Megjelent Szabó Tibor Benjámin EPIC – Az első küldetés című ifjúsági regényének folytatása, az Elmék labirintusában. Akik végigjárják ezt a labirintust, talán könnyebben megértik a kamaszokat, és persze remekül szórakoznak is. A szerző most abban segít, hogy az utazásunk során véletlenül se tévedjünk el.
Gyuláról származol, ahonnan számos kortárs író is, többek között Krasznahorkai László, Kiss Ottó, Kiss László és Simonyi Imre… Mit gondolsz, vajon miért született ennyi kortárs szépíró ezen a környéken?
Nem tudom, de az biztos, hogy Krasznahorkai Géza (László testvére) igazgatóm volt a város patinás könyvtárában, a legfőbb ottani irodalomszervező, Elek Tibor irodalomtörténész szintén főnököm volt a Bárka című lapnál (jóval korábban meg felvételi felkészítő tanárom), Kiss Lacival osztálytársak voltunk a helyi gimiben, Ottó Csillagszedő Márióját (meg az Emese almájának kábé a felét) tudtam, illetve tudom is kívülről, a gyerekeimet sokszor szórakoztattam azzal, hogy ezeket a verseket mondtam nekik utazások közben – amíg olyan idősek voltak, hogy eltűrték az ilyesmit. Simonyi pedig az exapósomék házában töltötte a ’80-as éveket.
Nem szoktam ezen gondolkodni, de most, hogy felsoroltam, tényleg furcsa… Az irodalom egy közeg is, gondolom, ennek lehet szerepe.
Bár én magam nem lettem író, inkább csak néhány könyv szerzője vagyok, de az irodalomnak a megélésében és abban, hogy a mai napig szövegekkel foglalkozom, valószínűleg segített az, hogy fiatalon is találkoztam írástudókkal. Orientált.
Számos kiadónak voltál ügyvezető igazgatója. Amikor neked jelenik meg könyved, a kiadói tapasztatodat felajánlva tárgyalsz a kollégákkal, vagy inkább elegánsan hátrébb lépsz?
Az Athenaeum Kiadóban dolgoztam hat évig. Egy idő után ebbe a kiadóba integráltuk a Partvonal működését, de azt már akkor is szinte önállóan vezette Korentsy Márta, tehát a számosság azért eléggé korlátozott. Miközben valóban rengeteget küzdöttem szerzőkkel kiadóként. Ezek a legtöbbször termékeny küzdelmek voltak, valamit hozzátettek a végleges műhöz, könyvhöz.
A saját könyvemnél mégsem akartam semmilyen módon belépni a könyvkészítés terébe. A kiadó munkatársaiban megbíztam és megbízom, én csupán a szöveg javítgatásában vettem részt.
Különben már az első rész ötletének születésénél is jelen volt a kiadó vezetője, Csapody Kinga, és nem is csak a cég irodáiban, mivel ő a kisebbik fiam anyukája. Ismeri a szövegeket, a szerkesztőm is, nagyon értően nyúltak a regényhez, nem is volt indíttatásom, hogy könyvcsinálóként ebbe a projektbe beszálljak, nem akartam beleokoskodni. Ráadásul a Manó/Menő az egyik legsikeresebb magyar imprint a mai magyar könyvészetben, vagyis inkább figyelni/tanulni lehetett tőlük az EPIC fejlesztési folyamatában.
1989-ben egy szögesdróttal lezárt hídon, a Fehér-Körös felett kapaszkodva átszöktél Romániába, utána meg vissza. Az üzleti életben, a könyvkiadásban volt ehhez hasonló kalandod?
Szökés talán nem. Úgy alakult, hogy könyves projekteket menedzselek. Korábban sokáig kiadóban, később egy kereskedőház vezetőjeként, most megint egy kiadóval dolgozom, egész pontosan egy induló könyvkiadó felépítésén munkálkodunk a Lírában. Ugyanakkor tényleg hosszú ideig mocorgott bennem a vágy, hogy tudjam, mi van „a másik oldalon”. A kereskedelmi részen, más cégeknél, más közegekben
– az egész könyves univerzumot akartam ismerni. A megismerés késztetése maradt is. Tapasztalni, saját bőrön viszont most már inkább csak akkor kéne a változásokat, ha valami rákényszerít.
Ráadásul nekem a könyves lét nem is csak a mostani könyvszakmát jelenti. A karomra Emich Gusztáv arcképét tetováltattam, Wolfner József munkásságára borzongással vegyes csodálattal gondolok vissza. Nekem ez az egész, a múltjával, a jelenével – egyetlen entitás. És nagyon szeretem.
Mondjuk, mint a legtöbb szerelem, ez sem mindig viszonzott, de hát ez egy ilyen bicikli.
Az EPIC első részében az ősmagyar hagyományőrzők voltak a főszereplők ellenfelei, most, az Elmék labirintusában című folytatásban egy okkultista szekta az ellenfél, de szóba kerül a TEK is. Volt, hogy kommentekben, egyéb fórumokon az esztétikai síkon átlendülve kapott hideget-meleget a könyv?
A második részre még nem volt alkalmuk reagálni az olvasóknak, az Első küldetés recepcióját most át kellett néznem, mert ajánlóként használható mondatokat kerestünk az első rész újrakiadásának borítójára.
Nem emlékszem olyanra, hogy emiatt valaki sértve érezte volna az érzékenységét. Kritikákban, moly.hu-s és bloggerposztokban legalábbis nem. Inkább az ellenkezőjével találkoztam.
Például a Magyartanárok Egyesületének egyik emblematikus vezetője kvázi kritikaként fogalmazta meg, hogy az első rész nem mondja ki az Arvisurákról (az egyik legelszabadultabb magyar őstörténetről), hogy történettudományi nonszensz. És tényleg nem mondja ki, sőt. Bár egyáltalán nem támogatok semmiféle babonaságot, áltudományt, összeesküvés-elméletet, efféléket, de nem akarok és nem is tudok egy teljesen varázstalan világban élni.
Az EPIC ezért megengedő ebben az értelemben. A második rész is az. Rudolf Steiner Magyarországon született osztrák filozófus mozgalmát úgy emeli be történetébe az Elmék labirintusa, hogy ennek a közösségnek a saját gondolkodásmódja, ha tetszik, igazságai is teret kapjanak.
Az Elmék labirintusában-kötet első két fejezetét hat évvel ezelőtt írtad, három éve hozzáírtál még kettőt, aztán a fennmaradó tizenhárom fejezetet 2021 nyarán, tizenegy nap alatt. Hat év alatt sokat változik a tinédzserek világa, a szleng is, talán te is. Át kellett írni a már meglévő részeket?
Voltak olyan szereplői közlések, amelyeket átírtunk a tavaly nyáron elkészült szövegrészekben is. Mivel ennek a fikciónak lényege az, hogy a szereplők nem átlagosak, sőt, protointelligensek, és mivel olyan szubkultúrákkal érintkeznek kalandjaik során, amelyek kommunikációs paneljei eléggé stabilak, így ez könnyített pálya volt.
A hardcore utcai hiphopban ha megszólítasz valakit, az most is „báttya”. Hiába kopott ki az általánosabb, a nem szub- konverzációkból, ebben a közösségben ez megmaradt. A nyolcadik kerület legmélyén élek most már ötödik éve. A Práter utca jó nyelviskola, főleg éjszaka.
A főszereplő fiúk közötti szociometria- és személyiségrajzok, konfliktusok a te iskoláskori élményeidből indulnak ki?
Nem, dehogy. Bár több főszereplőnek mint karakternek volt mintája a gyerekkoromból, de a regénybeli sorsukat ez nem befolyásolta. Egy kiinduló helyzetbe/állapotba dobtam ezeket a figurákat annak idején, és utána már inkább figyeltem őket, hogy mire mi lehet a reakciójuk, miért olyanok, amilyenek, merre fejlődhetnek.
A fiúk között van egy lány is, Zuzu. Ő az én női hős ősképem. László Endre Jóholdat, Szíriusz kapitány! című regényének vezérkaraktere, Liuna Steff a mai napig a minden számomra, ha hősnőről van szó. Azokat a hangulatokat, azt a lelkesedést próbáltam és próbálom megtalálni az EPIC-ben, amiket a Szíriusztól kaptam tizenöt évesen.
Honnan benned a könyvre is jellemző generációs tudat? A te korosztályodról is legalább annyit tudsz beszélni, mint mondjuk az Y-nal jelöltekről?
Valami nagyon más történik most, mint ami korábban. A Y-osokkal jelent ez meg, de a Thunberg-generációban teljesedik ki. Úgy még nem szembesítette senki a szülők nemzedékét, ahogy ők teszik. Szerintem a társadalom alszik ezzel kapcsolatban, és az ébredés egészen drámai lesz.
A kötet hősei tizenöt évesek, nyilván elsősorban ez a korosztály is olvassa majd. Ehhez képest meglehetősen erős a közéleti utalásrendszere a könyvnek. Ha a tinédzser korosztály nem olvas hírportálokat, akkor hogyan tudja értelmezni a könyv kikacsintásait?
Ez a történet egy úgynevezett kincskereső játék (bár Kinga mindig mondja, hogy ezt a megnevezést ne emlegessem, mert azt fogják gondolni, hogy valami társasjátékról beszélünk; persze, nem, a kincskereső játék egy dramaturgiai szerkezet megnevezése, az olyan történettípusra szoktak ezzel referálni, amelyben a szereplők legfőbb mozgatója valami értéknek a felkutatása), egy kalandgépezet, minden más kulissza.
Mivel a legfontosabb és egyben legakcióképtelenebb szereplő apukája egy miniszter, a politikával összefüggésben is megjelenik a szövegnek az az általánosabb attitűdje, hogy a gyerekek kinevetik, és idiotizmusnak tartják, amit és ahogyan a szüleik csinálnak, beszélnek. De ez minden más társadalmi érintkezésükben is előkerül. A lényeg az ítéletmondás.
A hírportálok olvasásának említésével nyilván csak viccelsz. A közélet nyelvének, érvkészletének és indulatmotorjának megtapasztalásához és megismeréséhez ma nem kell hírportálokat olvasni, mivel a Megafon és társai évek óta milliárdokért öntik a közösségi médiára ezeket a tartalmakat fizetett hirdetésként, vagyis annak is ismerős, annak is bemegy a bőre alá, aki életében nem olvasott még a Magyar Nemzetben vezércikket. De ha valami mégse értenek meg elsőre, és utánaolvasnak, mert tudni szeretnék – hát, az sem nagy tragédia.
A könyvben használsz tiniszlenget, ott a písz, a tesó, a no para, bro… Volt olyan a második kötetben, hogy a szerkesztőd javaslatára kivettetek szlengeket, mert azt már csak az idősebb korosztályok használják?
A könyvben a písz meg a bro nem a tinik nyelve, hanem a gengszterrapé, az utcai hiphop, a hardcore közegéé.
Mivel ebben a közegben élek, hallgatóként is meg józsefvárosi lakosként is, ezt az underclass szociolektust naponta hallom, mert nem tudok úgy elmenni a kisboltba, hogy, mondjuk Dávid, a boltos fiú ne ezt használja.
A szerkesztők rengeteg helyen javasoltak változtatást, de a hiphop sajátos nyelvhasználatával kapcsolatban éppen nem. Például a Lülü nevű szereplő egy ponton azt mondta a volt barátjának, hogy „kisapám”. A kéziratban a kiadó vezetőjének a „Ne legyél már boomer!” kezdetű bejegyzései szóltak az efféle változtatási javaslatokról.
A könyved trendérzékeny. Nem gondoltál arra, hogy a gangxtarap helyett inkább valami Billie Elish-féle zöld hajú TikTok-lányos vagy The Weekend-es, vagy éppen K-pop-vonalat vigyél?
Az általad említett vonalak a konform megoldások. Nyilván sok szempontból piacérzékeny választás lehetett volna ebbe az irányba elmozdulni. Csakhogy a szereplőim mindenhogyan extrémek. Extremizmusuk pedig inkább a nonkonform élmények felé hajtják őket. A gengszterrap ma már (megint) egy rétegélmény. Ráadásul a protointelligens fiataloknak alkalmat ad arra az önismereti felismerésre a szemtől szemben való találkozás ezzel a szubkultúrával, hogy hiába okosak, mint a nap, hiába nagyon ügyesek, ebben a világban, ahol ha valaki azt mondja neked, hogy „bele akarok baszni a fejedbe”, akkor az szó szerint jelenti az iméntit – szóval hogy ebben a környezetben ők senkik, semmik, életképtelenek.
Hogyan sikerült úgymond leprofiloznod a Z generációt? Inkább olvasmányélmények alapján tájékozódtál, vagy interjúztál a mai tinikkel? Esetleg elmerültél a TikTok bugyraiban?
Még Musically volt a TikTok, amikor rátaláltam, de nem profilozási szándékkal. Engem ez szórakoztat. Az eredeti koncepciót is viccesnek találtam, és amivé vált, az meg szerintem zseniális. A nagyobbik fiam tizenhat éves. Harmadlagos pénzpiaci eszközökkel kísérletezik, rekombinációs NFT-ket gyárt tízezerszámra. Ami ott, a kriptopénztárcák univerzumában történik, azt még az eggyel korábbi eszközök, mondjuk, a derivatívák felől sem lehet megérteni. A fundamentumfüggetlen pénzgazdaságnak már csak metalogikája van, hagyományos logikája nincs.
Sokat tanulok a fiamtól. Nem a regény miatt, a regény egy játék, a lelkesedésem és az álmaim projekciója. Más miatt fontos nekem az ő világlátása. Eléggé riasztó felismeréseim születnek ebből a tanulásból. Meg hát, imádom, hogy annyira okosak, ő is, a testvére is.
Azt mondod, hogy a „Z generációnak semmilyen kapcsolódása nincs már a szülők világához”. Számos szülő vitatkozna ezzel, hiszen simán elérhetőek a YouTube-on a szülők gyerekkorának rajzfilmjei, esti meséi, szeretik ezeket… Pont a netnek köszönhetően mindent fel lehet idézni, így a szülők simán át tudják adni a saját kulturális hagyományaikat…
Az általad említett „vitatkozna ezzel” az egész aktív felnőtt társadalom legnagyobb hübrisze, attól tartok. Egy moszkvai gamernek ma több identitásbeli köze van a berlini e-sportos társához, mint saját hazája honvédeihez, többet is érintkezik vele, jobban is ismeri, jobban érti. Ennek a hosszabb távú hatása részben beláthatatlan, részben meg nagyon is belátható.
A Guy Debord által a hatvanas években leírt spektákulum, vagyis az a csinnadratta-világ vagy érett kapitalizmus, amelyben élünk, ahol minden létező képpé alakul, minden produkcióvá válik, és minden valuták legfőbbike a figyelem, s amelyben a rendszer saját termelőerőjévé, erősítőjévé változtatja át az őt magát ért összes kritikát is – szóval ez önmagában is eléggé nyomasztó. Gondolj a mindennapi csutiságokra, és érteni fogod, miről beszélek.
De ennél szerintem nagyságrendekkel riasztóbb a gyerekeink valóságérzékelése. Szeretnek bennünket, de egy sem akad közöttük, aki azt a világot akarná továbbépíteni, amit mi is építünk, és amit (ezzel szembesít Greta Thunberg) iszonyatosan, elmondhatatlan és megbocsáthatatlan mértékben elcsesztünk, és nem csak a természeti környezetünkkel összefüggésben.
A harmadik kötetre is hat évet kell majd várnunk?
Az előző kérdésedben megfogalmazottakra próbál választ találni a sorozat záró darabja, a Háborúk előszelében című rész, írom éppen. Remélem, még idén megjelenik.
A nyitó regénynek az volt a felismerése, hogy már nem a jó és a rossz küzd egymással a világunkban, hanem a rend és a szabadság, és ez alapvetően más természetű konfliktus, mert csak akkor nyerhető meg, ha egyik sem győzi le a másikat, hanem egyensúlyi pontot találnak.
A második rész mögött az a gondolat, hogy a gyerekeink számára már nem vagyunk referencia, nem követnek bennünket, sem semmilyen más, tradícióalapú identitást. Új világot raknak, már el is kezdték. A harmadik regény öt évvel később játszódik, és azt meséli el, milyen az, mikor a Z-seket az előttük/fölöttük járó nemzedékek represszióval próbálják visszaszuszakolni az általuk helyesnek tartott (de különben totál kudarcos) világrendbe. Apám, ez durva lesz! – mondja a bokszoló George baba a Blöffben. A jövőnk is az lesz.
Poós Zoltán
Portréfotók: Bach Máté/IGYIC