Szabó Imola Julianna szerzőként, illusztrátorként, könyvtervezőként és grafikusként egyaránt jelen van a kortárs irodalmi életben
Munkáira jellemző az igényes, innovatív vizuális kialakítás, a műfajok közötti átjárás, a kísérletezés és az összeművészeti jelleg. A líra és a próza, a gyerek- és a felnőttirodalom terén egyaránt alkot, munkái gyakran késztetnek e fogalmak átgondolására, felülvizsgálatára (például: Varratok – versprózakötet, Kinőtt szív – felnőttmesekönyv).
Letisztult, karakteres képi világa és lírai sűrűségű szövegei jellegzetes stílust teremtenek, amely a Holtak aranya, holdak ezüstje című kötetben is érvényesül. Izgalmas vállalkozás e magyar–lengyel bilingvis-kiadvány, amely a lengyel mondákat, legendákat, hiedelmeket dolgozza fel, vizuálisan és verbálisan egyaránt parafrazeálva a történeteket.
Ennek köszönhetően egészen egyedi könyvtárgyat hozott létre Szabó Imola Julianna (bár a kézbevétel élménye ezúttal is elmaradt, hiszen a recenziós példányok továbbra is PDF-ben érkeznek), amelynek szövegét Monika Jurczak fordította, és a Cser Kiadó gondozásában jelent meg, a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával.
A szerkezeti felépítés jól átláthatóvá teszi a kötetet, az egyes történetek rövid magyar és lengyel nyelvű ismertetését követi egy egész oldalas illusztráció, majd az átirat mindkét nyelven.
A kötet a révülés, a bájolás nyelvezetén keresztül is megidézi azt az archaikus korszakot, amelybe a történetek kalauzolnak, így a szavak, a hangzás szintjén is megtapasztalhatóvá teszi a mondák mitikus hangulatát. Csoda és varázslat hatja át ezt a világot, amelynek szereplői ördögök, tündérek, sellők, óriások, sárkányok, királylányok és baziliszkuszok.
Ezek a lények azonban nem az Óperencián és az Üveghegyen túl élnek, hanem a Wawel-hegyben, Varsóban, a Morskie Oko-tengerszemben vagy a kruszwicai egértoronyban. Így tehát – a népmesék mára konvencióvá vált fordulataival szemben – nem eltávolítják a történeteket a valóságtól, hanem éppen azon belül helyezik el, jelezve egyúttal, hogy mindez az ismert világ része, ahol jelen van a mágia, csak nem mindig vesszük észre. A varázslat itt gyakran az ördögtől érkezik, pusztító és fájdalmas, a tragikus végű történetek többnyire a veszteséget tematizálják.
Erre utal a cím is, amelyben a holtak és a holdak alakok rímelnek egymásra, a kettőt csak egy zöngés-zöngétlen mássalhangzópár különbözteti meg
A hangzás mellett a két szó jelentésmezeje is érintkezik, a holtak és a holdak egyaránt hordozzák a sötétség, az éjszaka konnotációját, amelyhez jellemzően a mágia és a gonosz erők képzete társul. E kapcsolatot erősíti a következő idézet is:
„Az éjjelhez tapad a holtak aranya, csillagok verejtékétől gyöngyözik az égbolt” (17).
A gyöngyöző verejték képe és az arany sárgás színe a napsugár vagy a tűz, és az ahhoz kötődő meleg érzetét teremti meg, ez pedig ellenpontozza az éjjel és a csillagok által közvetített hideget, sötétséget, valamint összhangban áll a történet főszereplőjével, a Wawel-hegy sárkányával. A pusztító, elemésztő lényt az illusztráció sárgás, vöröses színekkel ábrázolja, így a tűz megjelenítése nélkül is olyan hatást kelt a kép, mintha minden lángolna, egyedül a hold jelenik meg hideg, kék színnel.
Szintén a kék szín és a hold dominál az első illusztráción, amely a Halhatatlanság holdja című szöveghez készült
A kötetcímben is megjelenő hold és ezüst képét fűzi szorosabbra, valamint összekapcsolja a halhatatlanság, a megrekedtség állapotával. Hiszen a halhatatlanságra vágyó Twardowski mester az ördöggel paktált le, amikor pedig megpróbálta felszabadítani a lelkét, akkor két világ közé szorult.
A halhatatlanság tehát nem áldás, hanem átok, amelyen nem segítenek már az ördögtől kapott arany- és ezüsthegyek sem, és semmiféle földi gazdagság. A halhatatlanság itt az idő felfüggesztése, ami súlytalanná tesz mindent.
A fényes hold képe pedig egy metaforában olvad össze a múló idővel, illetve a világító lámpa képével, amely egyúttal kifejezi a megrekedtséget is:
„Az idő, amiben a halandók töppedő bogarak: rajzanak a fény és az árnyék fogságában” (9).
Az ehhez hasonló trópusok kozmikus távlatot adnak az egyes történeteknek, időtlenné, öröktől fogva jelenlévővé teszik azokat:
(„Talpam alatt lassan bomló góc az idő” [25]; „Szétnyíló fájdalmaink a tavasz felé nyúlnak, a szirmok palástja betakarja az éjszakát. Tél borul a válladra. Éjjelente arról álmodom, hogy lábam nő” [29]).
Az évszakok váltakozása, a ciklikus szemlélet a szövegek műfajából adódóan is meghatározó, és egy archaikusabb, mágikus világképet közvetít. A lírai sűrűségű szövegeket olykor megtöri egy másik regiszter beemelése, például az orvosi szaknyelv használata:
„Mindent túlélhet a rostok közötti sejtburjánzás, még a gazdatestet is” (29). űMáshol pedig kissé szentenciózussá válnak a mondatok:
„A gazdánkat jött tanítani. Megtanítani a halálra” (37); „Halált szülni a legerősebbek átka. Belehalni talán megváltás” (73).
A szenteciózus hatást erősíti a tagolás, a mondatok rövidsége, amely egyúttal ritmust ad a szövegeknek, növeli a feszültséget
„Csupa gríz, göcsört a szám. Kifut belőlem a szó. Vadak a zajra. Nyulak a kihalt réteken. Lesben áll valaki mögöttem” (25).
A kimondott szavak, mint a riadtan futó nyulak, jelzik a veszélyt, a fenyegetést, ami ebben az esetben a falu elpusztítását jelenti. A bajt hozó szélmagvak itt is az ördögtől származnak, és egy maréknyi is hatalmas vihart tud kavarni. A gazda fia bekapott egy magot, és a szájából kezdett fújni a szél, majd dühében az összes magot kiszórta, az ebből keletkező hatalmas vihar pedig elpusztította az egész falut.
Az átiratok érzékeny nyelvi képeket használnak, ebben az említett szövegben például „a falu, mint egy kivert fogú haldokló szájürege” (25) jelenik meg. Nemcsak erősen hat a fantáziára, és intenzív érzeteket kelt ez a hasonlat, hanem sűríti a történet különböző, meghatározó elemeit is. Egyszerre van benne jelen a pusztítás forrása (szájüreg), a pusztítás tárgya (falu) és annak eredménye (haldokló), vagyis egyetlen alakzat segítségével képes az egész folyamatot érzékeltetni.
A kötet – ugyan csak egy esetben – nemcsak nyelvileg, hanem tartalmilag is megjeleníti a magyar–lengyel kapcsolatot, méghozzá a Magas-Tátrában található legnagyobb tengerszem eredettörténetén keresztül. A Tengerszem / Morskie Oko című szöveg egy magyar herceg és egy lengyel lány tragikus szerelemét meséli el, amelyet a lány apja ellenzett, végül – amikor meglátta a tiltása ellenére született unokáit – meg is átkozott: a gyerekek fulladjanak az anyjuk könnyébe. A hét kis tó őrzi a hét gyerek emlékét, a nagyobb, mély tó pedig az anya feneketlen bánatát.
„Gyenge öléből hét gyerek lebeg a tölgyesek fölé. Vaskos melle se ránt vissza, csak emelkedünk, mint a fájdalom duzzasztotta vízszint. Hét gyerek süllyed a gránitba. Anyám gyenge szeméből hét tó apad és dagad” (33).
Az ismétlődő szerkezet nemcsak felhívja a figyelmet a mesei számra, hanem a gondolatritmusnak köszönhetően felidézi a szakrális szövegek hagyományát is. Az ismétlés mellett az ellentétek szervezik a szöveget (emelkedik–süllyed; apad–dagad), amelyek jelzik az anya kettős természetét, aki adja, majd elveszi az életet. A Pikkelyek vize című parafrázis elbeszélője az egyik gyerek, akinek narrációját megértés és megbocsátás hatja át. Az egész egy különös, visszafordított születéstörténetként jelenik meg, amelyet a víz mint meghatározó motívum még inkább felerősít:
„Törpefenyők kérge alatt a magzatvíz tiszta és hámló tükre” (33).
Az anyaméhbe, a magzatvízbe való visszatérés felől érthető meg az utolsó mondat is
(„A fulladás és a megváltás ugyanaz” [33]), amely így mintha fel is mentené az anyát, egyértelműen áldozatként mutatva be őt is:
„Nagyapám haragja átforgatja a hegy gyomrát, és epesavként zúdul ránk az örökségünk” (33).
Az itt érvényesülő elbeszélői perspektíva a többi átiratra is jellemző, vagyis Szabó Imola Julianna olyan szereplőket szólaltat meg, akik a mondák és hiedelmek világában hagyományosan nem kapnak hangot. Ez több esetben is azt jelenti, hogy nem az – egyébként megszokott – emberi szemszög érvényesül, hanem – a természet képviseletében – az állatok, növények, gonosz lények, ártó szellemek (például páfrány, ló, baziliszkusz) beszélik el a saját történetüket. Az eddig marginalizált szereplők nézőpontjának megismerése jelenti tehát a történetek újramondásának valódi tétjét és újdonságát, fel- és kiszabadítva őket a hallgatásból. A rémasszonyok elrabolják a csecsemőket, és helyükre saját, csúnya gyerekeiket teszik, ám a szöveg ezt nem mint gonosz szándékot, hanem mint eleve adott, kényszerítő lényeget láttatja, így a részvét, a megértés hangja válik meghatározóvá.
„Közös lesz bennünk a megfosztottság. Szeretnünk kellene egymást” (49).
Az embereket rettegésben tartó baziliszkusz esetében is ugyanez érvényesül:
„Éjjelente azt álmodom, hogy hátrasimítják pikkelyes tollaim, megitatnak forrásvízzel, nevet adnak nekem. Ha lenne nevem. Ha lenne. Lennék valakié” (53).
A szereplőket jellemzően a kitaszítottság, a magány és az ebből fakadó düh mozgatja, a hangadás pedig segítheti a megértést.
Szintén a megértéshez járulnak hozzá az illusztrációk, amelyek – leginkább stilizált vagy szimbolikus formában – arcot is adnak e mellőzött szereplőknek
Gyakran a képek is a szöveget átható fájdalmat, melankóliát, töredezettséget vagy hiányt jelenítik meg. A baziliszkusz történetét feldolgozó Penészfoltból származó korábbi idézet is érzékeltette a magány, a senkihez sem tartozás meghatározó élményét, amely az illusztráción is érvényesül. „A magány egy tojás. Törékeny és óv” (53). A képen a hüllőket idéző zöld és sárga szín dominál, a keveréklényt egy tojáson belül ábrázolja, ahogy a kígyóteste körbefon egy egész várost, mindennek pedig szikes talajt vagy megrepedt festéket idéző töredezett háttér adja az alapját.
Ahogy a parafrázisokban, úgy a képi megoldásokban is a sűrítés a jellemző eljárás, amelyet a rétegzéssel, halmozással ér el Szabó Imola Julianna.
Középen látható a város, amelyet körülvesz az egymásra montírozott kakas- és kígyótest, ezt pedig a tojás. Ugyanez érvényesül a Savanykás című átirat esetében is, amely a legkegyetlenebb rabló és apagyilkos, Madej történetét meséli el. Az almán belül egymásra rétegződik a madár, az almafa és az ülő alak – feltehetően Madej – képe.
A kötet vizuális kialakítása ismerős lehet a szerző-grafikus eddigi munkái alapján
A képek technikája, szerkesztése, formavilága jellegzetes stílust hoz létre. Különösen igaz ez az És boldogan éltek? – Mesehősnők utóélete című könyv ismeretében, amelynek szintén Szabó Imola Julianna készítette a vizuális anyagát. A kötet borítójának átalakított, továbbgondolt változata szerepel Wanda királylány illusztrációjaként a Holtak aranyában, A szófogadó kislány című Piroska és a farkas-parafrázishoz készült kép elemei erőteljesen beépültek a Farkasember történetének megjelenítésébe, ahogy A kis hableány is tovább él a Sellők illusztrációjában.
Ez a megoldás vizuálisan összekapcsolja a két kiadványt, és utal a hasonló jellegükre is. Mindkét esetben kulturálisan meghatározó szövegek – nép- és klasszikus mesék, illetve mondák, legendák, hiedelmek – parafrázisait tartalmazza a kötet, ezek az átiratok pedig (tartalmukban és nyelvezetükben is) egyértelműen a felnőtt befogadókat célozzák meg. A felfrissített, újra- és továbbgondolt történetek nem szakadnak el a hagyománytól, de a hozzá való viszony átértékelésére ösztönöznek, ez esetben megmutatják, hogy a gyerekkorhoz társított varázslatos történetek a felnőttek számára is izgalmasak, gondolatébresztőek lehetnek, így pedig mintegy visszakerülnek „eredeti” közegükbe (hiszen kialakulásuk és hagyományozódásuk jelentős részben a felnőtt közösséghez kötődött).
Szabó Imola Julianna kötete ismét megmutatta, hogy bizonyos történetek mindig újramondásra késztetnek bennünket, ami érzékelteti, hogy valami fontos fogalmazódik meg bennük, és ezt ismét érvényessé kell tenni, a rögzülés után újrapozicionálni. Ez a vállalkozás pedig jelen esetben igazán innovatívan, a vizualitást is teljes értékűen bevonva valósult meg, egészen egyedi alkotást hozva létre.
Gesztelyi Hermina
Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Fordította: Monika Jurczak
Illusztrátor: Szabó Imola Julianna
Cser Kiadó, 2020
84 oldal
3990 Ft