Melyik mese volt a legmeghatározóbb gyerekkorában, és miért?
Így visszagondolva (már amennyire vissza tudok gondolni aktív mesefogyasztó koromra) elsősorban anderseni címek jutnak eszembe, főleg A kis gyufaáruslány meg A rendíthetetlen ólomkatona, de borgesien ijesztő, hogy ezeknél jóval világosabban rajzolódnak ki előttem a mindenféle lexikonok és enciklopédiák, amelyeket nagy kedvvel forgattam, A világ országaitól (amit a mai napig a polcomon őrzök) a Usborne enciklopédiáig meg a Móra lexikon számos kötetéig. Ez alighanem sok mindent megmagyaráz.
Hogyan, mi alapján választ gyerekkönyvet?
Több dolog van: egyrészt olyat igyekszünk választani, amire kis házi mesefogyasztóink vágynak (ezek kevés kivétellel sorozatos vágyak, szóval ha egy van, ezer lesz), másrészt olyat, amire meseológus szakértő barátaink, családtagjaink, más szülők felhívják a figyelmünket, akár szóban, akár ajánlókban. Ha érzékenyítésre, problémamegoldásra használható könyvet keresünk (vécére szoktatás, testvér érkezése), megforgatjuk a szakirodalmat is, és van pár gyerekkönyvkritikus, akit igyekszem követni.
Milyen gyerekkönyveket tervez olvasni mostanában?
Szakértő kollegám és barátom, Jeney Zoli javaslatára négyévesemmel belekezdünk a Pettson és Findusz-sorozatba, mert imádunk elveszni a részletgazdagon illusztrált, szórakoztató sztorijú könyvekben. Alig várom!
Melyik kötet érintette meg leginkább, és miért?
Mivel a legkevésbé sem vagyok egyedül a Kufli-szeretetemmel, inkább olyat mondok, ami meglepett: nem gondoltam ugyanis, hogy a német és németalföldi félmúlt gyerekkönyvei ilyen mókásak, néhol abszurdak, mégis szerethetők – mint egy francia film. Most az olyan könyvekre gondolok, mint a Mese a vakondról, aki tudni akarta, ki csinált a fejére (Werner Holzwarth – a kislányommal majd’ elepedünk, hogy a folytatás, a Lajos Béla bosszúja is magyarra forduljon!) vagy nagy kedvencem, a Szutyoksári (Annie M. G. Schmidt).
Mennyire befolyásolja a szülői szerep a kritikusi munkáját?
Ha az időfaktort tekintjük, nagyon, mert hatékonyságra nevel: kisgyerekes szülőként ihletre várni egyszerűen nincs idő – vagy ha arra várunk, akkor készüljünk fel, hogy aktuális kritikánk megírása a kínosság végső határáig elkísér. Másrészt, aki egyszer szülő lesz, akaratlanul is elkezd a gyerekei szemével látni, az ő módszereikkel dolgozni: egyrészt a fáradtság miatt a középszerbe lelkiismeret-furdalás nélkül belealszik, másrészt a kíméletlen gyermeki őszinteség hatására fokozatosan lemond a mellébeszélésről, harmadrészt pedig váratlanul újjáéled a képessége a lelkesedésre. (Sosem gondoltam volna, hogy egy jégvarázsos kirakó első, közös összeállítása ekkora katarzis lehet!)
Ayhan Gökhan