Milyen meséken nevelkedett, s ezek befolyásolták-e azt, hogy meseíró lett?
Két hónapra rá, hogy megszülettem, édesanyámat frissen végzett erdészmérnökként kihelyezték egy távoli városba. Engem nem ráncigálhatott magával, ezért a Bihar-megyei Szalárdra vitt, a szüleihez. Anyai nagyanyám óvónő volt. Tőle tanultam meg beszélni. Rengeteget mondókázott velem, mesélt, fürdetett az anyanyelvben, mint illatos, gőzölgő vízben.
Hamarabb tanultam meg weöressándorul értekezni, mint a saját anyanyelvemen.
Letaglózott a végtelen lehetősége annak, hogy meglévő szavakból új szókapcsolatokat, egészen friss képeket lehet összerakni, és persze elbűvölt a halandzsa csodája is, hogy nem értem, de érzem a szavakat. Igen korán váltam amolyan házi igriccé, s nagyanyámat saját szerzeményeimmel búsi… szórakoztattam. Az első alkotásom máris eget rengető evidenciákat pufogtatott:
„Brümmm-brümm-brümm-brümmm
Náredette figyelem, mindig csak a kegyelem.
Brümm-brümm-brümm-brümm
értem hozzá holtan volt, mindig csak a múlt a holt.”
Mesében teltek az első évek. A mese nem esti pillanatként világította meg a hétköznapjainkat, hanem átszőtte reggeltől estig, mintha az lett volna a valóság igazi arca.
Meséi nagyon költői, álomhoz közelítő nyelven szólnak. Milyen hagyományokból merít?
A magyar népmese képvilága mellett a magyar műmesék különleges hangulata is ihlető volt. Egyszer az egyik kritikus megemlítette, hogy az írásaim kicsit Hervay Gizella Kobak-meséire hasonlítanak. Felbőszültem, vérig sértődtem. Hogy nem látja ez a kritikus az eredetit, a semmi mással össze nem téveszthetőt az én meséimben? Majd lehiggadtam, és elöntött a büszkeség, hogy ilyen alkotóhoz hasonlítanak... Most már azt vallom, hogy minden a meséért és a mese olvasójáért történik, s a gyerekirodalom színjátszó kárpitjában egyetlen fényes szálnak lenni is öröm.
Mesék az Ég-boltból, (erről korábban ITT írtunk – a szerk.) MeseOtthon, A nyolc testvér: néhány könyve címe. Hogyan születtek ezek, milyen tapasztalat, élmény, erő áll a hátterükben?
Az osztályközösségek, az a rengeteg csodálatos gyermek, akiket volt szerencsém megismerni tanítás közben, a saját gyermekeim és a bennem élő gyermek egyaránt útjelzőm íráskor. Egy mese mindig képből születik. Utána ez a kép megmozdul, valami feszültség keletkezik benne, ami átalakítja. A mese voltaképpen már kész van ebben a stádiumában. A szerkesztők mosolyogva-bosszankodva szoktak idézni: „van mese, készen is van, csak még le kell írni”.
Az pedig, hogy hogyan lesznek könyvek ezekből a mesefüzérekből, miként tudják a sok ide-oda görbülő búzakalászt összefüggő kévébe kötni, az mindig a szerkesztők zsenialitását dicséri.
Nevezhetjük transzállapotnak az írást? Mennyi benne a tudatosság, az előkészület?
Nagyon tudatosan kell előkészítenem a terepet, hisz a gyermekeimmel magam körül képtelen vagyok írni. Az éjszakai, illetve a hajnali órák ezt a kérdést maguktól megoldják. Amikor leülök írni, kell egy kis átállási idő. Ez olykor egy órába is telik. Ebben az időközben el kell engednem minden félelmet, ami az írással kapcsolatos bennem, minden becsvágyat, ami a mese jövőjével kapcsol össze, és el kell jutnom az erős hála és bizalom érzéséhez, hogy egyáltalán képes vagyok, képes leszek írni. Érdekes, hogy maga az írás – gondoljunk, mondjuk, egyetlen kétoldalas mese megírására – nem is olyan hosszas, mint az előkészületei.
A meseírás kegyelem…
Biztos, hogy jó mesék csak úgy születhetnek, ha rábízom magam az árra. Próbálok így írni, mert valójában csak így érdemes.
Rendszeresen tart gyerekfoglalkozásokat. Ezek hogyan épülnek fel, általában hogyan fogadják a gyerekek: könnyen megtalálja velük a hangot?
Tanító vagyok, immár lassan tizennyolc éve, ezenkívül pedig négy gyermek édesanyja. A gyermektársaság számomra nemcsak inspiráló, hanem éltető, jobbító, megújító közeg.
Ezt persze ők is érzik, s a tiszteletteljes kíváncsiságomra nyíltsággal és őszinte ragaszkodással válaszolnak. Egy hét és fél éves kislány a múltkor elém állt, és elmondta, hogy a legnagyobb baja, hogy nem tudja, ő miért van, hogy miért született egyáltalán, mi lehet a dolga ezen a Földön. Megrázott a vallomása, de megnyugtattam, hogy ez az egyik legszebb titok, amit az életünk során meg kell fejtenünk.
Azt hiszem, sikerült megfejtenem. Gyerekek közt lenni, úgymond tanítani őket, közben meg tőlük tanulni – számomra ez a legfontosabb.
Ön szerint hol „romlik el” a felnőtt, hogy hátat fordít a mesék csodáinak, a képzeletnek és a fantáziának? Gyógyítható, javítható ez az állapot?
Az ember nem fordít hátat a csodának, ki van éhezve a csodára! Ugyanakkor ennek a csodának elég csak három percig tartania, és máris átlendíti a szemtanúját vagy a közvetett nézőjét egy különleges univerzumba.
Az instant csodák világát éljük. A felnőtt talán ott téved, hogy nem jó helyen keresi.
Még csak nem is a mesékben találnánk meg legkönnyebben, hanem magunk körül, önmagunkban vagy a másik emberben. A csoda hétköznapi dolog, amit már annyira megszoktunk, magától értetődőnek tartunk, hogy nem vesszük észre a hátborzongató szépségét. Csoda a napfelkelte, egy barkaág, egy dallam, egy háborítatlan szülés.
A világ egyre abszurdabb képet ölt. Mit gondol, nem ér véget a mesék kora, nem emészt fel minket a valóság? Erkölcstelen világban nem változik erkölcstelenné (hazugsággá, hamissággá) a mese? Marad utolsó szalmaszál?
Lehet, hogy pont azért van szükség a mesére most jobban, mint bármikor, hogy ne váljon ez az elembertelenedés visszafordíthatatlanná. Valahogy úgy érzem, belül az emberben azért megvan még a mérce, olyan biztosan, mint a csillagos ég fölöttünk, ahogy Kant megfogalmazta. A mese, az irodalom megpendít bennünk bizonyos húrokat, amelyek épp a helyes gondolatokhoz, a szeretetből fakadó cselekvéshez vezetnek. A világ ilyen vagy olyan, az ember viszont választhat, és a változás szabadsága első látásra ijesztőnek tűnhet, ugyanakkor felszabadító is. A mese hazug lehet a könyvben, a polcon, de abban a pillanatban, ahogy az olvasó és/vagy a hallgató összekapcsolódik vele, olyan igazságokat, szépségeket tárhat fel, amelyek eredetileg talán nem is voltak belekódolva. Egy szép mesétől szebbé, jobbá lehet válni, egy mesékkel átszőtt gyerekkorból pedig önazonos, tevékeny, a közösség érdekeit szem előtt tartó, szeretetkapcsolatra képes felnőtt nőhet ki.
Ayhan Gökhan