Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című verseskötetét választottad mint kedvenc kötelezőt. Mi fogott meg a könyvben?
A szegény kisgyermek panaszaival jóval azelőtt kezdtem ismerkedni, hogy az iskolában tanultuk. Egy napon leemeltem az otthoni, könyvektől roskadozó polcok egyikéről egy Kosztolányi-kötetet. Benne volt a későbbi kötelező iskolai olvasmány is.
Törékeny könyv volt, régi, megsárgult lapokkal. Óvatosan lapoztam, és utólag arra gondolok, hogy a kötet külalakja mennyire összhangban volt a gyermeki törékenységet megfogalmazó tartalommal.
Emlékszem, hogy semmilyen addigi versolvasmányomhoz nem hasonlítottak a szövegek. Azt hiszem, egyrészt a bennük felsejlő témák és a mélyről megszólaló, olykor kíméletlenül szókimondó gyermekhang, másrészt Kosztolányi leleményes, játékos stílusa miatt. A forma is új volt számomra. A gyerekként megismert szabályosabb versek után (többnyire egyenlő hosszúságú sorok, négyesével szakaszokra tagolva) itt változatosabb és valamivel csapongóbb volt a forma. A rímek pedig ott pattogtak a sorok végén (és nem csak). Ízlelgettem őket.
Nem zavart, hogy Kosztolányi szecessziós környezetbe helyezett figurája félénk, esetlen, gyenge kisfiú? Azonosultál vele?
Nem zavart. Azt hiszem, automatikusan úgy fogadtam a verseket, mint egy fiktív helyzetet, amelyben valaki beszél hozzám, mesél, nyilván nem azonos velem, de jó megismerni őt, van, amiben hasonlítunk, van, amiben nem. A környezete is különbözik az enyémtől, de attól még szívesen felfedezem. Minden úgy ment végbe, hogy nem tudatosítottam ezeket a dolgokat. A legfontosabb talán az, hogy nem voltak előítéleteim. (Az is lehet, hogy könnyebben ment az olvasás, mint felnőttként sokszor.) Nem tudtam előre, milyennek kellene lennie egy olvasmánynak. Befogadtam, felfedeztem. Nem elemeztem, inkább élveztem.
Gondolom, újraolvastad felnőttként. Változott valami? Másképpen hatott?
Többször volt alkalmam (alkalmat teremtettem magamnak) arra, hogy újra felfedezzem a verseket. Egyik alkalommal úgy, hogy A szegény kisgyermek panaszai nyomán született Karinthy-paródiát (A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgéseit) mutattuk be egyik barátnőmmel egy tehetségkutató versenyen (díjat is kaptunk, de nem lett egyikünk sem humorista). A tréfálkozással együtt az eredeti ugyanúgy kedvencem maradt.
Egy későbbi találkozáskor megzenésítettem a ciklusból A játék című verset, és megismertem Lackfi János és Vörös István átiratait is. Tehát a mű köré írt szövegek is eljutottak hozzám. Ilyen kalandok után izgalmas dolog visszatérni az eredeti versekhez. Meg is tettem most, az interjú alkalmával. A versbeli „tájék” sokkal ismerősebb, mint az első találkozáskor, de úgy érzem, bőven vannak még felfedezendő rétegei a szövegnek. Ettől jó egy vers.
Egy mai fiatal mit tanulhat ebből a gyermekszemléletből, a rácsodálkozás művészetéből? A rácsodálkozás művészetét?
Azt hiszem, a rácsodálkozás művészetét a gyermekeknek nem kell megtanulniuk, sokkal inkább mi, felnőttek szorulhatunk ilyen „tanfolyamra”. Ha a gyermekolvasó megtapasztal valamit Kosztolányi költői világából, ha felfedez valamit a versekben, ami emlékezteti önmagára, ha azon veszi észre magát, hogy valamelyik verssor ott motoszkál a fejében, akkor már eredményes volt az olvasás, a befogadás.
Te mit tanultál Kosztolányitól?
A szegény kisgyermek panaszai igazolta számomra, hogy a költészetben a gyermeki tapasztalatok között nem csak a felhőtlen, rózsaszínű élményeknek van helyük. Sőt! Nem utolsósorban konkrét verssorokat tanultam Kosztolányitól, amelyek gyökeret vertek az elmémben, és néha eszembe jutnak, éneklem is őket.
Ayhan Gökhan
A körkérdés ezzel a cikkel befejeződött, ITT olvashatjátok a korábbi válaszokat