinte kínálják magukat, hogy továbbiakat gyűjtsünk melléjük, s ezzel játékosan rávezessük a gyerekeket a nehéz témáról való beszélgetésre.
Mert Tasi Katalinnak A Homoklakó című története nemcsak remek „fejlődésmeséje” az el- és befogadásnak, de olyan kényes témát érintő könyv, amely a maga letisztultságával, didaktika- és sallangmentességével képes arra, hogy rejtett lelki kapukat nyisson meg.
Éljünk a mese által kínált lehetőséggel!
Csörgei Andrea
Tasi Katalin: A Homoklakó
Illusztrátor: Mészely Ilka
Csimota Könyvkiadó, 2021
32 oldal
2490 Ft
Jegyzetek
[1] Forrás: Pukánszky Béla. Bevezetés a gyermekkor történetébe. Szeged, Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar, Gyógypedagógus-képző Intézet, 2015.
[2] Lásd: Pálos Máté. „A sötétség pedagógiája – Kik és miért tesznek hitet a gyerekverés mellett?”. Magyar Narancs (2017.09.13.,13.55)
[3] A témában lásd például: Nagy József. „Vekerdy Tamás: Egyetlen tevékenység marad, ami a természethez köti az embert. A szex”. 24.hu (2019.01.26.,06.54)
Dömötör Ágnes. „Mielőtt odacsapnál, ezek jussanak eszedbe: 13 sokkoló tény a testi fenyítésről”. Family.hu (2019.08.08)
Dr. Gyurkó Szilvia: „Gyereket. Megütni. Nem. Szabad”. wmn.hu (2019.06.25.)
[4] 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról
[5] Nagy, i. m.