Választásod a kötelezők közül A Pál utcai fiúk című Molnár Ferenc-regényre esett. Emlékszel, annak idején mi fogott meg a könyvben?
Nem voltam éppen lelkiismeretes háziolvasmány-fogyasztó. Mindet elolvastam, de nem akkor, amikor kötelező volt. Némelyiket előbb, a másikat később, mint kellett volna. Ez utóbbinál természetesen vállalva annak minden következményét. Lehet, hogy csak a „kötelező” jelleg zavart.
A Pál utcai fiúkat már jóval korábban elolvastam (többször is). Azok közé a regények közé tartozik, amelyek egyszerűen és könnyedén vezetik végig az olvasót a történeten. És könnyű vizuálisan is elképzelni a helyszíneket. Nekem fontos, hogy a cselekményhez olyan környezetet társíthassak, ahol a szereplők természetesen mozognak, élnek. Egy jó regénynél ehhez elég csak egy-egy utalás a helyszínre. Egyébként szerencsénk is volt a házi olvasmányokkal, a nyolcvanas–kilencvenes években a Vajdaságban a klasszikus magyar ifjúsági irodalom mellett kapott egy kevés teret a kortárs vajdasági irodalom is: két olyan regény, amit hasonló élvezettel lehet olvasni, Fehér Kálmán Összjáték című ifjúsági regénye és Domonkos István Via Italiája.
Szerinted mi a regény titka, hogy a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend?
A fiataloknak szól fiatalokról, a fiatalok problémáiról. És nagyon könnyen olvasható. Ha jól emlékszem, nyolc–tíz évesen egy-két nap alatt elolvastam.
Molnár nem akar felnőtt lenni, nem akar kioktatni, nem „leereszkedik” a fiatalokhoz, hanem egyszerűen benne él ebben a világban, az első mondattól az utolsóig. Ez szerzőként ritka bravúr.
Az olvasóközönség örül ennek. A Kincskereső kisködmön és a Szent Péter esernyője is ilyen például. Persze az is fontos, hogy ezeket mi még tudjuk kötni a szüleink, nagyszüleink elbeszélésekből, fotókról ismert világához, de egy-két generáció múlva ezek a regények már olyan távol lesznek az olvasóközönségüktől, mint tőlünk Fáy András vagy Vas Gereben művei.
Szíved szerint melyik regényszereplő bőrébe bújtál volna?
Mindenki Nemecsek akar lenni, nem? Még senkivel sem találkoztam, aki Boka vagy Csónakos bőrébe szeretett volna bújni. Az már más kérdés, hogy a való világban nem is olyan könnyű Nemecseknek lenni. Olvasás közben olyan jó átélni, hogy igen, ezt így kell csinálni, én is pont ugyanígy… majd jönnek azok a helyzetek, amikor zsigerből mégiscsak mást teszünk.
A könyv olyan fontos témákkal foglalkozik, mint a hősiesség, a csapatszellem, a barátság, a hűség. A felsoroltak közül számodra melyik a legfontosabb?
Ez azért sokkal bonyolultabb. Ami a regényben történik, ahhoz kell egyfajta gyermeki naivitás és tisztaság. Tizenévesen még mind hősök akarunk lenni, valamivel többek, mint mindenki más. Ezekről a felsorolt témákról hosszan lehetne beszélgetni, és akkor sem jutnánk közelebb még ahhoz sem, hogy egyáltalán mit jelentenek. Sajnos elég sok „hőst” láttam.
Kétezer őszén a belgrádi központi temetőben hatalmas tömeg állt egy koporsó előtt. Koszovóról hozták haza a kiskatonát. Azt mondták, ő egy igazi hős. Azok mondták, akik a kilencvenes évek eleje, a háború kitörése óta be sem tették a lábukat Koszovó területére. Hős volt? Szerintem csak áldozat. Ahogy az a fiatalasszony is, aki két kisgyerek kezét fogta a koporsó előtt. Szinte észre sem vették őket.
És ugyanilyen történetek sorát lehetne felidézni a többihez kapcsolódóan is. De visszakanyarodva a kérdésedre, nekem ez a könyv inkább a szabadságról és a szabad levegőről szól. Arról a lehetőségről, hogy olvasás közben megtehetjük mindazt, amit kis valószínűséggel tennénk meg a valóságban.
A felnőttként újraolvasott kamaszregények illúziórombolóan hatnak, vagy a felnőtt számára új ajtókat nyitnak meg? Nálad ez hogy volt?
Én inkább a filmekkel vagyok így, a gyerekként élvezett filmeket, például a Winnettou-t körülbelül öt percig tudtam nézni. De a filmeknél készen kapjuk a látványt, a hangot, a cselekmény tempóját, a regényeknél pedig sok mindent nekünk kell hozzátennünk, és ez az előnye. A Pál utcai fiúk, A Tenkes kapitánya stb. ugyanúgy élvezhető tizenévesen, mint negyvenévesen. Igaz, más részletek válnak hangsúlyossá, sok mindent eltérően értelmezünk felnőtt fejjel, de épp ezért jó újraolvasni őket.
Ayhan Gökhan