Az olvasóvá nevelés nem jelent egyet az olvasástanítással
Míg az utóbbi egy lezárható tanulási folyamat, addig az olvasóvá nevelés alapvetően élethosszig tart, hiszen tágabb értelemben minden olvasás-népszerűsítő tevékenységet ide lehet sorolni. Felnőttként viszont csak akkor fogunk élni ezekkel a felkínált programokkal, ha a (köz)oktatásban eltöltött éveink alatt minél jobban megalapozzák pedagógusaink az új, izgalmas, sokféle olvasmány iránti igényünket.
Ezért fontos, hogy az oktatás teljes folyamán nyissuk minél tágabbra diákjaink látókörét a legkülönfélébb olvasnivalók felé.
Szerencsére az alsó és felső tagozatosoknál egyre szélesebb a kínálat
A pedagógusok mind gyakrabban dolgoznak fel friss, kortárs gyerek- és ifjúsági irodalmat a tanórákon és a különböző szabadidős foglalkozásokon (napköziben vagy a könyvtárban, olvasókörök, biblioterápiás foglalkozások, drámaszakkör alkalmával stb.), a legkülönfélébb módszereket ötvözve. A középiskolásoknál már a legtöbb esetben a felnőtteknek szóló kortárs irodalom közül válogatnak a tanárok, és a feldolgozás leggyakrabban a szövegelemzésre hagyatkozik, pedig számukra is érdemes néha olyan művek közül válogatni és olyan eszközökkel élni a foglalkozás során, amelyek segítenek kilépni a komfortzónából, szélesítik a látókört, teret adnak a fantáziának, feszegetik a határokat.
Ezt a válogatást megkönnyítendő választottunk most három olyan könyvet a Csirimojó Kiadó kínálatából, amelyek műfajukban különböznek ugyan, de egyediségük, különlegességük egészen izgalmassá tehetik a tanórákat.
Alena Mornštajnová: Hana
A regény egyszerre család-, nevelődés- és történelmi regény. Két nő: nagynéni és unokahúga történetét követhetjük nyomon 1933 és ’63 között, a korabeli Csehországban (Csehszlovákiában).
A szöveg egésze egyetlen nagy játék: játszik az idővel, a szemszögekkel, az érzésekkel. Játszik az apró részletekkel, az összefonódásokkal.
Hana és unokahúga, Mira sorsa három nagy fejezeten keresztül bontakozik ki az olvasó számára. A könyv első része (Én, Mira) Mira vallomása, időben ez tehető legkésőbbre, az 1954 és 1963 közti, háború utáni időszakot öleli fel, Mira kiskamasz korától egészen 18 éves koráig, amikor házasságot köt. Mira egyes szám első személyben meséli el életének meghatározó kamaszéveit: árvaságra jutásától a furcsa nagynénjéhez való kerülésen át az első szerelemig – a megrázó eseményeken át egy gyerek hirtelen felnőtté válását követhetjük nyomon. Az elbeszélői szemszög lehetővé teszi, hogy megismerjük Mira gondolatait, titkos vágyait, félelemeit, ezáltal a kamasz olvasó is könnyen azonosulhat a főszereplővel. Mira elbeszéléséből ismerjük meg Hanát is, és a családi tragédia révén összekapcsolódó életüket, a kamaszok leválásával együtt járó konfliktusokat, melyek – annak ellenére, hogy itt egy valóban rendhagyó családról van szó –
épp ugyanolyan koreográfia szerint zajlanak, mint bármilyen más családban, megerősítve azt az olvasás közben keletkező érzésünket, hogy az élet rendje még a legmegrázóbb tragédiák között is megkerülhetetlen, kiszámítható, és biztonságot nyújt.
Ezt az érzést csak tovább erősíti a második rész
(Ők énelőttem) Ez egy hatalmas időbeli ugrással az 1933 és 1945 közötti időszakot öleli fel.
„Soha nem értettem, miért nem érdekli az embereket, mi történt születésük előtt, miért nem kérdezgetik szüleiket és nagyszüleiket, hogyan élték az életüket, mivel elégedettek, és mit csinálnának máshogy, ha tehetnék” – mondja Mira a fejezet legelején, majd az ő elbeszéléséből ismerhetjük meg családjának (anyjának, nagyanyjának, nagynénjének) a történetét, amelynek jelentős része a múlt század történelmének legsötétebb korszakában telt: a zsidóüldözés idején.
Ebben a feszültséggel teli részben kezd kikristályosodni, ami az első részben még rejtély volt: mitől is „fáradt el” Hana néni lelke, mi az oka különös zárkózottságának.
Bár egyértelműnek tűnik, hogy a koncentrációs tábor kegyetlensége gyötörte meg, a lelki folyamatok, érzelmek finom ábrázolása rádöbbenti az olvasót, hogy egy fiatal lány számára legalább akkora kínnal járnak a különböző átélt érzelmi traumák (a szerelmi csalódás, a bűntudat), mint a testi megaláztatások, fájdalmak.
Mindez a könyv harmadik részében teljesedik ki igazán
Ebben immár Hana maga meséli el az élete történetét, beszél a Mirával való kapcsolatáról. Az eddig szűkszavú nő világa kinyílik előttünk, és ezzel mintegy helyükre kerülnek a mozaikdarabkák, összeérnek a szálak, megkapjuk a különös kapcsolatokkal, összefonódásokkal, egymásra ható véletlen és szándékos történésekkel teli kerek történetet. Minden összefügg, minden egyértelmű és nyilvánvaló lesz.
Gyönyörűen felépített szöveg, amit a történet tragikuma és súlyossága ellenére körbeleng valami könnyedség, már-már játékosság (talán épp az elbeszélő kamasz-szemszöge miatt), s ettől különösen izgalmassá válik.
Már első pillantásra is különleges ez a regény. A legszokatlanabb talán, hogy Dely Dorka izgalmas, a képzeletnek teret hagyó, itt-ott groteszknek tűnő és általában – a szöveg hangulatához illeszkedően – natúr vagy sötét színvilágú illusztrációi díszítik a kötetet, amit mérete miatt könnyű kézbe venni, forgatni.
Bár terjedelme átlagos regény méretű, a lapok vékonyságának köszönhetően a könyvtárgy nem súlyos, épp megfelelő arra, hogy ne terhelje túl a középiskolások könyvekkel tömött táskáját.
Mert ez az a történet, amit a 11–12. osztályos diákoknak feltétlenül érdemes ajánlani, sőt, a legjobb lenne közösen feldolgozni a szöveget, különösen akkor, amikor történelemből épp erről a korszakról tanulnak, de érdekes lehet összehasonlítást végezni Kertész Imre Sorstalanság című művével is.
Olga Tokarczuk – Joanna Concejo: Az elveszett lélek
Bár az elmúlt években robbanásszerűen változik, fejlődik, nyílik és válik egyre innovatívabbá a magyar könyvpiac, még mindig erősen szövegközpontú, azaz továbbra is nehéz dolguk van a képes- és képkönyvek kiadóinak.[1] Ez az oktatáson belül is így van: míg számos izgalmas mese- és ifjúsági regényt dolgoznak fel a kollégák a tanórákon (vagy adnak ki ajánlott irodalomnak), addig az erősen képalapú kötetek háttérbe szorulnak, pedig számtalan izgalmas lehetőséget rejtenek magukban, és a történetfeldolgozás egészen új aspektusból is megközelíthető általuk.
Az irodalmi Nobel-díjas Olga Tokarczuk és szerzőtársa, Joanna Concejo Az elveszett lélek című kötetének kamaszokkal való közös feldolgozására mindenféleképpen érdemes lenne időt szakítani. A lélegzetelállító, többnyire fekete-fehér, de minden esetben kevés színt használó grafikák meghatározók a rövid, ám annál mélyebb szöveg mellett.
A gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, ez nem vitás, és különösen igaz ez az oktatásra: szülőként rengeteg energiát, időt, pénzt fektetünk abba, hogy bejussanak a megfelelő iskolába, tehetségüknek és érdeklődési körüknek megfelelő különórákra járhassanak, nyelveket tanulhassanak, pedagógusként igyekszünk megtanítani nekik, hogyan bontakoztassák ki leghatékonyabban a tehetségüket.
Egy dologra viszont nagyon ritkán tanítjuk őket tudatosan (talán mert mi, felnőttek sem igazán tudjuk, hogyan kell): megállni, pihenni, lazítani, töltődni, hagyni, hogy a munkát és a stresszt felváltsa a nyugalom, egyensúlyt teremtve ezzel az életükben.
Pedig egyre több cikk, tanulmány szól arról, mennyire túlhajszolt az életünk, és hogy ez milyen visszafordíthatatlan károkat okoz a testi-lelki egészségünkben egyaránt. A világon és hazánkban is egyre népszerűbb lassú életet, egyensúlyt hirdető eszmék (például hygge, slow life stb.) egyre kedveltebbek a tinédzserek között is, ragadjuk hát meg az alkalmat és foglalkozzunk tudatosan az iskolában és otthon is a témával!
Ehhez épp megfelelő támaszt nyújt Az elveszett lélek
A szöveg arra a népszerű, gyakran hallott mondatra épül, ami az ismeretlen eredetű A gazdag ember és az indiánok[2] című példabeszéd magvát adja: néha a nagy rohanásban „elhagyjuk a lelkünket”, akkor meg kell állni és „bevárni”.
Ennek a gondolatnak a kibontását pedig az illusztrációkra bízza: az állóképek ismétlődése, amelyek csak kis részletekben változnak, a régi, békés pillanatok felidézése, a statikus, ember nélküli tájképek mind-mind elmélyülésre, merengésre késztetik a könyv olvasóját. A különös, áttetsző lapok esetenkénti használata álomszerűvé, sejtelmessé teszi a mögötte levő képet, ami inspirációt ad saját emlékeink, álmaink felidézésére.
Az illusztrációk elindítják a fantáziát, és ez jó lehetőséget ad egy közös beszélgetésre, annak közös megfogalmazására, kinek mit jelent a „megállni és bevárni a lelkünket”.
Egy-egy ilyen foglalkozást számtalan módon színesíthetünk. Például gyűjthetünk családi fotók alapján történeteket, emlékeket, saját kedvenc meséket mesélhetünk, készíthetünk közös mandalát, főzhetünk teát – ezúttal nem a gyors, filteres megoldással –, ültethetünk növényt, és vezethetünk naplót a fejlődéséről – a növényekkel való foglalkozáshoz amúgy is jó alapot ad a könyvben állandóan visszatérő növénymotívum stb.
Talán ha több ilyen típusú könyvet vennénk kézbe egy-egy osztályfőnöki óra, könyvtári foglalkozás vagy családi beszélgetés alkalmával, kevesebb szorongó gyerekkel találkoznánk. Teremtsünk rá időt, alkalmat ezzel a könyvvel már akár kilenc–tíz éves kortól, akár felnőtt kollégáink, barátaink körében is!
Iveta Merglová: Ema elvan
Iveta Merglová könyve igazi csemege. Nemcsak azért, mert szöveg nélküli képkönyv, hanem mert ráadásul nagykamaszoknak, felnőtteknek szól: a téma, amelyet feldolgoz, minden bizonnyal őket érinti meg igazán.
A könyvbeli Ema egyedülálló fiatal nő, az ő egy hetét követhetjük nyomon a képeken. Az illusztrációk letisztultak, lényegre törők, szinte plakátszerűek, itt-ott csak egy-egy tárgy vagy cselekvésrészlet jelenik meg rajtuk, ennek ellenére roppant kifejezőek. Segítségükkel könnyen megrajzolhatjuk Ema karakterét, beszélgethetünk az életéről, a státuszához kötődő sztereotípiákról, de olyan más, lényeges kérdésekről is, mint a testünkkel való kapcsolatunk, önmagunk elfogadása, az önmegvalósítás, a minőségi időtöltés vagy a magány.
A képek kendőzetlenül mutatják be a fenti témákat, és bár felmerülhet, hogy feszegetik a határokat, teljesen sosem lépik át azokat.
Segítenek kilépni a könyvekben oly gyakran idealizált világból, görbe tükröt tartanak elénk, és szinte kínálják magukat, hogy kérdéseket generáljanak, amelyekre közösen keressünk válaszokat. Segítségükkel az olyan hétköznapinak tárgyak is történettel, élettel telnek meg, mint egy fogkefe, egy porszívócső vagy egy összemaszatolt mobiltelefon-képernyő.
Ha Az elveszett lélek című könyvről azt állítottuk, hogy a „stresszkezelés” könyve lehet, akkor az Ema elvan a „stressz-prevenció” könyve, miszerint a központi kérdés minden képkockában ott motoszkál: mi a különbség, aközött, ha az életünk során „elvagyunk”, vagy ha eleven tartalommal töltjük meg? Ema elvan.
Szemmel láthatóan nincs nagy tragédia az életében, de szédítő boldogság sem. Emának meg kéne fogalmaznia, hogy mi az, amire valójában vágyik, és hagyjuk, hogy egy-egy foglalkozás erejéig (nagy)kamaszaink legyenek Ema tolmácsai: játsszanak el egy jelenetet, mondják ki hangosan a gondolatait, írjanak Messenger-üzeneteket a nevében. Így hozzásegítjük őket, hogy saját vágyaikat, céljaikat is konkrétan megfogalmazzák, rövidebb úton jutva el a megvalósításukig.
Csörgei Andrea
Alena Mornštajnová: Hana
Illusztrátor: Dely Dorka
Fordító: J. Hahn Zsuzsanna
Csirimojó Kiadó, 2021
408 oldal
3990 Ft
Olga Tokarczuk – Joanna Concejo: Az elveszett lélek
Illusztrátor: Joanna Concejo
Fordító: Kellermann Viktória
Csirimojó Kiadó, 2021
48 oldal
4490 Ft
Iveta Merglová: Ema elvan
Illusztrátor: Iveta Merglová
Fordító: Peťovská Flóra
Csirimojó Kiadó, 2020
72 oldal
2990 Ft
[1] Jelen értelmezésben képeskönyv alatt a kevés szöveggel és gazdag képanyaggal rendelkező köteteteket, míg képkönyvön a teljesen szöveg nélküli (úgynevezett silent book) könyveket értjük.