Kritizálható-e egy kritika nyilvánosan?
Szakmai érvekkel, tényekkel.
Számon kérhetők-e a kritikuson szakmai tévedések, csúsztatások?
Igen, akár a mű ellenében, akár a javára téved, például szakmaiatlan állítások és bárgyú ajánlások formájában. A kritika (nem a kritikus) kritikája abban az összefüggésben értékelhető, hogy ki kéri számon a kritikust, milyen közegben, milyen stílusban és milyen célból.
Válaszolhat-e egy szerző a művét ért kritikára? Miért igen vagy miért nem?
Senki nem tiltható el a választól, mint ahogy a véleménytől sem.
A mű azonban a megjelenésétől kezdve önálló életet él, így a szerző kevés eszközzel bír: nem bizonygathatja, hogy a kritikusok által kevéssé értékelt alkotása igenis jó, mert ezzel az alkotáson nem segít. A kritika tárgyi tévedéseire felhívhatja a figyelmet, de a kritikában rejlő értékítélettel nem vitatkozhat, az az adott kritikus véleménye, amivel szemben nem a szerző áll, hanem a mű.
A kritikus személye semmilyen formában nem támadható, mint ahogy a kritikus sem a szerző személyéről, személyiségéről, hanem annak alkotásáról szólhat.
Hogy az egész körkérdés-akció apropójára utaljak: továbbra is fenntartom, hogy a gyerekeknek szánt könyvek esetében fontos figyelembe venni, hogy azok hogyan reprezentálnak különböző társadalmi csoportokat. Ha egy kritikus rámutat arra, hogy egy műben például kisebbségekkel kapcsolatos, sértő sztereotípiák (lásd: Kalaallit Nunaat – az Emberek Országa; A Kóbor Szálló) vagy homofób megjegyzések (lásd: A padlásszobától Narniáig) találhatók, nem azt állítja, hogy a szerző rasszista vagy „náci”, hanem azt, hogy a műben kisebbségekkel kapcsolatos, sértő sztereotípiák vagy homofób megjegyzések találhatók.
Lehet-e másféle a „felnőtt” és a gyerek-ifjúsági irodalmi művekről megjelenő kritikák szempontrendszere?
Néhány éve felmerült az az abszurd ötlet egy gyerekirodalmi konferencián, hogy jobb lenne, ha a kritikusok nem írnának gyerekkönyvekről, hiszen a kritika szubjektív műfaj, és kár lenne összezavarni a szülőket, pedagógusokat szubjektív véleményekkel. Természetesen kizárólag a negatív kritikákkal volt probléma.
Mint ahogy fentebb írtam, a véleményszabadság – amíg a jogi kereteken belül marad – nem korlátozható. Azt, hogy a kritikus milyen szempontrendszer alapján értékel egy művet, a mű jellegétől, mondanivalójától és több más szakmai tényezőtől függ, a megközelítési mód értelemszerűen nem korlátozható – különösen az eladásban érdekelt szerzők részéről nem.
A munkájára igényes, fejlődni akaró szerző nem törekszik arra, hogy elhallgattasson számára kellemetlen hangokat, véleményeket, és kétségbe vonjon bizonyos szempontrendszereket. Az ilyen attitűd legfeljebb a jó kapcsolatokkal rendelkező, de rossz szerzőket jellemezheti.
Miért ekkora tabu, ha egy szerző szakmai szempontok alapján válaszolni akar az őt ért kritikára?
Ha valóban van ilyen tabu, annak legfeljebb történelmi oka lehet: talán nagyon kevés olyan szerző volt eddig, aki a személyes, vélt sérelmeit félretéve, kizárólag szakmai szempontok alapján válaszolt a művét ért kritikára.
Ugyanakkor ez nem is a szerző feladata. A kritikára érdemes mű jellemzően több kritikát kap, és a kritikára érzékeny olvasó a mérvadó kritikusok véleményét (és az alkotást) elolvasva alakítja ki a műről saját véleményét.
Ezt a véleményalkotást károsan befolyásolja, és az olvasót megtéveszti, ha a kritikusok helyett a szerző személyéhez köthető, akár mellette, akár vele szemben elfogult személyek írnak jót vagy rosszat a műről, mert ilyenkor valójában nem a művet értékelik, hanem a szerzőnek kívánnak kedvezni (növelni a mű eladásait), vagy ellenkezőleg, eltántorítani az olvasót a mű elolvasásától.
A közösségi média térnyerésével ez utóbbi jelenség a mindennapok része lett. A legtöbb szerző például saját Facebook-profillal rendelkezik, amelynek tagadhatatlanul egyik célja, hogy saját népszerűségét növelje. Ez nyilvánvalóan nem róható fel a szerzőnek, azonban azért kell említést tenni róla, mert ha kérdésként tesszük fel azt, hogy miért tabu a szerző kritikára adott reflexiója, akkor látnunk kell azt is, hogy a kérdés a mai viszonyok között téves hipotézisből indul ki. Ma a szerzők válasza a kritikára olyannyira nem tabu, hogy a közösségi oldaluk fenntartásával maguk teremtenek arra lehetőséget, hogy rokonaik, barátaik, ismerőseik – bárminemű irodalmi vagy társadalmi ismeret nélkül – „megvédjék” őket, illetve bizonyos szerzők erre nyilvánosan biztatják is követőiket. A jelenség léte tényszerűen ellenőrizhető.
Ha a szerző lehetővé teheti, hogy mások – szakmai szempontok figyelembevétele nélkül – szólaljanak fel helyette és mellette (nem a mű mellett), akkor lehetősége van arra is, hogy a kritika ténybeli tévedéseire maga hívja fel a figyelmet, vagyis a kérdés egy nemlétező tabura kérdez rá.
Nagy Boldizsár
Olvassátok el Lapis József és Mészáros Márton válaszait is: