Jász Attila Szerintem című verséből megtudjuk, hogy minden nap gyereknap, és ez akár igaz is lehet. Nem kell mást tennünk, mint nagyszerű gyerekverseket olvasnunk a hét összes napján. A József Attila-díjas költő Hétköznapi királyságok című kötetéből azt is megtudjuk, hogy a gyerekkor birodalmában nincs szükség királyi ékszerekre, elég, ha van nálunk néhány remek könyv…
Folyóiratot szerkesztesz, úszol a kéziratokban, szóval afféle klasszikus értelmiségi lennél. Ehhez képest már a Hétköznapi királyságok nyitóversében, a Hétfői koronában előkerül a mobiltelefon, a televíziós sorozatok. Szóval egy kultúrindián honnan ismeri ilyen jól a mai királylányok kütyüjeit?
Egy magamfajta hegy- és tipilakó öreg törzsfőnöknek, akinek még szerkesztőségi szobája sincs, csak saját dolgozósarka a kis házában, nem kell evidens módon értenie a kütyüzéshez, a szemközt lakó borz sem műveli, igaz, őt látni alig lehet, csak a kaparása nyomát a kapu előtt, ahogy a rókák, őzek, nyulak sem mobiloznak a dombokon. Ha viszont egy ideig kétlaki életet élsz, és időnként két királylánnyal hoz össze a sorsod, akkor elgondolkozol ezen a jelenségen, főleg, amikor Á-ból B-be tömegközlekedéssel utazol. Olykor még egy indián is előveszi a mobiltelefonját, és a fülhallgatóból hallgatja a csendet, ne lógjon ki annyira feltűnően, próbálja sápadtarcúnak álcázni magát. És mivel a jelenben élek, nem akartam idealisztikus álvilágot hazudni sem magamnak, sem a gyerek- vagy felnőtt olvasóknak.
Logikus lenne, hogy a gyerek- és kamaszkorod indián univerzuma bekerül a gyerekversek közé, de te inkább egy képzeletbeli királyságot jelöltél ki keretül…
Épp elég, hogy a felnőtt életembe bekerült ez az indiánozás a természetközeliség és a könyvek, filmek által. A gyerekkori indiánozásról felnőtteknek szóló könyvben írtam, Csendes Toll testvéremmel közösen. Nem volt már közeli motivációm kisebbeknek szóló szövegek írásához, mint korábban, amikor a gyerekeim kicsik voltak, de mindig is királyfinak és királylánynak tekintettem a gyerekeket. Egy gyerek érezheti úgy, mintha királyságban élne. Mert a gyerekkor királyság. Még ha rossznak tűnik felnőtt szemmel, akkor is… Mert a gyerek képes azonosulni ezekkel a szerepekkel.
A kötetben vannak szürreális motívumok, és néha mintha incselkednél is az olvasókkal… Ez a viccelődés az életben is jellemzi a gyerekekkel való kapcsolatodat?
Szeretek viccelni, humorizálni, bár kicsit másképp, mint megszokták. Szövegben és élőben is szívesen teszem, és örülök, ha átjön ebből valami. Sok túl komoly dolgot csak humorral lehet kezelni, különben belemerevülünk az ájtatos mindentudás szerepébe. Saját tapasztalatom szerint a gyerekek vevők az ilyen humorra, az enyémeken legalábbis ezt tapasztaltam, s tapasztalom még mindig, pedig lassan felnőnek mind.
Hogyan került a kéziratod a kolozsvári Koinónia kiadóhoz?
Az első gyerekkönyvemet, az Angyalfogót is ők adták ki. Akkor az volt a fontos számomra, hogy az általam felkért illusztrátorral (Kun Fruzsina) közösen jelenhessen meg a kötet. Most pedig adódott, hátha újra bevállalják, mert nagyon elégedett voltam a megjelenés körülményeivel, és találtak egy fantasztikus illusztrátort, Sipos Gaudi Tündét, aki vizuálisan is megjelenítette a gyerekálmaimat: megszerettem a munkáit, azonosulni tudtam velük.
A kötet visszatérő motívuma a hét napjainak tematizálása, sokszor egészen különös módon (Csütörtökkígyó, Péntek farkasai)… Mi ennek a naptári szerkesztésnek az eredője?
Heti ritmusban képzeltem el a nagyszülők halálának feldolgozását, a gyászmunkát a versekben, és figyeltem közben, alakulnak-e hozzá megfelelő szövegek bennem. Volt, hogy alakultak, máskor nem, akkor nem tematizáltam így a ciklust, például a királyfis verseknél. És természetesnek is tűnt a cím alapján ez a tagolás, mert így lehetett egy játékosan konkretizálni a túl általánosnak tűnő jelentést.
A gyerekeid már nagyok, de azért van olyan szöveg, amelyet úgymond ők ihlettek? Esetleg egy-egy dialógusukat formáztad verssé?
Nem, ebben a kötetben nincs ilyen. Egy általam elképzelt kislány és kisfiú a két főszereplője ezeknek a verseknek. Egy zenész barátom kérdezte még régen, mikor az apja meghalt, hogyan mondja el a lányának, hogy a nagypapa nincs többé. Belegondoltam a dologba, voltam már hasonló helyzetben, mikor az én szüleim haltak meg… És nem hagyott nyugodni a téma.
Népművelő szakon végeztél, működtettél pávakört, színjátszó kört és filmklubot is falun. A saját írásaidat, gyerekverseidet is úgymond helyzetbe tudod hozni? Ha kell, szituálod, amikor művelődési házakba, iskolákba hívnak?
Frissen, szellemesen is elő lehet adni az írásainkat. Megtanultam szerepelni – nem színészként, hanem a műveim közvetítőjeként. Izgalmas kihívásnak tartom. Gyerekek előtt nehezebb „előadnom” magam, ők még őszintébbek, figyelmesebbek. Viszont háromszorosan is gyakorolhattam napi szinten a sajátjaimmal.
Gyászterápiás verseket is olvashatunk a kötetben, a nagyi halála visszatérő motívum. Mit gondolsz: most, hogy korunkban megszűnt a gyász pompája, és egyre kevesebb a tabu, a gyerekek könnyebben beszélnek a hozzátartozójuk haláláról vagy inkább nehezebben dolgozzák fel valaki elvesztését?
A halállal való szembesülésünk változott meg. Mintha kínos lenne, ha valaki meghal. Megszűnt a halálhoz való természetes viszonyulás. És mivel a szembesülésünk a halállal a láthatatlanba tolódott, a félelem is megnőtt tőle, mint minden ismeretlentől.
Apámmal még virrasztottunk kettesben nagyanyám mellett, és ez az apámmal való kapcsolatomnak is jót tett, végigbeszélgettük az éjszakát a nagyanyámról. Valahogy gyerekszemmel akartam megmutatni, hogy van egy közvetlenebb módja is a gyászmunkának. És hogy ezt visszafelé, a gyerekeinktől is megtanulhatjuk.
A lányom a legtermészetesebb, őszinte kíváncsisággal kérdezte meg anyám sírjánál, amikor kicsi volt, hogy ha tényleg itt fekszik a mami, akkor most merre van a keze, a lába. Ez számomra megvilágosító erejű kérdés volt, el is telt pár perc, mire normálisan tudtam rá válaszolni. Felismerve, hogy nem feltétlenül szükséges túldramatizálni a dolgot.
A kötetben szereplő nagyi emlékeztet a te nagymamádra?
Nem emlékeztet, egyikre sem, mindketten falusi nagymamák voltak, és ezzel örökre meghatározták a felnőtt lényemet is. De itt egy fiktív nagyi szerepel. Még azt sem mondanám, hogy magamat láttam bele, bár talán nem ártana lassan felkészülnöm erre a szerepre.
Egész ciklust kaptak a nyelvi félreértésekre épülő versek. Voltak tipikus és kevésbé tipikus félrehallásaid gyerekkorodban, akár ismert versek, dalok félreértései?
Hallássérült vagyok, és ez már gyerekkoromban is meglehetett, csak nem vizsgálták, így nem derült ki. Gyerekkoromban és most is sok mindent félrehallok, félreolvasok, csak most már jobban szórakozom rajta, és módszerként is használom, mint a kötetben.
A gyász mellett írsz a testszégyenítésről és a gyerekek családi magányáról, az új apukákról is. Nem futamodtál meg a problémák elől. Melyik korosztálynak készült a kötet? Inkább kiskamaszoknak?
Szerencsém volt a gyerekkorommal, mert mindenféle verzióban élhettem, egyke gyerekként, veszekedős szülőkkel, elvált anyukával, új apukával és féltestvérekkel. Mindegyik változat segített élni tanulni. Dolgoztam egy időben nevelési tanácsadóban problémás gyerekekkel, foglalkozásokat tartottam nekik. A problémák mindig vonzottak, hogy megoldjam őket, és általuk is megérthessek fontos dolgokat. A gyerekversek válaszkísérletek is ezekre a felismerésekre. És amennyire meg tudom ítélni, inkább kiskamaszoknak lehet érdekes ez a kötet.
Poós Zoltán
Fotók forrása: Jász Attila Facebook-oldala