Lakatos István Nimue néven nemrég gyermek- és ifjúsági képregénykiadót alapított, itt volt az ideje, hogy beszélgessünk vele
Lakatos István grafikus, író hamarosan befejezi az És láttam a kígyót, tekereg című új regényét, tíz évvel azután, hogy a Dobozváros című fantasyja elnyerte az Év Gyermekkönyve-díjat.
Hasonlóan izgalmas volt a 2014-es steampunk hatású Óraverzum című kötete, és minden képregénykockával megteremtett ellenvilága, melyben olyan szereplők kelnek életre, mint a Lencsilány vagy A mosómedve, aki ki akarta mosni a világot.
(A képre kattintva megnyílik a galéria)
Igen. Már gyerekkoromban is voltak a plébánián a hitéletről szóló képregények, sőt, a Marvel is kiadott egy II. János Pál pápáról szóló életrajzi képregényt. Még 1991-ben jelent nálunk a nyolckötetes (!) A Biblia felfedezése című keményfedelű sorozat, amely a Teremtés könyvétől A jelenések könyvéig dolgozta fel a Bibliát. A brazil Sergio Cariello Action Bible című képregénye a szuperhősök stílusában dolgozta fel a Bibliát. Ne felejtsük el, hogy egy olyan művészről van szó, aki dolgozott a Marvel Comicsnak és a DC Comicsnak is, Pókember, Superman és Batman megformálásában is részt vett. És hát, akárhogy is nézzük, az Ószövetségben kimondottan sok az akció…
2007 körül a Líra cégcsoporthoz tartozó Mangattack sok mangát adott ki, amelyek nem hoztak nagy áttörést, a manga megmaradt a szubkultúrában. Most, jó tíz évvel később hogyan látod a képregények piaci helyzetét?
A manga, az anime és a nyugati képregények rajongói külön világokat, önálló szubkultúrákat alkotnak. Nincs nagyon átjárás közöttük. Ráadásul az annak idején nálunk megjelent mangák nem voltak a műfaj legjobbjai.
Kis piac vagyunk, idővel be is buktak ezek a sorozatok, nálunk a mangából nem lett markáns szubkultúra, inkább az animék és a cosplayerek közössége fejlődött ki, de ők aztán tényleg egy külön világ.
A hazai képregénykultúra ugyanakkor az elmúlt években komolyabb fejlődésnek indult, és ez nincs összefüggésben a Bosszúállók-filmek sikereivel.
A kiadók szerint egy-egy film nem generál komolyabb eladásokat a honi képregénypiacon, kevés az olyan comics is, amely kapudrogként felpörgetné a keresletet. A szubkultúrák párhuzamos világok, nincs köztük igazán átjárás. Havonta 50–60 új képregény jelenik meg Magyarországon, a nagyméretű albumoktól kezdve az újságosbódéknál terjesztett füzetekig, az aktuális amerikai sikerek is gyorsan kijönnek, szóval nincs okunk panaszra.
A Watchmen-sorozatot pedig már azok is elismerik, akik alapvetően nem érdeklődnek a képregények iránt (mondjuk, én pont nem szeretem). Mégis: hiába jelenik meg sok képregény, még sincs igazi képregénykultúránk. Akkor beszélhetnénk róla, ha nemcsak a szubkultúra virágozna, hanem „kívülről” is rendszeresen olvasnának képregényt, no és persze a magyar alkotók is nagyobb ismertséget kapnának, és a kétségkívül izgalmas szerzői kiadványokon túl nagyobb, látványosabb művek is születnének, amelyek több embert érhetnek el. Létezik néhány ilyen képregény, de ezek inkább kivételek.
Egyszer ezt nyilatkoztad: „Be kell látnom, hogy itthon ódzkodnak a képregényektől kiadók és olvasók egyaránt. Szerintem senki sem tudja pontosan, miért, de nálunk ez egyszerűen nem működik.” Mi az, ami látványosan változott az elmúlt tíz évben?
A képregényt vásárlók sok pénzt költenek, miközben ezek a kiadványok jóval drágábbak a 4000–5000 Ft-os regényeknél. Sokkal igényesebbek lettek a kiadások, így aztán olyan áruk van egyes képregényeknek, mint a művészeti albumoknak. A nagy kiadók is beszálltak a képregények kiadásába, a Helikon most jelentette meg az 1984 Frederico Carvalhaes Nesti-féle graphic novel-verzióját, a Gabo a Dűne képregény-adaptációjával jelentkezett, s a hozzájuk tartozó Cicero is elég keményen beszállt a képregénykiadásba.
Mit kell tudnunk arról az üzleti modellről, amely a most induló, általad alapított Nimue hátterében van?
Alig találunk itthon gyerekeknek szóló képregényeket. A Kockásban vannak gyerekeknek készített történetek, de abban közölnek nem nekik gyártott tartalmakat is. A Hahota Pörgetőben csak kisgyerekeknek szóló képregényeket látni.
Önálló irodalmi alkotásnak felfogható, gyerekeket megcélzó képregények itthon nem nagyon jelentek meg, csak régen, a rendszerváltás környékén – a mai harmincas, negyvenes képregényolvasók mind Bobón és a Góliáton nőttek fel.
Rengeteg olyan kiváló comics van, amelyekre nem figyeltünk oda, mert főleg az amerikai piacra fókuszáltunk. Találtam sok fiatal felnőtteknek szóló képregényt is, amelyek nem tartoznak bele a nagy kiadók holdudvarába, a Nimue felvállalja ezeket a perifériákon lévő, fiatalembereknek szóló alkotásokat.
Egy biztos: szuperhős-képregényeket nem fogok kiadni. Nem azért, mert nem tetszenek, hanem mert rengeteg hasonló kiadvány van a piacon. Inkább olyan világok érdekelnek, amelyeket színtiszta irodalomnak lehet nevezni. Amilyen például Craig Thompson Takarók című alkotása, amit három éve a Vad Virágok Könyvműhely adott ki. Első körben megpróbálom a kizárólagos webes értékesítést, mert a nagy terjesztők elveszik a profit 55–60 százalékát. Nem lesz könnyű.
Mi lesz a Nimue első kiadványa?
Az olasz Zerocalcare groteszk, de úgymond az élet komoly dolgairól szóló képregénye, ami „a magyar keresztségben” a Torokszorítósdi címet kapta. Azt járja körbe, hogy egy hazugság mennyire tönkre tudja tenni az ember életét. A képregényt vásárlók nagy része alapvetően az akciódús kiadványokat keresi, ez pedig jobban érdekelheti azokat, akik alapvetően nem olvasnak képregényeket.
Olyan gyermek- és ifjúsági képregényeket szeretnék kiadni, amelyeknek komoly az irodalmi értéke, tehát nem a nyereség a legfontosabb szempont, hanem a minőség. Bár tegyük hozzá, amikor elkezdtem kalandozni a neten, hogy érdekes gyerek- és ifjúsági képregényeket találjak, rábukkantam néhány felnőtteknek szólóra is, szóval lesz ilyen is, olyan is.
A Torokszorítósdi után a második kiadvány a Múmin lesz, méghozzá Tove Jansson eredeti képregény-sorozatának egyik darabja.
A 2011-es Dobozváros és a 2014-es Óraverzum óta sok idő telt el… Miért ez a nagy leállás?
Nem minden alakult úgy a magánéletemben, ahogy terveztem. Bizonyos helyzetekben labilis vagyok. Amikor írok, akkor mindent beleadok, a végére sokszor lebetegszem. A siker nagyszerű dolog, de ha senkivel sem tudod megosztani, akkor nincs sok értelme. Az utolsó könyvem, A mosómedve, aki ki akarta mosni a világot 2015-ös, azóta pedig sok rossz dolog történt velem, csak két éve kezdtem el összeszedni magam.
Tavaly kaptam NKA-támogatást egy fantasyregényre – És láttam a kígyót, tekereg – lesz a címe, amit augusztus közepére kell leadnom. Az elbeszélőm egy kamasz, de nem szeretném, ha beskatulyáznák ifjúsági irodalomnak, mert nem csak tiniknek szól, ahogy az Óraverzum is olyan, mintha meseregénynek indulna, aztán a végére kész horror lett.
A Lencsilány fő témája a magány, a kitaszítottság. Voltak szélsőséges olvasói reakciók? Kaptál különös leveleket?
Egy olvasó megköszönte a kötetet, mert segített neki feldolgozni az édesanyja halálát. Az Óraverzum kapcsán viszont a Molyon olvasható egy hihetetlenül erős, szenvedélyes utálkozás, a legszívesebben a tűzre vetné az az olvasó.
Örültem ennek is, mert nincs annál rosszabb, mint hogy valaki becsuk egy könyvet, és vállat von, mintha mi sem történt volna.
Ha nagyon utálja, akkor valamilyen formában mégis nyomot hagyott benne. Szóval, én nyertem (nevet).
Valahol azt mondtad, hogy nem tanultál rajzolni, és hogy csak a már ismert stílusod tudod folytatni… Ugyanez igaz a regényírásra is, az is ösztönös volt… A kiadó szervezése is ösztönösen megy nálad?
Mondjuk azt inkább, hogy felelőtlenül (nevet)… Nulla érzékem van az üzlethez. Hiába ismerem úgymond a piacot, a Dobozvárost kivéve gyakorlatilag az összes könyvem megbukott. (Ez azért erős túlzás – a szerk.) Nem tudom nyomni magam, a témáim is inkább „olyan furcsák”. Böszörményi Gyula mondta, hogy afféle kultregényeket írok, amelyeknek van egy kicsi, lelkes rajongótábora, de piacilag nem számottevők.
„A képregényért keveset fizetnek, sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy hónapokat rajzolgassak, csak úgy” – nyilatkoztad egyszer. Akkor te jobban meg fogod becsülni a szerzőidet?
Ha találnék egy jó magyar anyagot, és kiadnám, az nekem ráfizetés lenne, mert tisztességesen megfizetném az alkotót. Mégis szeretnék csapatot építeni, olyanokkal együtt dolgozni, akik számára ugyanolyan fontos a popkultúra és a mese, mint nekem.
Poós Zoltán
Portrék: Bach Máté/IGYIC