Márkó bácsi kertje című kötetének témája a természet, egyszóval a bolygó megóvása egy kert példája által. Honnan jött az ötlet, mióta foglalkoztatja mélyrehatóbban a környezetvédelem?
Nagyon komolyan hangzik a kérdés, de az én fejemben a világ megmentése és a környezettudatosság tulajdonképpen alapműködés, emiatt jóval könnyedebb, élvezhető, kedves dolog. Nem foglalkoztat a környezetvédelem mint téma, a természettel való együttműködés belső igényem, és inkább az motivál, hogy mindenkinek elmeséljem, milyen fantasztikus néha kinézni a monitorunk mögül.
A tét talán nagy, de annyira, hogy az számomra felfoghatatlan, így maradok azzal a kicsivel, amit én megtehetek, hogy a Föld ne hajítsa le magáról az ember nevű kártevőjét.
A könyv a legkisebbeket célozza meg, akiken a legnagyobb dolgok múlnak. Könnyen megtalálta a gyerekekhez legközelebb álló, a túlmagyarázást kivédő, jól befogadható nyelvet?
Janikovszky Éva könyvein nőttem fel, sokáig rengeteget olvastam és nézegettem, amihez Réber László fantasztikus képi világa is hozzájárult. Konkrétan emlékszem a boldogságra, ami eltöltött, felismerve, hogy végre egy kisgyerek mesél el valamit.
Azóta sem tudok jobbat elképzelni, mint a gyermeki nézőpontú megfogalmazást. Nekem nagyon nehéz felnőttként, komolyan véve tekintenem a dolgokat, így megmaradtam a mindenre rácsodálkozó gyermeki nézőpontnál. Hosszú évek tapasztalata, hogy sokkal könnyebben kapcsolódom így a gyerekekhez a személyes életemben is.
Ezért a könyv alaphangját nem kellett erőltetnem, ha megkérdez valaki, éppen így tudok mesélni erről a kertről, sokkal inkább lelkesen, mint szakértőként.
Gyerekkorában még nem kongatták a vészharangot, hogy ne permetezzük agyon a növényeinket, kerüljük a távoli országokból érkező gyümölcsöket, figyeljünk oda a vízhasználatra?
Nem, sőt, emlékszem az imádott nagynénim szőlőjére, ahol a kis tanyasi házban az egyik szobában semmi más nem volt, csak különböző permetszerek. Akkor senki nem vizsgálta ezeknek a rövid vagy hosszú távú hatásait, csodának számított, hogy milyen nagy a termés, milyen szép a szőlő. És nem volt mindennapos a távolról érkező élelmiszer. Nekem a mandarin és a narancs illata máig a karácsonyt idézi, mert az ünnep része volt, hogy ilyen gyümölcsöket ehettünk.
Viszont rengeteg időt töltöttünk a természetben, és egyértelmű volt számomra, hogy minél kevésbé emberibb egy közeg, én annál jobban feloldódom benne. A mai napig lenyűgöznek a természet legapróbb csodái is. Semmilyen ember kreálta szerkezet nem ér fel azzal, ahogy egy pitypang lélegzik, teljes összhangban a körülötte lévő világgal.
Ön szerint a gyerekek nyitottak a környezetvédelemre, szívesen vesznek részt környezetvédelmi akciókban, természetvédő projektekben?
Ezt nem tudom, és nem is érzem, hogy ez lenne a jó irány.
Sokkal fontosabbnak tartom, hogy legyen egy erős saját élményük arról, hogy az ember ugyanúgy szerves része a természetnek, mint a poloska, a pillangó vagy bármilyen állat. A természeti jelenségek minket is befolyásolnak, most már van bőven alkalmunk találkozni az extrém időjárási jelenségekkel, amelyektől a legmodernebb házak sem feltétlenül védenek meg.
Ha van lehetőségük megismerni a természetet, és megélni, hogy egy girbegurba diófára mennyivel izgalmasabb felmászni, mint egy menő játszótéri mászókára, vagy milyen hihetetlen kaland, hogy beejtünk egy kis magocskát a földbe, az növekedni kezd, a végén pedig leszüretelhetjük a saját borsónkat, és leves készülhet belőle, akkor belülről fakadó igényük lesz a környezettel való együttműködés.
A gyerekek a csodákra vannak kiélezve, a természet erre a legjobb terep. Mindennap mást kínál akár egy kis kert vagy egy közeli park. Ezek a legmélyebben érintik meg az embert, és olyan boldogságot adnak, ami után szükségtelen tankönyvekből vagy képzéseken megtanulni, hogy a természet fontos, és tiszteletben kell tartani.
Ki ne szeretné, hogy a kedvenc megmászható diófája mindig meglegyen? Ráadásul a dióhéjból kishajót lehet készíteni, a dióbélből pedig bejglit, ezt a legmenőbb játszótér sem múlhatja felül.
A könyv lelkes, bátorító és optimista hangot üt meg, azt sugallja, van remény, hogy élhető maradjon a Föld. És mi van, ha még sincs remény?
Akkor sincs értelme elpusztítani a természeti közegünket, ha az emberiség nem éli túl a saját tevékenységének a következményeit. Mindenki tudja, hogy az életnek egyszer vége van, mégis megpróbál értékes dolgokat létrehozni. Szerintem nem egy távoli cél miatt kell a környezetünket megismerni, hanem az azonnali élményért; ha ez hosszú távon is hasznos, az csak még jobb. Hozzáteszem, hogy ha holnap reggel úgy ébrednék, hogy hétmilliárd ember csak annyit lépne, mint Mici a könyvben, egészen biztosan érezhető változást generálna. És egyetlen növény nevelésén kívül azért tehetünk jó néhány egyszerűbb, a hétköznapjainkba könnyen beilleszthető dolgot, így szükségtelen nyomasztó végletekben gondolkodni. Én hiszek a „sok kicsi sokra megy” elvében.
Egyrészt a mértéktelen fogyasztás és lelkiismeret-furdalás nélküli környezetrombolás a mindennapok része, a következő generáció súlyos feladatokkal kell, hogy megbirkózzon, másrészt a gyerekek érzékelik a szépet, a jót, nem távolodtak el tőle. Kislánykori énjének mit mondana, hogyan fedezhető fel a világban rejlő szépség és jóság?
Szerintem úgy, ha az ember kifekszik egy folyópartra vagy egy virágos mezőre, és nem tesz semmit, csak figyeli a körülötte pulzáló természetet, hallgatja a hangokat, érzi a levegőt, figyeli a természeti környezetet, mindent beszippant.
Nagyon sokat ad, ha az ember képes a jelenben maradni, és csupán figyelni a körülötte zajló világot.
Számíthatunk a könyv folytatására, egyéb környezetvédelmi projektekben való közreműködésre?
Én nem védem a környezetet, hanem igyekszem a saját érdekemben minél jobban együttműködni vele. Rengeteg lehetőséget kínál, és ezt érdemes figyelni és élni vele, ahelyett, hogy ignorálnánk a kézenfekvő dolgokat, és helyette rengeteg energiát felőrlő műmegoldásokat keresnénk.
Ha itt a kertünkben nyakig ér a csalán, sokkal egyszerűbb azt leszedni, megszárítani és teának meginni, mint megvenni egy divatos, szanaszét reklámozott teagyártó csalánaromával ízesített, filterenként csomagolt, műanyaggal fóliázott teáját. Fárasztóan felesleges energiapazarlás, és garantáltan kisebb az élvezeti értéke is, a hatóanyag-tartalomról már nem is beszélve.
Remélem, előbb-utóbb mindenki eljut arra a felismerésre, hogy nem a környezetnek van szüksége védelemre. A Föld nevű bolygó, köszöni szépen, nagyon jól ellesz az emberiség nélkül. Ha valamiért aggódnunk kell, az a saját gyerekeink, a fajunk jövője.
De szerintem sokkal előrevivőbb aggódás helyett élvezni azt, amit a természeti környezet kínál, és élni vele, amíg megadatik.
A sorozatnak tervben vannak következő részei, de továbbra is a kíváncsiság felkeltésén szeretném tartani a fókuszt, gyermeki nyitottsággal figyelve, hogy aki a fenntartható jövő jegyében másképp csinálja a dolgokat, mint a nagy átlag, az milyen furaságokat művel.
Ayhan Gökhan
A kiemelt képen Dömötör Csaba fotója látható