Az e helyen már említett Anyám tyúkja című kötet és az iskolai ünnepségeken elhangzott kötelezők nem érintettek mélyen. Első saját belső Petőfi-élményem az ötödikes irodalomórákhoz kötődik, a János vitézhez. A történetszövés, a képszerűség, a versbeszéd sodrása, a költészet ereje magával ragadott – akkor kezdtem elvarázsolt mesehallgatóból és -olvasóból tudatos műélvezővé válni. Amikor évtizedekkel később ötödikes osztálytanítóként a Petőfi-epochára készültem, ez a feltörő emlék volt az egyik hajtóerőm. Köszönet érte Puch Jánosné Éva néninek. (Az epocha korszakot jelent, a Waldorf-iskolában három-négy hétig egy-egy tantárgyban, témakörben mélyedünk el a reggeli főoktatás másfél-két órájában.)
Nem tudom, hogyan érdemes vagy nem érdemes Petőfit tanítani. Azt mesélem el, hogyan történt mindez egy Waldorf-iskola ötödik osztályában, 2022-ben. A Waldorf-pedagógiában az adott gyermek, az adott (kor)osztály és annak jelenbeli szükségletei a tanulás tartalmainak fő szervezőerői.
A kimeneti követelések, a műveltség és a látókör szélesítése, az olvasóvá nevelés szempontjai előtt jár az a kérdés, mire van szüksége a gyermeknek most ahhoz, hogy majd a belső erejét kibontakoztatva az életfeladatát megtaláló, felelősen dönteni tudó, morálisan és szociálisan érzékeny felnőtté váljék.
Milyen változásokon, kríziseken megy át hét-, kilenc-, tizenhárom éves korában, mivel tudjuk megtámogatni ezen az úton? A Waldorf-iskolák kerettanterve e kérdések mentén épül fel, útmutatást és alkotói szabadságot nyújtva a tanárainak.
Az ötödikes gyermek iskoláskorának ezen az aranymetszési pontján, túl a gyermeki tündérvilágból, a paradicsomból való kikerülés krízisén és előtte a kamaszkor viharainak, harmóniában van magával és a világgal. A meséken, mondákon és mítoszokon nevelődött gyermekek számára elérkezik az ideje a történelemmel és a valós személyekkel való ismerkedésnek.
A szóbeliség ápolása mellett egyre nagyobb teret kap az írásbeliség, a mitikus nyelv mellett a prózaiság. A Petőfivel való találkozáshoz ez az ideális pillanat.
Nem az elérhetetlen eszménykép, hanem egy hiteles ember jelent meg előttünk, akiben érzés, gondolat és akarat egyensúlyban van. Nem kellett lehozni a földre, elég volt mesélni az élete eseményeiből, és nem kellett megszerettetni, hiszen a tíz-tizenegy éves gyermek lelkében a megismerés maga is rokonszenvet ébreszt.
Az irodalomepocha előtti hónapban a Kárpát-medence földrajzával foglalkoztunk. Reggeli versmondásaink során megtanulta az osztály Az alföld című verset, a gyerekek által kitalált mozgásokkal kísérve a szöveget. A Tisza is olvasmányunk volt már ezekben a hetekben: művészet és tudomány egymást erősítve, egyszerre van jelen a tanulásban. Petőfi életútjának térképe pedig szintén összekötő kapoccsá vált a két tanulási korszak között.
A Petőfi-epocha első hetében az életúttal és néhány általam választott verssel foglalkoztunk, melyek közül egyet mindenkinek önállóan meg kellett tanulnia. Ez volt az első eset, hogy a verstanulás nem közösen, az órákon történt, hanem otthoni feladat volt. Mindenki a habitusának megfelelő verset választhatott, ez nagyban motiválta őket. Az Anyám tyúkját és a Nemzeti dalt közösen tanultuk meg, utóbbiból minden gyermek választhatott először egy versszakot, de egy hét alatt az osztály magáévá tette az egész szöveget. Budapesti kirándulásunkon a Petőfi-szobornál magától értetődően álltunk körbe, és szavaltuk együtt: Talpra, magyar… A Tisza pedig velünk maradt, hasonlatokat kerestünk benne, majd rácsodálkozva e képek erejére, a gyerekek is írtak hasonlatokat:
Az ősz olyan, mint egy tarka palota.
Az ősz fáradt, mint én este.
Az ősz olyan, mint a szomorúság, a fák olyanok ősszel, mint az emberek, ha lefekvés előtt sírnak.
A barátság összetart, mint a csontok a testünket.
A barátság olyan, mint egy bonsai, drága, szép, és sokat kell vele törődni.
A barátság olyan nehéz, mint a föld legnehezebb súlyzója.
A harag olyan, mint egy szilánk.
Az osztályterem olyan, mint egy enciklopédia betűk nélkül.
Az epocha további három hetét a János vitézre szántam. A szöveggel alaposan és lassan ismerkedtünk, gyakran én olvastam fel, máskor a gyerekek felváltva, olykor otthon kellett elolvasni egy-egy fejezetet. Csodásan illusztrált füzetek készültek e hetek során, melyekben hosszú idézetek mellett közösen és önállóan írt fogalmazások és vázlatos tartalmi összefoglalók is szerepelnek.
A közös fogalmazás időigényes, de hatékonyan tanít arra, hogyan keressük a jobb kifejezéseket, miként kerüljük el a szóismétlést, hogyan tömörítsünk. Ilyenkor minden javaslatot meghallgatunk, és együtt döntjük el, melyiket választjuk, s eközben mindenki mintákat sajátíthat el az önálló szövegalkotás folyamatához.
Az osztályt hat csoportra osztva kisorsoltunk egy-egy éneket, melyet a csoportok bábelőadásként dolgoztak fel. Ez a folyamat a következő epocha idején tartott gyakorló órákon még folytatódott, befejezésként minden csoport bemutatta az osztálynak a néhány perces előadását. Beszédgyakorlat, lelket tápláló memoriterek, együttműködés, kis színészi játék a bábok adta elbújás bátorító lehetőségével – mindez része a tanulási, fejlődési folyamatnak.
Mi a távlati cél? Beágyazódni az anyanyelvi kultúrába? Értő olvasóvá válni? Választékos szókincsre szert tenni? Ez mind fontos, de a leglényegesebb rajtuk túl van. Aki hallja és használja a nyelvet, érzéke lesz a szóra, a megfogalmazott gondolatra és érzésre, aki a maga érzését és gondolatát is szavakba tudja önteni, az képes önmagát és a másik embert érzékelni, megismerni, az tud máshoz és a világhoz kapcsolódni.
Az „irodalom nem a nyelv / hanem a szív kutatási területe” – írja Jász Attila.
A művészetek nem megtanulandó információözönt jelentenek a tanulásban, hanem a szív, az érzések bevonását, és ezáltal minden akarati és gondolati tevékenység átmelegítését.
Hogy mennyire itatta át ennek a huszonkilenc gyermeknek az érzésvilágát Petőfi költészete, erről tanúskodjanak az epocha végén született fogalmazásaik. Az alábbi részleteket négy lány és négy fiú fogalmazásából válogattam.
„Kukorica Jancsi éppen legeltette a nyájat a tarka réten, és a rét csupa illat volt és csupa zöld. Jancsika éppen a subáján heverészett, és nézte, nézte a csordogáló patakot, de nem éppen a patakot, hanem egy kislyányt. És próbálta kicsalni a leányt, csak ő éppen a ruhát mosta. Aki a vízben mosta a ruhát, az nem más volt, mint Iluska, Jancsi szívének gyöngyháza.”
„Kukorica Jancsi juhászként éldegélt a gazdájánál. Egyszer a nyáját a patakhoz vitte, a pataknál egy gyönyörű lányt vett észre, és elkezdett beszélni hozzá, míg olyan sokat nem beszélt, hogy az egész nyája széjjelmászott, alig néhányat tudott csak hazavinni.”
„… a búcsújuk annyira meghatott, hogy meg is könnyeztem, mert olyan mély és megható volt. Itt is láthattuk, hogy milyen szép és örök szerelemről van szó.”
„Miközben vándorolt, meglátott csillanásokat. Messziről nem tudta, hogy mi az, amikor közelebb ért a csillanás, akkor látta, hogy huszárok. Majdnem hanyatt vágódott az örömtől.”
„Ott megvívtak a törökök ellen, amikor is János megmentette a francia királylányt, felajánlották, hogy vegye el, és legyen ő az új király, de eszébe jutott az ő szíve lelke, az ő kedvese, ezért hát kedvesen visszautasította a drága felajánlást. Jancsi nagyon sok mindenen ment keresztül, végig a szívében, a lelkében hordozta Iluskát, míg haza nem vándorolt, mert ott érte őt igazán nagy csapás, Iluska elhunyt…”
„A menyecske a házba Jánost beljebb hívta, és mesélni kezdett, mikor a történetben arra a szörnyű helyre ért, hogy Iluska eltávozott a földi világból, János majdnem leesett a székről. Arcát kezébe temetve ült egy darabig, aztán felpattant, mintha álmából ébredt volna, és azt kérdezte a menyecskétől: ugye, férjhez ment? Inkább legyen valakivel boldog, mintsem a sírban.”
„… viszont mikor ajtót nyitottak, akkor egy menyecske fogadta, és közölte vele hírt, hogy Iluska meghalt. Jancsi ekkor került abba az állapotba, hogy úgy gondolta, nincs már miért élni.”
„János vitéz bejutott a három kapun, és látta, hogy ő a szerelem országában jár, érezte, hogy a szíve ismét összeszorul a bánattól. Odament egy tóhoz, és beledobta keblén őrzött rózsáját, és a virág Iluskává változott. János annyira boldog volt, hogy azt nem lehet leírni, tudta, hogy ez a tó az élet vize.”
A Petőfi-körben már számosan szerepeltek, ITT olvashatók a válaszaik