Ön kiadványok szerkesztője, mesék illusztrátora, és nemrég megjelent az első gyerekkönyve is Berci és Galóca címen. Hogyan keletkezett a történet?
Már korábban is írtam kisebb-nagyobb történeteket, de ez volt az első teljesen befejezett mesém. Egy pályázatra írtam talán négy-öt évvel ezelőtt, és már akkor készítettem hozzá néhány mintarajzot, ugyanis a pályázat különlegessége abban állt, hogy illusztrátorként és íróként is lehetett pályázni, én pedig egyben szerettem volna a kettőt. Végül nem értem el helyezést, és el is süllyesztettem a történetet a fiók mélyére, amíg rá nem bukkantam évekkel később, akkor beküldtem egy kiadóhoz.
Nagyon szerettem a magyar mondavilág lényeit, különösen a garabonciásokat. Maga a történet egy eltűnt szereplő utáni kutatásról szól, egyfajta detektívtörténetnek is felfogható, amikor a főszereplők a keresés során újabb nyugtalanító dolgokba botlanak, amelyek sehogy sem illenek egymáshoz. Szerettem volna egy olyan mesét írni, ami egyszerre jelenít meg varázslényeket, de közben a mai korban játszódik, és belehelyezi ezeket a figurákat.
Igyekeztem olyan történetet alkotni, ami egyszerre tartja fenn a figyelmet a feszültséggel, de azért nem félelmetes, és tartalmazza azokat az általános bölcsességeket, amelyeket nem lehet elégszer ismételni:
önmagunk szeretetének fontosságát, azt, hogy ne mindig másokhoz hasonlítsuk magunkat, és természetesen hogy erőszakkal és kényszerrel nem lehet igazi megoldáshoz jutni.
Miért pont sárkány az egyik főszereplő?
A sárkányok voltak gyermekkorom kedvenc lényei. Az irodalom legszínesebb karaktertípusai közé tartoznak, évezredek óta megmozgatják az emberek fantáziáját, születnek róluk mesék, legendák, dalok és versek. Réges-régóta beleszőjük őket a történeteinkbe, főgonoszok, újabban pedig segítők is. Olyan régi karakterek, amelyekben még mindig hatalmas potenciál lakozik, általuk rengeteg érdekes gondolatot és bölcsességet lehet megfogalmazni. Biztos voltam benne, hogy ha valaha mesét írok, abban sárkány is lesz.
Az illusztráció szintén az ön munkája. Hogyan nézett ki a munkafolyamat: a kép hívta életre a szöveget, vagy a szöveg a képet?
Először a szöveg született meg, de már írás közben kialakult egy kép a fejemben arról, nagyjából hogyan szeretném megalkotni a karaktereket. Berci fején sokat gondolkoztam, neki szerettem volna barátságosabb, lekerekítettebb formákat adni, szemben például Máléval, aki szögletesebb formát kapott. Azt azért be kell valljam, ritkán vagyok teljesen elégedett a munkáimmal, hiába hogy csak egy éve készítettem a rajzokat, már máshogyan látnék újra hozzájuk. Szerencsére mindig van valami újdonság, újabb meseillusztráció vagy saját projekt, amire koncentrálhatok.
A történetben magától értetődő természetességgel szerepel sárkány és mobiltelefon, az ELTE bölcsészkara és egy garabonciás: a mesebeli lények, tündérek haladnak a korral. Velünk él a csoda, a rendkívüliség; jobban kellene figyelnünk, hogy észrevegyük?
Gyerekkoromban nehezen tudtam magam elhelyezni a világban, ezért meséket és különböző történeteket találtam ki, azokban a világokban éltem, és oda vágyakoztam. Az olvasmányaim is inkább ezt a mesevilágot építették. Emiatt sajnos nem alakult ki igazi jövőképem, és később sodródni kezdtem, nehéz volt megtalálni, mihez is szeretnék kezdeni igazán. Ugyanakkor hálás is vagyok ezért a mesevilágért, mert a mai napig vissza tudok hozzá nyúlni, ihletet merítek belőle a rajzaimhoz. A középiskolában kezdtem kinyílni, ráeszmélni, hogy milyen csodálatos és izgalmas a világ, teli felfedeznivalóval és érdekességgel.
Örömmel töltene el, ha ezzel a mesekönyvvel sikerülne hozzáadnom kicsit a világ színességéhez és érdekességéhez.
Sajnos jelenleg maga a hétköznapi élet az, ami leginkább hajlamosít rá bennünket, hogy kifakítsa a gyerekkori lelkesedést és rácsodálkozást, és hiába igyekszik az ember, gyakran nincs ellene kivitelezhető megoldás. Minden tiszteletem azoké, akik meg tudják őrizni magukban a gyereket, és együttérzésem azoknak, akik ezt egyszerűen nem tehetik meg.
„Az emberek kiszámíthatatlanok és veszélyesek” – olvassuk a könyvben. Az emberek kiszámíthatatlanok és veszélyesek?
Gyakran azt látom, hogy az állatokhoz képest az emberek viselkedése kiszámíthatatlanabb. Az állatoknak megvannak a maguk jelrendszereik, ezeket megtanulva könnyen lehet olvasni bennük. Tudni lehet, hogy egy kutya mikor kíváncsi vagy óvatos, mikor érez félelmet, mikor készül támadni, mert ezekről tiszta jeleket közöl. Az emberek ennél sokkal agyafúrtabbak, álságosabbak. Nem tudhatjuk, mik a szándékaik, mi a motivációjuk. Egy kutya hátracsapott füle vagy behúzott farka tiszta jel, de egy idegen ember mosolya és jóindulata könnyen lehet megjátszott. Nem kell feltétlenül a legrosszabbra gondolni, de sajnos rengeteg módon vagyunk képesek bántani a másikat, és sokan hordoznak sebeket, amiket aztán gondolkodás nélkül továbbadnak.
Amikor az embereket kiszámíthatatlannak és veszélyesnek nevezem, azzal nem célom egyben rossznak is elkönyvelni őket: ez csak tényszerű megállapítás, ami óvatosságra és körültekintésre int.
„...az emberek nem gyengébbek a varázslényeknél, egyszerűen csak mások.” Érthetjük úgy, hogy minden ember értéket hordoz, különlegességet képvisel?
Igen, ez így igaz. Hajlamosak vagyunk más, sikeres emberekhez hasonlítgatni magunkat, eltörpíteni a saját sikereinket. Azon szorongunk, hogy nem nézünk ki tökéletesen, a beszédünk, a viselkedésünk, a céljaink nem elég jók. Mindig lesz valaki, aki miatt haragudhatunk magunkra, mindig történik valami, ami megnehezíti önmagunk elfogadását. Ezeket a mondatokat is leírjuk újra és újra, rácsodálkozunk az igazságtartalmukra, de igazán nem fogadjuk meg őket, mert minden „fogadd el önmagad”-bölcselkedésre jut egy „ilyen fiatalon ennyire sikeres”, vagy épp „ennyi idősen is ilyen lenyűgöző”-megállapítás, és megint ott vagyunk, ahol a part szakad.
A bizonytalanságunk nem magunkból ered, az igenis külső tényező. Egyetlen gyerek sem születik depresszióval vagy szorongással, mégis valahogy tőlünk várják a munkát, hogy lemossuk magunkról a külvilág hatásait, amik miatt rosszul érezzük magunkat.
Ezért nemcsak leírtam ezt a mondatot, hanem olyan világot alkottam, ahol megfér az egyetem és a sárkány, a garabonciás és a metró, és hiába vannak benne ördögök és lidércek, mégis egy egyszerű ember a főgonosz.
A főgonosz ember miatt a mese kritikus pillanatában az a veszély fenyegeti a világot, hogy visszasüllyed a múltba. Ha választhatna, melyik korba menne vissza, és miért?
Másokhoz hasonlóan bennem is él néhány romantikus kép a középkorról és az ókorról, de úgy teljes egészében még mindig a jelenkort preferálom – minden hibájával együtt. Az előző korokból csupán kiemelni tudnék néhány dolgot, aminek az elvesztését sajnálom. Mostanában túl sok a tucattermék, a ruháktól kezdve a lakberendezésen át az élelemig mindent tömeggyártunk, időnként igencsak gyatra minőségben. Középiskolában ötvösséget tanultam, és a műhelyben valahogy minden lelassult, volt idő megtervezni egy gyűrűt, egy edényt, elkészíteni a saját szerszámainkat, belevésni a monogramunkat. Emlékszem, még saját tervezésű monogramos kulcsot is készítettünk a szekrényeinkhez. Ez a lelassult, megfontolt, igényes munka mára már csak a luxustermékek esetében elérhető, ami mindenki kárára válik. Kevesebben tanulnak ilyen régi és kihalófélben lévő szakmákat, kevesebben jutnak olyan termékekhez, amelyeknek már a kézbevétele is örömmel tölt el. Miután leérettségiztem, két szakot is megszüntettek az iskolámban, a bútorművest és a könyvkötőt, mindkettőt nagyon sajnálom, mert ennek az oktatásnak Magyarországon nem volt párja.
A Semmilyen Rendkívüli Képességgel Nem Rendelkező Ember monológja őrült beszéd: de van benne rendszer, azt szeretné, hogy az embereket érdekeljék a könyvek. Mit gondol, a felgyorsult világban hogyan népszerűsíthető értelmesen az olvasás?
A főgonoszom gondolkodásában az a probléma, hogy az egész világra szeretne hatni, ezért erőszakos eszközökhöz folyamodik. A mondanivalója, az alapgondolata nem ostobaság: a módszere rossz, amit alkalmaz. A vád, amit a jelennel szemben megfogalmaz, komoly probléma, de a megoldás nem lehet az, hogy mindent feladva visszautasítjuk a fejlődésünket, semmissé tesszük az eddig megtett utat, és romantikus képzelgéseket követve megpróbálunk visszamenekülni egy olyan korba, „ahol még minden rendben volt”. A jelenünkkel vannak gondok, de erre nem lehet válasz az elzárkózás minden elől. Igen, valóban baj, hogy egyre kevesebben olvasnak. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert a szüleim és a nagyszüleim meséin nőttem fel, édesapám gyakran mesélt saját kútfőből, belém nevelték a mesék szeretetét. És amikor elég idős lettem hozzá, apám elkezdte hordani nekem az érdekesebbnél érdekesebb könyveket, először csak mesekönyveket, aztán állatos történeteket, utána elkezdte belecsempészni az olvasmányaim közé a szépirodalmat, így amikor általános iskolában eljutottunk a kötelezőkig, már nem rémisztett el az Egri csillagok vagy A kőszívű ember fiai.
Nem tartom valószínűnek, hogy valaki az általános iskolai irodalomórán fogja megszeretni az olvasást, ahhoz a kötelezőink túlságosan elavultak.
Fontosnak tartom, hogy először olyan történetekkel találkozzon az ember, amik az ő életében is relevánsak, vagy pedig egy olyan világba kalauzolják, amelyben elveszhet. A kötelező olvasmányok is értékesek, de választani kell aközött, hogy akár erőszakkal is lenyomunk a gyerek torkán egy ilyen alkotást, vagy hogy megszerettetjük vele az olvasást.
Az út az olvasás szeretetéhez gyerekkorban kezdődik, színes, izgalmas történetekkel. Nagyon sok gyereknél ez hiányzik. Ha van egy már kialakult igény, akkor lehet rá esély, hogy az ember kerít időt magának egy ilyen hobbira. Felnőttként, a rengeteg kényszer között kicsi az esély rá, hogy valaki a szabadidejében olyasvalamibe fogjon, amit nem kedvel.
Ugyanakkor fontos lenne, hogy a szülőknek is segítséget nyújtsunk a piacon lévő rengeteg gyerekkönyv közti választásban, például remek lenne egy gyermekpszichológusok által összeválogatott lista, korosztályokra lebontott ajánlott könyvekkel.
Merre tovább?
2019-ben illusztráltam az első mesekönyvemet, Dér Adrienntől A kaszabmanót. Hirtelen jött a megkeresés, nagyon rövid határidővel, mégis vállaltam, mert ki akartam próbálni magam illusztrátorként. Nagyon szerettem a munkát, jó volt a kapcsolatom az íróval és a kiadóval is, a helyemen éreztem magam, ez adott lökést ahhoz, hogy folytassam. Először elvégeztem egy egyéves grafika képzést, ami nagyon jó alapokat adott, de a legtöbb grafikusi munka inkább logó- és arculattervezés, kiadványtervezés és képszerkesztés. Ezért tavaly szeptemberben jelentkeztem a Hollóka Grafikai Műhely egyéves illusztrátorképzésére, ami sokkal inkább az én világom, és rengeteg elméleti, már most is használható gyakorlati tudást adott. Jövőre szeretnék jelentkezni a Dundeei Egyetem illusztrátorképzésére Skóciába, ahol szereznék egy egyetemi diplomát is. A többit meglátjuk. Szívesen folytatnám a karrieremet mint mesekönyv-illusztrátor, kiskoromtól képregényeket szerettem volna rajzolni, és most hemzsegnek az ötletek a fejemben, van néhány mesevázlatom a fiókban, és egy regény meg egy ifjúsági regény is megírásra vár még, ugyanakkor egy weboldal ötlete is körvonalazódik bennem, saját készítésű grafikákkal, printekkel, bögrékkel-pólókkal és minden egyébbel. A régészeti illusztráció is vonz, illetve még csak most kóstoltam bele a digitális illusztrációba. Hosszú távú terveim között szerepel az illusztráció oktatása is, tetszenek a magánalapítványú művésziskolák, a diákok lelkesek és kíváncsiak, szívesen lennék tanár. Majd elválik, hogy milyen irányban indulok tovább, tervekből szerencsére van bőven.
Ayhan Gökhan