A Pesti Kalligram idén ősszel újra kiadta Márton László és Adamik Lajos közös fordításában Jacob és Wilhelm Grimm Családi mesék című művét. A kultikus kötetről és a Bátor Csikó című mesejátékáról kérdezte Poós Zoltán Márton Lászlót.
Azt mondja a Babérkoszorú-díjas Márton László, hogy egyetért a Grimm testvérekkel, akik szerint a mesegyűjteményük minden korosztálynak szól. Persze azzal a kiegészítéssel – tette hozzá a Grimm-meséket is fordító író –, hogy minden korosztály másképp fogadja be a történeteket. Bátor Csikó című mesejátékával is ugyanezt képviseli: minden korosztályt megszólít, kicsiket, nagyokat, bátrakat és félszegeket is.
A legelső kötetedet, az 1984-ben megjelent Nagy-budapesti Rém-üldözést eredetileg a JAK-füzeteknek adtad, aztán mégis máshol, a Magvetőnél jelent meg. Miért?
Azért, mert a JAK-füzetek akkori szerkesztőbizottságának nem tetszett a kézirat. Annyiban igazuk is volt, hogy a szerkesztő ne közölje, a könyvkiadó ne adja ki azt az írásművet, amit nem kedvel. Annyiban kevésbé volt igazuk, hogy a …Rém-üldözés utóbb sikeresnek bizonyult. 1982 őszén volt egy rossz hangulatú beszélgetés az Írószövetség Bajza utcai székházában, ahol a JAK is üzemelt. Ott az egyik szerkesztő – inkább gúnyból, mint komolyan – azt mondta: ha nem hiszem el, hogy ez a tíz novella rossz (nem egyszerűen, hanem tenyérbemászóan rossz), akkor csak vigyem el a Magvetőbe, ha merem.
Eszembe sem jutott volna, hogy betegyem a lábam a Magvetőbe, de a történtek után már csak dacból is bevittem.
Utána elutaztam részképzésre Jénába, a Schiller Egyetemre, és 1983 tavaszán, miután hazajöttem, behívtak a Magvetőbe, ahol közölték, hogy a kiadó elfogadta a kéziratot, és előbb-utóbb könyv lesz belőle. Lett is. Zsámboki Mari volt a szerkesztője, ő győzte meg a Magvető akkori igazgatóját, Kardos Györgyöt, hogy adja ki. Utána öt évig a Magvetőnél jelentek meg a könyveim.
A kötet szinte napra pontosan akkor jelent meg, amikor megszületett a lányod. Sok misztikus szöveget fordítottál, talán fogékonyabb lehetsz arra, hogy az elmúlt évtizedekben más titokzatos összefüggéseket találj. Vannak egyéb különös összefüggések az életedben?
Természetesen vannak, de az életemet írói értelemben nem tartom érdekesnek.
A legfontosabb egybeesés az, hogy valahányszor jó formában voltam, egy-egy szerencsés fordulat jóvoltából mindig huzamosabban tudtam nyugodt körülmények között, zavartalanul dolgozni.
Aki olvassa a Grimm-mesék 1819-es előszavát, annak eszébe juthat akár Heidegger filozofikus verseinek világa is. A mesék archaikus képeiben találtál olyan motívumokat, amelyek visszaköszöntek Kleist, Novalis, Hölderlin univerzumában is?
A mesegyűjtemény végleges szövegezése Wilhelm Grimm munkája, akinek kiváló szépírói adottságai voltak. A kétszáz mese mint műegész a német romantikus elbeszélő próza legszebb művei közé tartozik. Az említett szerzők mellett Achim von Arnimra és Clemens Brentanóra hívnám fel a figyelmet, akik személyes barátságban álltak a Grimm testvérekkel, részt vettek a mesék gyűjtésében is, másrészt ugyanekkor készült az Arnim–Brentano-szerzőpáros népdalgyűjteménye, A fiú csodakürtje, amelynek koncepciója közel áll a Grimm testvérekéhez, akik általuk gyűjtött népdalokkal viszonozták Arnim és Brentano meseküldeményeit. És igen, Heinrich von Kleistet is joggal említed: A locarnói koldusasszony című kis remeklése beillene a Grimm-mesék közé, és a Kohlhaas Mihályban is van egy sor rokonítható motívum, például a cigányasszony jóslata.
Miért osztottátok meg Adamik Lajossal a mesék fordítását, és mi alapján történt a szelekció?
Ez egy negyvenöt éve tartó barátság, ha úgy tetszik, kölcsönös szellemi transzfer.
Az 1980-as évek közepén úgy láttuk: elérkezett az idő, hogy készüljön egy teljes és szöveghű magyar változat. Rónay György fordítása egyrészt elfogyott, másrészt elavult, harmadrészt ötven mese van benne, ami a kétszáz mesének csak a negyede. Mi pedig megcsináltuk mind a kétszázat, sőt utóbb még hozzátettük a tíz gyermeklegendát is. Ezek vallásos tartalmuk miatt az első kiadásból kimaradtak. Az együttes munka mellett az szólt – eltekintve attól, hogy eleve közös tervnek indult –, hogy vannak szövegek, szövegcsoportok, amelyek megkívánják a folyamatos párbeszédet, konzultációt. Miközben párhuzamosan haladtunk a szövegekkel, kölcsönösen ellenőriztük is egymás fordításait. Abban is megállapodtunk, hogy mindkettőnkre száz-száz mese jusson a kétszázból, és ezek összterjedelme nagyjából egyenlő legyen. Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy én fordítottam az első és utolsó ötven mesét, Lajos pedig a középső százat. Ugyanis a gyűjtemény első száz meséje hosszabb, a második száz inkább rövid szövegekből áll. Így mindkettőnknek egyaránt jutottak rövid és hosszú mesék. Külön gondot okoztak a tájnyelven (alsófrank, alemann, bajor, sziléziai tájszólásban) megszólaló szövegek.
Ezeket a középkori magyar kódexek nyelvére fordítottuk le. Büszkék voltunk a bravúros stílusimitációra, de aztán jöttek az anyukák, hogy a gyerek nem érti az öreg halászról szóló mesét, és nem tudják neki megmagyarázni, mert ők sem értik. A 2009-es kiadásban ezeket a szövegeket visszaírtuk normál mai magyar nyelvre. Szürkébb lett, de legalább érthető.
Térey János halála előtt néhány héttel versben állt ki a Bátor Csikó bemutatása mellett. (2019. április 14-én Márton László tette közzé a hírt, hogy Bátor Csikó* című darabjának előadása a Budapesti Bábszínházban elmarad. Mint írja, „a Budapest Bábszínház igazgatója felhívott, és közölte, hogy a próbafolyamatot leállítja – a szerk.) Mi jelentett neked Térey János támogatása? Egyáltalán: volt időtök ezt megbeszélni?
János gesztusa jólesett, és a hozzá fűződő barátság nagyon fontos volt nekem, illetve most is az, amikor ő már nincs köztünk. De igazából nem ezt a feledhető közjátékot kellett volna megbeszélnünk, hanem A Nibelung-éneket. Jánost intenzíven foglalkoztatta a készülő magyar változat, és két éven át, valahányszor találkoztunk, szó esett róla. Legtöbbször metrikai kérdésekről beszélgettünk (János arra biztatott, hogy közelítsem a nibelungizált alexandrinust a szabadvershez), de néha kompozíciós jellegzetességekről vagy a cselekményben rejlő drámai potenciálról is. Ezek fontos eszmecserék voltak. 2019 tavaszán kaptam egy ösztöndíjat Svájcba. Áprilisban azzal váltunk el, hogy majd augusztusban, amikor hazajövök, odaadom neki a Nibelung-fordítás teljes szövegét, a kísérőtanulmánnyal együtt, amelyben szó esik a Nibelung-mondakör magyar recepciójáról, azon belül A Nibelung-lakóparkról is. Mindezt ő már nem olvashatta.
Ahogy a nagybetűs élet, úgy az irodalmi élet is tele van igazságtételekkel. A Kortársban dicsérte meg az első kötetedet Radnóti Sándor, ott, ahol a szerkesztők nem tartották közlésre méltónak a novellákat. Voltak-e még az életedben más nagy igazságtételek?
Fantasztikus, mikre emlékszel! Hogyne, persze, voltak ilyenek. A gond csak az, hogy igazságtételre vagy elégtételre akkor kerülhet sor, ha előtte sérelem történt. A sérelmeinket pedig nem jó számontartani, még kevésbé szerencsés másokkal megosztani. Ezeknél sokkal fontosabb, hogy döntő pillanatokban mennyi segítséget és bátorítást kaptam, milyen sok lényegre törő, okos kritika jelent meg a könyveimről, vagy hogy milyen jó volt X-szel és Y-nal együtt dolgozni. Például műfordítóként Adamik Lajossal vagy színpadi szerzőként Csizmadia Tiborral. Ezek önmagukban jó életesemények, és közben semmiféle igazságtétel nem jut eszembe.
A történelmi regényeid szerkesztésekor voltak olyan igények, hogy populáris irányba vidd el a szöveget?
Nekem nincs sok olvasóm. Azt a keveset viszont, aki van, meg tudom becsülni. Még inkább megbecsülöm, hogy azt írhatok, amit akarok, és úgy (olyan formában, stílusban), ahogy nekem jólesik, mert a kiadóm ebben támogat. Mármint a magyar kiadóm. Volt egyszer egy német kiadóm is, de csak volt. Egyszer hármasban vacsoráztunk Münchenben, a nagyfőnök, a kisfőnök meg én. A nagyfőnök megkérdezte, min dolgozom. Mondtam: egy regénytrilógiát írok, a régi Magyarországon játszódik, és az emberi lény önazonosságának elbizonytalanításáról szól. Mire ő: jó, jó, de inkább írjak egy száznyolcvan oldalas szerelmi történetet jó sok erotikával, persze egy kis filozófia is lehet benne, és azt ők eladnák húszezer példányban. Aztán felnevetett, és azt mondta: ő is tudja, hogy én egy ilyen kiadói megbízatáshoz túlságosan öntörvényű vagyok. Abban a szempillantásban megértettem, hogy ki vagyok rúgva. Az éttermi számla rám eső részét már én fizettem.
Megnehezíti-e a kapcsolataidat az imponáló műveltséged, azaz: tapasztaltál-e olyat, hogy megijednek tőled a pályatársak, akik inkább szívesebben beszélnek a fociról, a közéletről vagy éppen a csajokról, mint a műfordítás nehézségeiről?
Aki közelről ismer, az tudja, hogy nem vagyok nagyképű, és nem tévesztem össze a koccintást a szigorlattal. Már csak azért sem, mert nem tanítok egyetemen, és nincs tudományos pályám.
Mindenkit megbecsülök a saját tudásáért, ha tényleg tud valamit, legyen az illető szakács vagy sportoló.
(Egy időben sok irodalmon kívüli ember szövegeit szerkesztettem. Szerettem csinálni, és megkedveltem az írások szerzőit is.) Nem szoktam lenézni vagy leiskolázni senkit csak azért, mert én a magam területén többet tudok nála. Más kérdés, hogy valóban becsülöm a tehetséget, a minőséget, a tudást és a teljesítményt. Ennek időnként hangot is adok. Ezt lehet elitista gőgnek nevezni (volt rá példa nemrég), de az ilyesféle gondolkodás a középszerűség perzekútori logikája. És hogy a kérdés személyes részére is válaszoljak: úgy vagyok a barátaimmal, mint az olvasókkal. Azt a keveset, aki van, meg tudom becsülni.
Míg a Musilt is fordító Tandori magyarra ültetett lektűröket is, te tudtommal nem. Vállalkoznál populáris irodalom fordítására is?
Nekem fordítóként óriási szerencsém volt. Már a pályám kezdetén is olyan fordításokkal bíztak meg, amelyeknek magamtól is szívesen nekiálltam volna (Luther: Asztali beszélgetések, 1983; Novalis: Heinrich von Ofterdingen, 1985). Ezek nagymértékben segítették az írói fejlődésemet, és lehetővé tették, hogy önálló javaslatokat is tegyek. Már a Grimm-mesék kötete is fordítói kezdeményezés nyomán jött létre (első kiadás: 1989), de az utóbbi húsz évben már nagyobbrészt én dönthetem el, mit szeretnék fordítani. Ehhez persze kell egy olyan kiadó, mint a Kalligram, ahol megvan a minőségérzékkel párosult realitásérzék. Másrészt a Kalligramnak sem kellett megbánnia, hogy elfogadta a javaslataimat, és kiadta a Faustot vagy A Nibelung-éneket. Ez a kérdés egyik fele. Ami a másik felét illeti: mindenkinek lehetnek anyagi gondjai, és megoldást kell találnia rájuk. Lehetőleg olyat, ami szellemileg nem megalázó, erkölcsileg nem züllesztő, ugyanakkor lehetővé teszi a túlélést. Voltak időszakok, amikor igen sok szakszöveget fordítottam, hogy ki tudjuk fizetni a villanyszámlát. Ezek névtelen munkák, nem lehet hozzám kötni őket. Sajnálom a rájuk vesztegetett időt, viszont büszke vagyok rá, hogy sohasem kellett napi gondok miatt kölcsönt kérnem. Tehát: nem. Vagy Goethe Faustja, vagy a névtelen „Használati utasítás”, a kettő közt számomra nincs középút.
Bátran használsz szlenget a Bátor Csikóban. Hol talál rá egy tudós ember ezekre a nyelvi rétegekre?
Egy írónak ismernie kell a nyelv minden regiszterét. Nem ülök annyit az elefántcsonttoronyban, mint hinni lehet rólam, és nyitva tartom a fülemet.
Kamaszként órákig elüldögéltem apám Víg utcai műhelyében, és hallgattam, mit beszélnek a kuncsaftok. Szociológia szakos egyetemi hallgatóként sokszor voltam terepmunkán, ott is hallottam érdekes dolgokat. Nem beszélve a katonai szolgálatról, ahol megismerhettem a helyi lakosok délmagyar és a bajtársak mindenféle tájszólását, valamint a katonai zsargont. Szintén hasznosak voltak a későbbi erdélyi utazások. Gyerekeimtől is hallottam ezt-azt, feleségem tanítványain pedig megfigyelhettem, hogyan és mennyit változott az ifjúsági szleng negyven év alatt.
Simán megtehetted volna, hogy nem utalsz olyan erősen a Mese a fiúról, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni című Grimm-mesére, de te fontosnak érezted, hogy számos helyen kövesd a mese nyomvonalát. Bár kortárs történetté alakítottad, ott a Grimm testvérek kottája… Miért?
Azért kellett megszólítanom a Grimm testvéreket, mert az ő alakjukon keresztül érződik igazán a történet abszurditása. És az aktualitása is. Arról már nem ők tehetnek, hogy Poe és Dosztojevszkij árnya is felsejlik a mesejátékban.
Az nem jutott eszedbe, hogy „visszaírd” a drámát, és mesévé alakítsd? Végül is, bár a drámakötet címe Bátor Csikó, el van rejtve két dráma közé, azaz nehezen jut el így a gyerekekhez…
Mindenki, aki olvasta vagy olvasni fogja, volt valaha gyerek. És az elmúlt gyerek ugyanúgy megszólítható, mint a gyerekkorát most élő. Visszatérve az igazságtételre: a Bátor Csikó esetében az lesz az igazságtétel, ha majd bemutatják, és kiderül, hogy az előadás tetszik a gyerekeknek. Már amennyiben a szülők, a nagyszülők és a tanító nénik odaengedik őket. De ez már legyen az ő bajuk.
Maga a Bátor Csikó színdarab talán nem is gyerekeknek szól, hiszen ilyen mondatok vannak benne: „Szóval, Arisztotelész azt mondja, hogy a félelem a rossz dolgokra való várakozásból adódó szenvedés. Világos?” Te milyen korosztályi besorolást javasoltál a bemutató előtt?
Három gyereket neveltem fel, méghozzá sikerrel, és azt vettem észre, hogy a gyerek, akármilyen kicsi, teljes értékű emberi lény. Nem szabad túlterhelni, de hülyének nézni sem kell. Egyetértek a Grimm testvérekkel: ők úgy képzelték, hogy mesegyűjteményük minden korosztálynak szól. Persze azzal a kiegészítéssel, hogy minden korosztály másképp fogadja be a meséket. A felnőttek a mese poézisében gyönyörködnek, a gyerekek a kalandokban és a varázslatokban. És igen: sok minden csakugyan nem való gyereknek. Hogy egy friss példát mondjak: nem való gyereknek a városok elleni rakétatámadás. Hozzáteszem: felnőtteknek ugyanúgy nem való. Nem való gyereknek, ha tankból lövik a bicikliző öreg nénit. Ugyanígy nem való az öreg néninek sem. Mit számít ehhez képest egy-két Arisztotelész-idézet? Azoktól a gyereknek nem lesz semmi bajuk. Ki van próbálva.
Nem jutott eszedbe, hogy direkt módon is írj meséket?
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, ők tanítottak meg mesét mondani. Az ő társaságukban jöttem rá, hogyan keltsem fel, és tartsam fenn a hallgatóság érdeklődését.
Körülbelül egy évig meséltem nekik folytatásokban a görög–perzsa háború történetét Hérodotosz nyomán. Előtte a Gilgames-eposzt meséltem, utána az Odüsszeiát. Aztán pedig a Nyugati utazás avagy a Majomkirály története című kínai buddhista kalandregényt. Minden este hosszabbítást kértek, tehát azt hiszem, mesemondóként megálltam a helyemet. Arra viszont nem tanítottak meg, hogyan kellene leírni, végleges formába önteni a mesét. Márpedig ez a legnehezebb. Mesét írni szerintem sokkal problémásabb, mint regényt vagy drámát. Másfelől engem vonzanak a nehézségek. Elképzelhető, hogy egyszer majd a meseírással is megpróbálkozom.
Poós Zoltán
Fotók: Bach Máté/PMG/PKÜ/IGYIC