Több korosztálynak írsz, és több műfajban alkotsz – jelent már meg krimid, fiatal felnőtteknek szóló sci-fid és mesekönyved is. Nem okoz nehézséget ennyi hangon „megszólalni”?
Nehézséget nem okoz, de két könyv írása között egy kis időnek mindig el kell telnie. Nem tudok ugyanis azonnal átállni szépirodalmi műből gyerekirodalmiba és vissza. Szükségem van egy hosszabb-rövidebb fázisra, amikor ráhangolódom az újabb elbeszélői nyelvre, és megtalálom az újabb hangot. Ezt főleg akkor érzem, amikor fiatal felnőtteknek szóló young adultból állok vissza szépirodalomba. Az előbbinek ugyanis sokkal lazább a nyelvezete, több benne a szleng, és kevésbé szigorúak a mondatok. Amikor viszont kifejezetten kisgyerekeknek írok, akkor közelebb kerülök a szépirodalomhoz. Ebben az esetben nem olyan nehéz az „átállás”.
Miért érzed úgy, hogy a young adult-könyvek kevésbé szépirodalomiak?
Nem mondanám azt, hogy a young adult-könyvek általában nem szépirodalmiak, viszont az biztos, hogy én másképpen írok, ha kifejeztetten kamaszoknak szól a mű. Úgy érzem, a tizenéves fiataloknak rövidebb a figyelmi ideje, és ezért kevesebb ideig tudnak benne maradni egy szövegben. Ennek oka, hogy a netről, a filmekből elképesztő tempóban zúdul rájuk az információ, amivel egy könyvnek nehéz versenybe szállni. Egy ifjúsági írónak erre fel kell készülnie. Én például írás közben gyakran filmes technikákat alkalmazok, továbbá ügyelek arra, hogy jó tempóban adagoljam a történéseket, ébren tartsam a figyelmet, de nem lehet lebecsülni a humor szerepét sem. Fontos, hogy az olvasó kezét egy pillanatig se engedjem el.
Gondolom, azért nem kell minden műfaj esetében ennyire feszesen tartani a tempót.
Az egyes könyveknek nagyon különböző a „lélegzetvétele”. Ha nagyregényt írunk, akkor több terünk van, hiszen ebben az esetben az olvasó egy olyan íratlan szerződést köt a szerzővel, ami egy hosszabb lélegzetvételű, ráérősebb történetről szól. Ilyenkor belefér, sőt szükséges is lehet akár többoldalnyi leírás. Ha viszont krimit olvasunk, akkor ez a kimondatlan szerződés arról szól, hogy nekünk, olvasóknak minden mondattól ki fog hullani a hajunk. Egy kriminél nem nagyon van idő a szemlélődésre. Ahogy egy novellánál sem. Utóbbiba gyakran csak néhány mondatnyi leírás fér bele. Üresjárat nincs.
A young adult-könyvek kapcsán említetted a filmes technikát. Mire gondolsz pontosan? Írás közben filmes vágásokban gondolkodsz?
Igen, mivel a fiatalok manapság már többet néznek filmet, mint amennyi időt könyvekkel töltenek. Ha viszont az író filmes technikával ír, akkor az olvasás közben is jelen lesz a filmes élmény. Ez jutalmazza az olvasót, aki ezért szívesen halad tovább. Egy kicsiknek szóló mese lehet ráérősebb, így ott nem szükséges a gyorsabb ritmus. A kicsik valahogy tovább tudnak a történetben maradni, nagyobb a figyelmi intenzitásuk.
Az Emberek Országa című young adult-regényt ketten írtátok Mészöly Ágnessel. Ebben is van filmes technika, szleng?
Mindkettő jelen van, és az írótársam, Mészöly Ági, aki számos young adult-könyvet írt már, ezt még nálam is jobban csinálja. Munka közben egymást hajtottuk, hogy jó sztorit írjunk, így garantált, hogy az olvasó nem fog unatkozni.
Mielőtt elkezdtétek írni Az Emberek Országát, olvastatok, néztetek sci-fiket?
Az igazság az, hogy Ági tisztábban látta, hogy a műfajban miket alkottak már. Ilyenkor figyelni kell arra, hogy ne olyat írjunk, amit már egyszer valaki kiadott, de amúgy nem annyira mások munkáiból inspirálódtunk, hanem inkább a valóságból. Az Emberek Országa például műfajilag egy climate fiction, ami a sci-finek egy, a környezetvédelemmel foglalkozó szubzsánere, tehát adta magát, hogy a realitásból induljunk ki. Épp ezért nem akartam más regényekre, filmekre támaszkodni, csakis a kettőnk fantáziájára. A kérdés az volt: milyen az a világ, amit Ágival elképzelhetőnek tartunk, ami akár a jövőben is létezhetne. Aztán persze az ötleteinket össze kellett csiszolnunk, főleg mivel az én elképzeléseim még Ágiénál is borúlátóbbak voltak.
Korábban sok éven át dolgoztál biológusként. A munka során szerzett tapasztalatok segítettek Az Emberek Országának a megtervezésében?
Biztosan számítottak abból a szempontból, hogy a szakmám miatt máshogyan nézem a világot.
A könyvnek ráadásul van egy extremobiológiai vonulata, mert érdekelt, hogy az elképzelt jövőben az extrém klimatikus viszonyok között milyen lények fognak élni, és hogyan lehet a sarkkörök fényviszonyai mellett haszonnövényeket termeszteni.
A könyvben a páratlan fejezeteket te, a párosakat Mészöly írta. Mennyiben volt nehéz egyeztetni a sztorit, és a közös világot?
Ágival folyamatosan egyeztettünk, sőt, szinte együtt éltünk abban az időben. Először magát a világot kellett felépítenünk, a munka elején ezért nem is írtunk, hanem csak gondolkodtunk. Aztán mikor megvolt a környezet, elkezdtük kidolgozni a történetet. De csak nagyjából, az alkotásban ugyanis szabad kezet adtunk egymásnak, a saját fejezetünkbe mindketten azt írtunk, amit akartunk. Persze emiatt néha kellemetlen helyzetbe hoztuk a másikat, de épp ez volt benne a poén. Élveztük a munkát, és mi is meglepődtünk a saját történetünk alakulásán.
Térjünk át a gyerekkönyvekre: szerinted milyen a jó mesekönyv?
Az attól függ, hogy milyen személyiségű gyerekről beszélünk. Van olyan kicsi, aki az ismeretterjesztő könyveket szereti, mások a fikciós irodalmat imádják. Nehéz előre kitalálni, hogy melyik gyereknek mi fog bejönni. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a gyerekek általában azokat a történeteket szeretik, amikben magukra ismernek. Fontos, hogy legyen olyan szereplő, akivel tudnak azonosulni. Lázár Ervin A Négyszögletű Kerek Erdőjében például minden gyerek megtalálja az alteregóját.
A gyerekkönyvíráshoz honnan merítesz inspirációt?
Általában az életből. Ritkán inspirálódom irodalomból, bár például Lázár Ervin nagy hatással van rám gyerekkorom óta. Kiskamaszként nagyon szerettem Fehér Klárát, az ő humora és emberismerete is biztosan hat arra, ahogyan ma írok. A skandináv gyerekirodalmat már felnőttként ismertem meg, de nagyon sokat tanultam Astrid Lindgrentől, Sven Nordqvisttől és Jujja Wieslandertől, csak hogy néhány klasszikust említsek.
A Kóbor Szálló című meseregényed elbeszélői stílusára hogyan találtál rá?
A Kóbor Szálló valós történeten alapul. A szomszédban lakó félelmetes kutya, egy rottweiler egy napon meglógott a gazdájától, és a kerítésen keresztül megismert hajléktalan emberhez szegődött. Attól kezdve együtt jártak mindenhová, és kiderült, hogy a környékbeli gyerekeket riogató eb valójában szelíd, játékos kedvű, életvidám kutya. Amikor megtudtam, mi történt, rögtön meg akartam írni, de addig nem tudtam elkezdeni a munkát, amíg rá nem jöttem, hogy ezt a mesés történetet csakis meseregény formájában lehet feldolgozni.
Amellett, hogy írással foglalkozol, két lány és egy fiú anyukája is vagy. Esetleg ők is szoktak neked segíteni az alkotásban?
Abszolút, a gyerekeim mindig izgalmas történeteket hoznak haza, amik közül többet is beleszövök az írásaimba. De ennél is fontosabb, hogy mindhárman remek előolvasók, és bátran elmondják nekem, ha valami probléma van a regényeimmel. Kérem is őket, hogy szóljanak, ha megakadnak a szöveggel, ha az valahol „besüpped”. Egy sztori ugyanis nem lehet unalmas. Az nem jó se nekem, se az olvasónak. Szerencsére a gyerekeim mindig megtalálják a problémás részeket. Örülök, hogy van három kritikusom.
P. Szabó Dénes