Miért vakult meg a fél szemére Kölcsey? Tényleg extravagánsan öltözködött Szendrey Júlia? Petőfi orosz kém volt? Valóban Berzsenyié az irodalomtörténet egyik legbunkóbb beszólása? Ezekre és a hozzájuk hasonló kérdésekre keresi a választ Milbacher Róbert legújabb kötete, a Legendahántás.
Bár a közismert Arany-balladát parafrazeáló cím talán ezt ígéri, mégsem irodalmi legendák, történetek „varázstalanítása” történik a könyvben
A Legendahántás lapjain nem az ismert pletykák, hiedelmek cáfolatai vagy leleplezései olvashatók, inkább csak e történetek újragondolásai, irodalomtörténészi tudás birtokában való értelmezései.
Az ízléses, esztétikus kötet címlapján látható babérkoszorú nem hagy kétséget afelől, hogy írók, költők történetei, az életükkel és műveikkel kapcsolatos históriák fognak megelevenedni a rövid írásokban.
Persze azt, hogy elsősorban irodalomról lesz szó, a szerző neve is garantálja, hiszen Milbacher Róbert jól ismert irodalomtörténész (nem mellesleg kiváló szépíró), aki a klasszikus magyar irodalom szövegeivel foglalkozik, jelenleg is a Pécsi Tudományegyetem Klasszikus Irodalomtörténeti Tanszékének tanára. Ennek megfelelően az 50+1 fejezet mindegyike XIX. századi irodalmunk legendáit vizsgálja, hiszen a szerző irodalomtörténészi munkája elsősorban ezekre az évtizedekre szorítkozik. (Talán lehetett volna ezt a tényt jelezni a borítón, mert így sokan, akik esetleg Kosztolányit és József Attilát keresnék a könyvben, csalódni fognak.)
Az előszóban Milbacher nemcsak arról számol be, hogy a kötet nagy része a Covid miatti első karantén időszaka alatt született, hanem céljait és könyvének „műfaját” is igyekszik tisztázni:
„[…] célom a tudomány-népszerűsítés, vagyis olyan érdekes és néha meghökkentő információkkal tűzdelt rövid elemzéseket igyekeztem írni, amelyek valamiképpen kapcsolódnak a közoktatás kánonjához, és új, tudományosan megalapozott eredményekkel képesek bővíteni.”
Nagyon fontos, hogy olyan szerzők, és többnyire olyan művek jelennek meg ezekben a rövid „legendahántásokban”, melyekhez mindenkinek köze van, ha másért nem, azért, mert iskolás évei alatt tanult róluk, vagy most is tanul, esetleg ő maga tanítja.
Mindenkinek (egykori, jelenlegi diáknak és tanárnak) inspiráló olvasmány
A szerző nemcsak irodalmi pletykákat és az írók életével kapcsolatos híreszteléseket vizsgál, hanem szövegelemzéseket is végez, filológiai kutatások eredményeit rögzíti. A tudományos nyelvet messze kerülve, szórakoztató, humoros módon hozza közelebb az olvasóhoz ezt az időszakot, annak jól ismert figuráit és legfontosabb szövegeit.
Véleményem szerint a középiskolai oktatásban éppen emiatt remekül használható, akár tanárként, akár diákként forgatja az olvasó
A magyartanári munkában segédletként is megállja a helyét; egy-egy szerző személyiségének a megvilágításában vagy egyes szövegek (akár olyan kultikus versek is, mint a Himnusz) értelmezésében segít, és sok újdonságot csempész a jelenleg használt tankönyvek anyaga mellé. A könyv leporolja a múzeumivá merevedett irodalmat, mert szerzője úgy gondolja, a nemzeti hagyomány csak „élő” szövegekkel lehet érvényes.
Párbeszédet létesít a feledésbe hanyatló, tisztelettel körülvett, ugyanakkor mozdulatlanságba dermesztett XIX. századi irodalommal és annak nagy mestereivel, Petőfivel, Arannyal, Jókaival. Móricz Zsigmondot idézve Milbacher ezt a célkitűzését így fogalmazza meg:
„[…] az irodalomtörténész megpróbálja kinyitni az áporodott szagú gyászházzá vált irodalmi panteon ablakait, hogy fénnyel és friss levegővel árassza el annak minden rejtett zugát”.
Ez a „szellőztetés” különösen jól sikerül, az alapvetően időrendben haladó 51 kis írás tényleg közelebb hozza a század irodalmát, kultúráját
Láthatóvá teszi, hogy a mára már szoborrá merevedett írók is valódi emberek, botlásokkal, hibákkal, féltékenységgel, türelmetlenséggel. Bár a rövid szövegek ritkán adnak végleges válaszokat, inkább kérdéseket vetnek fel, mégiscsak kirajzolnak egy-egy portrét, egy-egy emberi személyiséget, alkatot. Nyilvánvalóvá válik, hogy Petőfi nem volt könnyű természetű, Berzsenyit többen is nagydarab, kötekedő férfinak írják le, de még Kölcsey és Arany sem voltak mentesek az emberi gyarlóságtól. Ha mindez kiderül, vagy legalábbis kérdések formájában felvetődik, az egyáltalán nem a nagy klasszikusokkal szembeni tiszteletlenség, sőt, a piedesztálról való leszállítás éppen az emberi mivolt, az életben való nehézségek bemutatásával sok esetben csak közelebb hozza az olvasóhoz ezeket a sokszor már valóban „poros” szerzőket, s ily módon talán a műveiket is.
A sok-sok képpel illusztrált szövegekben többféle megközelítés uralkodik
Közös bennük, hogy mindegyikben valamiféle irodalomtörténeti tényre, adatra, szövegrészletre próbál támaszkodni a szerző. A pletykaszerű, életrajzi vonatkozású témák között olyanok vetődnek fel, mint hogy voltak-e Aranynak nőügyei, illetve gennyedző sipolya; nadrágban járt-e Szendrey Júlia; vagy miért lett vége Petőfi és Jókai barátságának. Nagyobb számban vannak az olyan írások, melyek egy-egy szöveggel kapcsolatos irodalomtörténeti hagyományra kérdeznek rá: biztos, hogy Kármán József a Fanni hagyományainak szerzője? Mennyire volt népszerű a Hymnus a maga korában? Mi elé írta Vörösmarty az Előszót? Miért átkozta ki a kritika A nagyidai cigányokat?
Ennél is közelebb hajolnak a szövegekhez azok az írások, melyek egy-egy filológiai problémát vesznek nagyító alá (Van-e malom a pokolban? Mit jelent a gyalázat a Nemzeti dalban?), vagy egy-egy közismert szöveg szereplőjét próbálják értelmezni (Mennyire volt tahó Toldi Miklós? Mit mos Ágnes asszony? Meleg volt-e Ali?).
A Legendahántás fényes lapokra nyomott, gyönyörű könyv, rengeteg képpel, szöveggel, versrészlettel és szakirodalmi ajánlással. Pletykákkal ugyanúgy foglalkozik, mint szoros olvasással, filológiai problémák feltárásával. Szerteágazó írásainak mindegyike a XIX. század kulturális életébe nyújt betekintést, de nagy költőink és íróink hétköznapi életét is látni engedi. Nem rombol le semmit, sokkal inkább épít: hidat a múlt és a jelen közé.
Kolozsi Orsolya
Milbacher Róbert: Legendahántás
Magvető Könyvkiadó, 2021.
286 oldal
4999 Ft