Az ön szerkesztésében és válogatásában jelent meg a 2017-ben elhunyt Kovács Lajos író és pedagógus írásait tartalmazó négykötetes kiadvány. Miért tartotta fontosnak, hogy foglalkozzon ezzel az életművel, mik voltak a válogatás szempontjai?
Érdemes talán egy rövid bemutatással kezdeni, mert nem egyértelmű, hogy ismerjük-e Kovács Lajos egyébként rendkívül gazdag és impozáns életművét. 1949-ben született Piliscsabán, polgári foglalkozása tanár, mindamellett író, költő, szerkesztő és helytörténész volt. A tatabányai Új Forrás szerzőjeként, majd szerkesztőjeként évtizedeken át esszéket, műbírálatokat, riportokat közölt a lapban.
Emellett szerkesztője és állandó szerzője volt a Szegeden megjelenő Kincskereső nevű gyermekirodalmi folyóiratnak. A Móra Könyvkiadónál jelentek meg első gyerekkönyvei:
Nyolcadikba járni április tréfa (1981), Megmarad a meseház (1984), Ez mind az én kutyabajom (1987), Anyák napján szeretettel apának (1990), majd az Új Forrás könyvsorozatában talált helyet magának: Ráadásnap a szupersztárok cirkuszában (1994), Fülbemászó mesék (1998). Ezzel már jeleztem is némi rendszerproblémát. Az átalakuló gyerekirodalmi bizniszből kiszorulva helytörténészi kutatásokat kezdeményezett. Alapító főszerkesztője és szerzője lett az életében 55 kötetet számláló Dorogi Füzetek helytörténeti sorozatnak. Többek között neki köszönhető a múlt század eleji miniszter-íróról, a dorogi születésű Drasche-Lázár Alfrédról szóló alapkutatás megteremtése.
Már ennyi információ elég ahhoz, hogy lássuk: polihisztor, éles pedagógiai szemléletű, több műfajban aktívan tevékenykedő, alkotó és kutató személyiségről van szó.
Sajnálatos módon csak részlegesen jelent meg az életműve az ő életében. Nem volt kérdés tehát, hogy a család által a szerző halála után rám bízott kéziratokat és elektronikus fájlokat feldolgozzuk. Fritz Gergely, Füzi Péter és Szinger Ádám doktorandusz kollégáimmal öröm volt az együttműködés, jólesett látni egy fiatalabb generáció őszinte lelkesedését a kéziratok iránt. A projekt megvalósítását civil támogatás és közintézményi finanszírozás segítette, Szőnyi Etelka, a JATEPress főszerkesztője biztosította a kiadói hátteret, Lévay Jenő képzőművész pedig megtervezte a köteteket. Mint látható az eredmény: igazi, önzetlen csapatmunka volt, nagyszerű társadalmi összefogással a háttérben.
Az első kötet, a Hosszúra nőtt árnyékaink Kovács Lajos verseit, elbeszéléseit és töredékben maradt családregényét tartalmazza. Három az egyben könyv, amelynek anyagát folyóiratokban, napilapokban megjelent művek és talált kéziratok alapján állítottuk össze. Két költőbarátot kell itt megemlítenem, Vaderna Józsefet és Baka Istvánt, akiknek a verseivel Kovács Lajos folyamatos párbeszédet folytatott. Költőként egyébként Kalász Márton mutatta be az Új Forrásban.
Korszakjellemző kisprózájának két fontos erőssége a szociális érzékenység és a nyelvi játékosság.
Főművének én a kötetcímadó „nagyregényt” tartom: évtizedeken át dolgozott rajta, többször újraírta az egyes fejezeteket. A csehszlovák–magyar lakosságcsere hátteréből meséli el családregényében a nagyszülei és szülei történetét, piliscsabai gyerekkorát és dorogi fiatalságát, esztergomi főiskolás és soproni katonaviselt dolgait. Kiemelendő az a gyermeki látásmód, amellyel képes megragadni az idegenség, a másság, a hétköznapi káosz és a kataklizma megtapasztalását.
A Van egy perced a támaszpontomra? című kötet gyermekirodalmi műfajainak jobb darabjait fogja össze: gyermekverseket, meséket, mesejátékokat, kamasztörténeteket és egy ifjúsági regényt.
Az egyes fejezetek önállóan is megjelenhetnének, talán lesz egyszer kiadó, amelyik fantáziát lát bennük, és talál hozzájuk olyan kongeniális rajzolót, mint amilyen Tettamanti Béla, aki anno „telibe találta” Kovács Lajos stílusát, és két könyvének is illusztrátora volt. Ez a kötet elsősorban kéziratokon alapul, és csak másodsorban vesz át antológia- és folyóiratközléseket. Nem nyúltunk a válogatásnál a korábban megjelent gyerekkönyvekhez, azok önmagukért beszélnek, és érvényesek ma is.
A „Mi közük hozzám?” a tanulmányírói és kritikusi életműből válogat. Ez a harmadik kötet legfontosabb írásait tartalmazza Dorog hely- és művészettörténetéről, Komárom-Esztergom megye kultúrtörténetéről, a kortárs magyar irodalomról, valamint a hazai és nemzetközi gyermekirodalomról.
Az Évi rendes szabadság, az életmű negyedik kötete megint csak több könyv egyben, lévén ifjúsági regénysorozat. Kéziratból került közlésre. Összefoglaló igényű, az aktuális gyermekirodalmi trendekre reflektáló hatalmas munka.
Felismerhetők benne a korábbi művek esztétikai és morális tapasztalatai, melyek főleg a mese műfajának újrateremtésében és a konfliktusos ifjúsági irodalom folytathatóságában mutatnak újat. Az eddigi olvasói visszajelzések igazolják: Kovács Lajos úgy őrzött meg valamit a múltból, hogy az mai kontextusban is erősen hat. Ennek felismerése pedig revelációértékű lehet, élmény és jó szándékú tanítás.
A kötetek közt találunk gyerekverset, mesét, ifjúsági regényt, darabot, gyerekkönyvekről született kritikákat. Mi adja a maradandóságát ezeknek a műveknek, ön miért tartja az utókor számára megőrzendő daraboknak őket?
A szerkesztői szándék az volt, hogy alkotásfolyamatában mutathassuk meg azt a gazdag beszédmódot, amellyel Kovács Lajos a gyermekirodalom műfajait megújította. Ez a szándék vonatkozik a svéd gyermekvers meghonosítására, a gyermeknyelv irodalmi hasznosítására, a mese újraértelmezésére, az iskolaszínpad aktivizálására vagy épp a problémaközpontú kamasztörténetek társadalomkritikai potenciáljának kiaknázására.
Gajdó Ágnes az Évi rendes szabadság kapcsán kitűnően megfogalmazta Kovács Lajos gyerekkönyveinek esszenciáját: „Valamennyiből az érzékeny, mindenre odafigyelő tanár és szülő karaktere bukkan elő, vagyis hogy a szerző egyszerre tudott azonosulni a kamaszok és a velük nagy nehezen boldoguló felnőttek gondjaival, gondolataival, érzéseivel. Kovács Lajos a lelke mélyén rendkívüli pszichológiai érzékkel, megkérdőjelezhetetlen éleslátással rendelkezett” (Élet és Irodalom, 2022. május 13.). Igazi próba ez az ifjúsági regénysorozat.
Olvasóként, pedagógusként és szerzőként Kovács Lajos ugyanis egyaránt képben van az aktuális hazai és nemzetközi megjelenésekkel, írói kvalitásokkal és sikerekkel. De a sikertelenséget, a silányságot és a tömegtermelést is látja.
Irodalomkritikusi közvetítő munkássága ezért megkerülhetetlen a saját szépirodalmi alkotásai kontextusában is: az Évi rendes szabadság irodalmi műként a gyorsan cserélődő címek és sorozatok korszakának kihívásaira adott válasz esztétikai és morális értelemben.
Gyerekirodalmi kritikáiban és tanulmányaiban értékeli és védi a hagyományos, értékközpontú, leíró és tanító jellegű elemzői módszereket, miközben óvatos kritikával támogatja az értékdevalváló, tudományos zsargonnal érkező törekvéseket. Az életműkiadás tanulmánykötetének gyerekirodalom-kritikai része az elmúlt évtizedek legfontosabb világirodalmi és magyar megjelenéseit szemlézi, az újrafordított Grimm-meséktől Varró Dánielig. Többek közt utat mutat illusztráció és szöveg kettős elemzéséhez. Tanítani kellene ennek a kötetnek a segítségével, mit is jelent a gyerekirodalom, és hogyan bánjunk vele.
Kovács Lajos gyerekverseiben szokatlan témákkal találkozhatunk. Mit gondol, tudatosan kereste az új, merész tematikát, a nem szokványos gyermeki nézőpontokat?
Kovács Krisztinát kell idéznem, aki pontosan rögzíti ezt a gyerekirodalmi tényt: „Most, amikor a gyerekirodalom virágkorát éli, és amikor a szétszóródó mikroközösségek mellérendelő hálózataiban elvesző identitások ebben az érzékenyítés témaköreit erősítő irodalmi világban teremtődnek újra, döbbenetes azokat a néhány évtizedes szövegeket olvasni, amelyek a mai gyereklírához is méltó módon beszélnek csonka családokról, szétszakadó gyerekvilágokról, a szeretetre fordítható, ám mindig hiányzó időről” (Forrás, 2021/9.). Kár, hogy annak idején kiadóilag lestoppolták a svéd gyerekvers magyaros változatának kizárólagos képviseletét.
A folyóiratokban egykor megjelent és most kéziratban talált „szokatlan tematikájú” versek bizony ma is tudnak meglepetéssel szolgálni. Kovács Lajos nem kereste ezeket a merész témákat és kifejezésmódokat, azok találták meg őt. Volt szeme látni, volt készsége írni.
Azért is mondhatjuk sikeresnek a vállalkozásunkat a kiadással, mert összekötő hídszerepet jelentenek ezek a művek a saját múltunk és jelenünk között. Család, iskola, kamaszkor és minden, ami ezekkel jár, időtlenül jelen van a művekben. Amihez elkötelezettség és következetesség társul a teljes életműben.
Baka Istvánnak adott interjújában mondja Kovács Lajos: „Hűségem az iskolához, a tanításhoz két okra vezethető vissza. Az első a fontosabb: nekem szenvedélyem volt, és ma is az, a tanítás. Illetve inkább úgy mondom: az iskola.
Ebben a közegben tudom csak elképzelni az életemet, mert mindig is szükségem volt az emberek közelségére, s különösen az őszinte közösségek vonzottak mindig. A gyerekek pedig – amíg el nem romlanak – őszinte emberek. A másik ok már kicsit prózaibb: mindig tartottam attól, hogy elzárkózzam a világ elől, és csak írással foglalkozzam. Azt hiszem, ezzel az elzárkózással azonnal kifogyna belőlem a szusz, elfogyna a mondanivalóm, enélkül pedig írni nem lehet” (Kincskereső, 1984. november, 39–40.).
Kovács Lajos helyben, szűk környezetében alakította az életművét, a budapesti irodalmi élet képviselőhez nem fűzte szakmai barátság?
Kovács Lajos vállaltan patrióta: pedagógusi elhivatottsága, majd évtizedes helytörténészi munkája is városához, Doroghoz, illetve tágabb környezetéhez, Komárom-Esztergom megyéhez köti. Országos hírnevet az 1980-as években szerzett, a Kincskereső gyerekirodalmi folyóiratnak és a Móra Könyvkiadónak köszönhetően. Mindkettőnek fennállásáig, illetve a rendszerváltást követően struktúraváltásáig rendszeres szerzője.
Hetilapok, havilapok, folyóiratok közlik ebben az időszakban a műveit. A tatabányai Új Forrás folyóiratot együtt szerkeszti Jász Attilával, Monostori Imrével, Wehner Tiborral. Sőt, Takács Verával, a magyar televízió egykori ifjúsági osztályának dramaturgjával közösen forgatókönyveket ír, a kőszegi gyerekfilmes fesztiválon versenyművük van.
A Kincskereső külön fejezet az élettörténetében, mert Baka Istvánhoz és Simai Mihályhoz, a két szegedi íróhoz, költőhöz fűződő barátsága meghatározta gyerekirodalmi tevékenységét. Szervezője, szakcsoportvezetője a Kincskereső országos klubhálózatának, a szegedi, később kecskeméti országos, majd a megyei esztergomi ifjúsági alkotótáboroknak. Mindeközben a Magyar Írószövetség megyei titkára, sőt még a megyei Irodalomtörténeti Társaság elnöke is, kurátora a Kernstok Károly Művészeti Közalapítványnak. És még sorolhatnám a közjóért és a kultúra állapotáért vállalt egyéb társadalmi szerepeit.
Külön tanulmányt, sőt monográfiát érdemelne közéleti tevékenységének az elemzése.
De mit is várunk a budapesti centrális erőtértől? Tagja volt a Magyar Írószövetség Gyermek és Ifjúsági Szakosztályának. Átfogó előadást tartott Az X írónemzedéktől az alfa olvasógenerációig címmel a 2000 utáni magyar gyerekirodalomról az írószövetség gyerekirodalmi konferenciáján 2010-ben.
Hetvenedik születésnapja alkalmából az Írószövetség levélben köszöntötte. Pedig akkor már két éve halott volt. Kovács Lajos ontológiailag egyébként az abszurd híve volt, vissza is igazolta az élet.
Nem mondhatom tehát, hogy helyben, szűk környezetében alakította volna az életművét. A láthatót, ami életében megjelent könyvekben, folyóiratokban, semmiképp.
Állandó dialógust folytatott a környezetével, szakmai és civil barátaival. Szénási Zoltán írja találóan azt, hogy Kovács Lajos szemléletének köszönhetően egy tanulmányon belül létre tud jönni olyan „konstelláció”, amelyben egymástól teljesen különböző megyei szerzőket tárgyal együtt, például Sárándi József és Peer Krisztián, illetve megyei szerzők (például Vaderna József) „a maguk jogán kerültek az országosan ismert és elismert szerzők” mellé (Szépirodalmi Figyelő, 2021/4).
Életműve láthatatlan részét, vagyis a kéziratokban talált műveket szintúgy nem magának alkotta. Folyamatosan publikált, csak más műfajokban: riportokat, szociográfiákat közölt, helytörténeti sorozatot írt és szerkesztett. A műfajváltás fokozatosan következett be: szépirodalmi és gyerekirodalmi műveivel az 1990-es évek közepétől nem talált kiadóra. Az okokat majd egy átfogó irodalomszociológiai-gyerekirodalmi kutatásnak kell megválaszolnia. Mert nem ő az egyetlen magyar szerző, aki perifériára szorul, majd könyv nélkülivé válik a megváltozott kiadói preferenciák, generációváltás és divatdiktátum következtében. Ezeknek pedig nem ült fel sohasem: folyamatosan követte a gyerekirodalmi megjelenéseket, recenzálta őket, és éppen az aktuális megjelenésekre válaszként írta, ha úgy tetszik, az új mainstream ellenében, a maga konzekvens poétikája szerint a műveit.
Aki ezelőtt nem hallott erről a nagy terjedelmű gyerekirodalmi életműről, hogyan fogjon hozzá a megismeréséhez, milyen művekkel érdemes kezdenie? Önnek van-e személyes kedvence?
Kovács Lajos első könyve, a Nyolcadikba járni áprilisi tréfa sokunknak, akik a közvetlen környezetéből jöttünk, vagy akik eljutottak a szegedi országos Kincskereső-táborba, fogalom volt. A könyv kamasztörténetei mintha a saját életünk, iskolai kalandjaink, lokális és családi konfliktusaink görbe tükrei lettek volna. A klasszikus Tanár úr, kérem humoros, vicces karinthyádáinak későbbi, ezerkilencszáznyolcvanas évekbeli Kovács Lajos-féle változatát rongyosra olvastuk. Elképesztő módon hatott, és továbbírásra késztetett a nyelvi sziporka, a diákszleng aktuális irodalmiasítása. Később vált világossá, mennyire jól kezelte ezekben a kitalált történetekben az iskoláskor, a kamaszkor problémáit. A ma is sokszor hiányolt kritikus ifjúsági irodalom teljes mintázatát hozza ez a gyűjtemény. Televíziós forgatókönyvei is ebből a korpuszból nőttek ki: Marék Veronika mellett Takács Vera dramaturggal közösen jegyezte a Dongó-őrs kalandjait.
Több elbeszéléskötete sajnos nem jelent meg, pedig lett volna miből gyűjteni: a Kincskereső folyóiratban később is rendszeresen publikálta újabb és újabb kamasztörténeteit. Az életműkiadás második kötetében egy teljes „könyvfejezet” ennek az első kötetnek a pendant-ja szeretne lenni. Peragovics Ferenc pontos látleletét adta e kamasztörtének időtállóságának: „Napjaink gyermekpszichológiába öltöztetett, politikai célokat követő, hangos vitáinak »megoldása« lehetne egy-két Kovács-történet kézbevétele…” (Élet és Irodalom, 2021. április 23.).
A kamasztörténet mellett a mese a másik fontos műfaja Kovács Lajosnak. A Megmarad a meseház ugyancsak fogalom lett, és mindmáig az egyik kulcskönyv a mese kisgyermekkori nézőpontú újraértelmezéséhez. A meseregény főszereplője KisTom, az ő hétköznapi élethelyzeteiről, óvodakerten inneni és túli kalandjairól és világfelismeréseiről kapunk tudósítást. Nyelvi játékosság és a valóságot meseien átitató látásmód a köbön ez a mesekönyv. A posztumusz kötet válogatott meséiben, meseciklusaiban Kovács Lajos tovább emeli a téteket: alapmesei struktúrákkal és archetípusokkal dolgozik, de nehogy azt higgyük, hogy nyelvi reflexióktól mentesen. Minden csuda itt: metaelbeszélés. Az Egymesében három nem naiv gyerekirodalom-kritikusnak való. Lázár Ervin és Békés Pál találkozása Kovács Lajos íróasztalán.
A magyar irodalom egyik jellemzője – sarkítani fogok –, hogy kiemel egy-egy szerzőt, és megállás nélkül azzal foglalkozik, több jelentős, érdekes életműről is megfeledkezve. Remélhető, hogy jobban a figyelem középpontjába kerül Kovács Lajos gyerekirodalmi munkássága?
Nem sarkított a kijelentés: a magyar irodalom rendkívül megosztott, ráadásul örökletesen az, és műfajtól, ízléstől, korosztálytól függetlenül.
A mainstream árnyékot vet a kisebb, de kreatív mesteremberekre, a saját piárral érvényesülő középszerűség pedig a mennyiséggel uralkodik a közízlésen.
Sajnálatos módon a lokális terep sem rendeződött át: nem árt budapestinek vagy fővároshoz közelinek lenni ahhoz, hogy működjön az ipar.
Jól láthatóan számolódik fel a korábban jellegzetes regionális kontextus, és megyünk át valami íztelen-szagtalan szöveggyártásba. Igaz ez a felnőtt és a gyerekirodalomra egyaránt. Mindamellett, hogy a magyar gyerekirodalomnak van egy kiváló névsora, valóban a felszínen ragadunk vele, és unos-untalan ugyanazokat a szerzőket emlegetjük. Most megteszem én is, mantrázva: Bálint Ágnes, Csukás István, Janikovszky Éva, Lázár Ervin stb.
Irodalomszociológiailag vagy médiatörténetileg nem mellékes, hogy e szerzők jókor voltak jó helyen, s bár szellemi tőkéjüket a könyv tartotta életben, piacosításukban leginkább az adaptáció játszotta a főszerepet: a film, a színház, a rádió, a hanglemez. Mellettük számos más szerző is jelentős gyerek- vagy ifjúsági irodalmi alkotásokat teremtett, akár kényszerből vagy megbízásból, de ott vannak a korszakjellemző gyerekírók is, akiknek többségét talán nem is baj, hogy immár a feledés jótékony homálya fedi. Ugyanakkor éppen ennek a sokrétű irodalmi alakzatnak az utólagos feldolgozása hiányzik.
Beszélünk irodalomkritikailag magyar gyerekirodalmi hagyományokról, de valójában csak a névsort mondjuk fel, és nincs válaszunk arra a kérdésre, hova tűnt az a sok gyerekíró, akiken amúgy nemzedékek nőttek fel.
Van igazság abban az állításban, hogy a gyerekirodalom korszakfüggő, jelentősége az aktualitásban, a divatban, a bizniszben, a példányszámban van. Irodalom- és kultúratudományi szemszögből talán éppen ebben is gyökerezik az ellenérzés, mikor a felek a gyerekirodalom intézményesülésének szükséges voltáról vitatkoznak.
Kovács Lajost egész életében kísérték ezek a kérdések. Megválaszolásukhoz megteremtette a maga háttérintézményét: mindenekelőtt alkotott, és megőrizte a gyermeki szemléletmódot, bármely korosztályhoz szólt is. Megingathatatlan volt az az elfogultsága, amit pedagógusként a gyerekekben rejlő kreativitás irányában érzett és képviselt. E premisszák mellett szerkesztette írótársaival a Kincskereső gyerekirodalmi folyóiratot, gondozta Komárom-Esztergom megyei szerzők gyerekirodalmi antológiáit, közölte kritikáit és tanulmányait a magyar gyerekirodalomról országos lapokban.
Az életműkiadás példát szeretne mutatni: van élet a mainstream mellett, nem is akármilyen teljesítményű. Ráadásul nem árt, ha a gyerekirodalommal foglalkozók filológiai, textológiai kutatásokat végeznek, és kiadásokat gondoznak – a magyar gyerekirodalom történetének gazdagítása érdekében. Kovács Lajos posztumusz könyvei megjelenésük óta befogadó és értő közönségre találtak. Jó érzés volt szöveggondozóként elismerő leveleket kapni mind magánszemélyektől, mind a szakma elismert képviselőitől. Ráadásul folyamatos volt a példányok utáni érdeklődés a régi és új Kovács Lajos-olvasóktól. Kritikák, tanulmányok méltatták a kiadás egyediségét, küllemét, a szerző invenciózus szellemi gazdagságát, a filológiai munkacsoport profizmusát. Egy sok generációt megszólítani tudó, egykor szeretett szerzőt hoztunk vissza a mai közegbe. Bízom benne, köztünk is marad még sokáig – a könyvein keresztül legalább.
Ayhan Gökhan
Az életműkiadás borítóit jegyzi: Lévay Jenő